A PÁLMÁK ALATT.
Reading edition
Künn tíz fokú hideg volt, tomboló zivatar, árvíz, pusztulás, nyomor, népforrongás, rémjelenetek: – a pálmák nem tudtak arról semmit. A nagy, tágas, magas dómban, melynek üveg volt a teteje, folytonos tavaszi meleg van, s nagy, tejüveggel borított lámpacsoport pótolja a napvilágot.
A tropikus növényzet meg hagyja magát csalni. A távol keletről elhozott növényfejedelmek elfelejtik, hogy nem hazájuk földjében gyökereznek s csak zöldülnek, de nem virítanak soha. Alagcsövekkel fűtik még a talajt is alattuk, s töveiket melegíti a gyapottrágya.
S a mesterséges pálmaligetben gyermekcsoport játszik, mely elfeledte, hogy apja, anyja távol van: talán nem is nagyon bánja. Itt nem éhezik, nem verik meg. Karikába fogózva tánczolnak és dalolnak.
Két szép kisasszony ügyel fel rájuk, miként a mesékben: a tündér-királynő védenczei. Királyleányok, mint a regékben szokás.
Bethsábának most már van olyan elmondani való regéje, a mi igazán megtörtént. A csodaszerű megszabadítás az iszonyú vészből: a deli hős megjelenése a nagy baj válságos perczében; annak a szép szemei, bátor tekintete, daliás alakja.
Zsófia egészen kiváncsivá lett őt megláthatni.
– Hiszen majd meglátod. Ide fog jönni. Nekem megigérte.
De soká késik az igérete beváltásával: a késő dél veti vissza.
– Nem szabad neki megtudni, hogy én ki vagyok! mondá Zsófia. Az itt titok. Háziasszonyunk kivánja.
– Csak Zsófiának fogunk nevezni.
– Különös, hogy nekünk mind a hármunknak csak egy keresztnevünk van, nem úgy, mint nálunk szokás; az anyánk keresztnevét se nálad, se nálam, se Zeneidánál nem mondják hozzá. Ennek én nem tudom kitalálni az okát.
– Én sem.
– No most ő jön!
– Honnan tudod?
– Megismerem a lépteit.
Valóban ő jött. Zeneida vezette őt ide.
Most még sárosabb, vizesebb volt, mint mikor utoljára látta Bethsába. Hajfürtei szerteszét borzolva; arcza kivörösödve a hideg széltől. De így volt szép!
Ah azt már el kellett mondani Bethsábának Zsófia előtt, hogy a czár ellen itt is nagy forrongás, összeesküvés van; de hogy «ő» nincs ám benne!
De hátha mégis? Zsófia nem hisz, a míg nem lát.
– Jer, jer, Puskin, szól Zeneida, valami sajátszerű ragyogástól sugárzó arczczal. Beszéld el ő előttük is, a mit nekem említettél. Beszéld el hosszasan.
Puskin elmondotta előttük azt, a minek szemtanuja volt, a téli palota jelenéseit. Egy költő ihletésével, kit a catastropha nagyszerű képei úgy fölhevítettek, mint a Pythiát a tripósz.
Ő nem ismerte azt a másik fiatal leányt. Ha tudta volna, hogy az kinek a leánya, talán nem szólt volna oly látnoki hévvel arról a rémlátványról, mikor a czár fedetlen fővel ott állt a viharos ég alatt, fenyegetve a nép dühe és a közeledő gálya rohama által.
Ah milyen reszketve kisérte az ifjú ajkait a szenvedő leány figyelme. Szemei felitták annak tekintetét. Annak az arczvonásai parancsoltak az övéinek. Ajkai némán utána látszottak mondani, a mit az beszélt.
Hogy takarta el arczát összeborzadva, mikor a hajó hozzácsapódott a palota szegletéhez. Ő is érezte azt a zuhanást s megreszketett alatta.
De mikor aztán el kezdett a galambról beszélni, – az ő galambjáról, – hogy szállt le az a czár – (az ő atyja) – vállaira; mily malaszttal emelé kezeit a hatalmas ember akkor az ég felé; hogy zendült fel rá egyszerre a háborgó nép ajkairól a hymnus: ah akkor nem állhatta ki tovább a szegény beteg, ideges teremtés; felsikoltott az örömtől s odavetve magát Bethsába keblére, kaczagott és sirt.
Puskin költői előadásának számítá be ezt a sikert s kezdett rá hiú lenni.
– De most már nincs semmi veszély? rebegé Zsófia, fel merve emelni könyező szemeit az ifjuhoz.
Az nem értette meg a kérdést.
– Oh a vész még nem szünt meg; bár a vihar már kezd alábbhagyni, s ha az megszünik, akkor a Néva is visszatér majd a medrébe; de addig még igen sok baj van.
– Nem azt kérdeztem, hanem hogy ő nincsen-e veszélyben? Ő! A czár.
Puskin elbámult. Mit érdekli olyan nagyon a czár ezt a fiatal leányt, Bethsába barátnéját?
– Olyan veszély, a mi embertől jön, nem érheti. Arakcsejeff minden intézkedést megtett, hogy meg legyen védve. A néptömeget, melyet a czár palotájába befogadott, átszállítják az admiralitás raktáraiba. És ilyen időben a czárt, ha vannak ellenségei, azok védelmezik.
– Hogyan lehet az? kérdé Zsófia s oly áhitattal várta a választ Puskin ajkairól, a minővel hajdan az oraculumok kimondását lesték.
Puskin érezte, hogy erre egész szive szerint kell megfelelnie ennek a leánynak.
– Ez úgy lehet, hogy az «emberiség érzete» erősebb, mint a «szabadság-vágy» s ez védelmére kel a rabszolgának, ha azt a czár üldözi – s a czárnak, ha azt a rabszolga üldözi!
A két leány teljes sóhajjal szívta fel a levegőt, mely e szavakkal megterhesült.
– Te egész pusztítást követsz el a szivekben itt! sugá Zeneida Puskinnak. Eredj dolgodra már.
– Hát nekem nem hozott ön ajándékot, a mit igért? kérdé szomorúan Bethsába.
– Bizony mondom, nem feledkeztem meg róla, de reggel óta azzal vesződtünk, hogy az elszabadult gályát félretereljük és lekötözzük. Valakinek kellett lenni a hajón, a ki átvetett köteleinket mindig elvagdalta. Ezért nem tudtam a kis gyermekek mentése után látni.
– Máskor, ha igér ön valamit, ne felejtse el, mondá a leány a szemrehányás bánatos hangján.
Puskin nem értette, hogy mért ez a hang? Hiszen nem is érthette.
Megigérte, hogy estére majd visszajön ismét, s akkor hoz jó hírt és még valamit.
Zeneida sem mondta meg neki, hogy ki volt az a másik leány?
Azután félrevezette a két leányt saját boudoirjába. Közelgett az óra, a mikor sok olyan ember gyülekezik össze nála, a kiknek nem szabad őket meglátni. A szojusz Blagodensztoigának ez a catastropha kedvező alkalmat nyújtott a háborítatlan tanácskozásra.
A zöld-könyv országos napja volt ez.
A két leány is megtalálta a maga «zöld könyvét» az alatt.
Addig kutattak (de hogy ne tették volna?) Zeneida boudoirjában, míg ráakadtak Puskin költeményére, a «czigány leányra». Ezt természetesen eddigelé senki sem adta az ő kezükbe. Mert a jó társaság fogalmai szerint az előkelő ifju leánykáknak tizenöt éves korukig regényt – in natura jó példákban látni – ugyan szabad; de olvasni nem szabad. Aztán még ekkor ez a költemény nem jelent meg nyomtatásban, csak irva volt kapható. Puskin Sándor egymaga egy egész osztályt hozott létre, a mi azelőtt nem volt: a leirókét. Minden városban voltak emberek, a kik abból éltek, hogy Puskin költeményeit leirták, s a könyvárusok úgy árulták azokat a censura daczára. Még most is sok költeménye az orosz Petőfinek csak így, irott alakban forog a közönség kezén.
Most aztán kaptak a tiltott gyümölcsön a kis leányok.
Egyszer Bethsába olvasta el azt Zsófiának, másodszor Zsófia Bethsábának; harmadszor meg ketten együtt – duettben.
Akkor aztán elnevezték Puskint magát a románczhős nevével «Aleko»-nak.
Ha beszélni akartak róla, azt mondták, hogy Aleko.
Az ám, megfordítva. Aleko úr volt s a czigányok közé keveredett. Puskin pedig maga a czigány, («poéta» vagy «bohéme» az egynek tartatik) a ki herczegasszonyok közé tévedt valahogy.
S az nap este csakugyan eljött hozzájuk az Aleko és hozott, a mi az egész társaságnak szólt, jó hírt. A szél alábbhagyott. S arra a vízáradat rögtön csökkenni kezdett, két óra alatt egy arsint apadt, de azért sokáig fog tartani, a míg lefolyik egészen, mert nyolcz verstnyire terül el a két part mentében.
(Bárcsak még tovább tartana! dobogá magában egynémely leány szív.)
Bethsábának is hozott valamit. Ajándékot, a mit megigért. Kis bubát, a hogy igérte; csakhogy nem piszkosat, rongyosat, a hogy mondta, hanem egy szép, czifra czukorbábut – czukrásztól; több nem volt kapható, mert mind elolvadt.
Puskin azt várta volna, hogy Bethsába nevessen rajta; az azonban igen komolyan vette a dolgot; egész áhitattal fogadta a kapott ajándékot s eldugta azt a keblébe. S látszott az arczán, hogy nem bánja, ha ezért Zsófia irigykedik rá – egy kicsit.
Puskin rögtön vette észre, hogy ebből nagy apprehenzió lesz, s addig keresgélt a zsebében, a míg talált valamit, a mi érdemes az elajándékozásra.
– Nézze, szép Zsófia (nem tudta más nevét), önnek is adok valamit; ön úgy érdeklődött a czárt fenyegetett catastropha iránt, nézze, ez a darab rézpléh abból a hajóból való, a mi a téli palota sarkán összetörött.
Nagy hálával lett az fogadva. Ural platinabányái ahhoz fogható becses érczet nem termeltek soha.
(– Te! Ez nem lehet összeesküvő! súgá Zsófia Bethsábának.)
(– Bizony nem is az ám, súgá vissza Bethsába.)
– A vihar egészen elcsendesült már odakünn, mondá Zeneida, kitekintve az erkélyre. A harangok sem kongnak már. Ez az éjjel csendesebb lesz, mint az elmult volt. Jó éjszakát, Puskin. A csónakod szárazon marad, ha nem sietsz.
A leányok nem bánták volna még, ha az a víz nem apadt volna olyan nagyon.
Zeneida hazatuszkolta Puskint, s a két leányt is lefekteté. Ő a felelős az egészségükért.
De azok még sokáig nem tudtak elaludni egymástól. Annyi beszélni valójuk volt Alekoról. Ők nem úgy csinálták volna azt a románczot, ahogy a költő irta. A czigányleánynak nem lett volna szabad hűtlennek lenni, s ha az lett, Alekonak meg kellett volna őt vetni s hívebb szeretőt keresni. Nem úgy. A czigányleánynak meg kellett volna térni s térden állva csúszni bocsánatért Aleko után, míg azt kiengesztelte volna. S akkor megbocsátani neki; – de bizony elkergetni magától! Egy szóval nagyon kiigazgatták Alekot olyanra, a milyen nekik tetszett inkább.
Zeneida, ki a szomszéd szobában vetett magának ágyat, nem győzte őket inteni, hogy alugyanak már! A mire el-elcsendesültek s megint csak rákezdték a suttogást.
Végre a hosszú álompihegés jelenté, hogy elaludtak. Legalább az egyik: Zsófia.
De Bethsába szemét kerülte az álom. Még éjfélkor sem tudott a szívdobogásától aludni. Pedig imádkozott is már.
Egyszer aztán úgy tetszék neki, mintha a szomszédszobában felkelne valaki s alig neszelő léptekkel kimenne a harmadik szobába.
Az éjszaka csendes volt. Se kocsi, se őrjárat nem járt most a vízlepte utczákon. Minden hang meghallszik.
A mély alvó csendben egy halk zsoltárének döngése hangzott csendesen a távol szobákból át; szelid, búbánatos női hangon:
«Mindennemü inségemben Segítségem csak az Isten… – – – – – – – Mondjad ezt az én lelkemnek: «Tégedet én megsegítlek!…»
Ki énekel ott a csendes éjben? Mi bánata lehete annak? Ebben a házban?
Bethsába a fejére rántotta a takarót, hogy elnyomja reszketését.
Még három napot töltött a két leány Zeneida oltalmazó menhelyén. Ennyi idő kellett rá, hogy Ghedimin herczegnő vissza merjen térni Peterhoffból, s a Petrovszki kert kis lakának víz és iszap borított földszintjét s pinczéjét kitakarítsák. Elébb az öreg Helénkának ki kellett jól fűteni a hideg szobákat.
A két leány elysiumi napokat élt ez alatt.
Mikor Zeneida tudtukra adá, hogy haza fognak mehetni, Bethsába sóhajtva mondá neki:
– Úgy jöttem ide, mintha a pokolba hurczoltatnám s úgy megyek el innen, mintha a paradicsomból taszítanának ki!
Mindennap láthatták Puskint; beszélhettek vele. Mindennap gyönyörködhettek nagy, nemes lelkének feltárulásában. A földi üdvösségnek is vannak revelatiói; a mik abban a perczben, a mikor megszünnek titkok lenni, túlföldi boldogságot támasztanak.
Mikor magukra maradtak is, mindig Alekoról beszéltek.
Bethsába azt hitte, hogy a mikor Zsófia oly gyönyörrel magasztalja Alekot, az neki egygyel több ok arra, hogy még jobban szeresse.
De még nem merte azt neki megmondani, hogy szereti. Tartogatta a titkát.
Azt hitte, hogy olyan könnyű azt közölni mással. De az első szerelem titka olyan makacs. Nem akar bimbójából kipattanni.
Csak húzta-halasztotta a vallomást. Féltette, mint egy elásott kincset. Tettető lett a kedvéért. Megtanult legalább arczával hazudni, s nem mutatni azt a lángoló örömet, a mi elárasztja keblét, mikor őt jönni látja. Ráfogta a fejfájásra arczának kigyulladását; pedig a fej egészen ártatlan volt abban.
De mégis abban a pillanatban, a mikor egymást a búcsuvételnél megölelik, akkor meg kell tenni azt a vallomást: suttogva, csak annyi szóval, a mennyi elég, aztán elfutni tova.
Abban az órában, a mikor az értük küldött gyaloghintók megérkeztek (még kocsival nem lehetett járni az utczákon) alig akarta egymás kezét kibocsátani a két leány a magáéból. Mindig volt valami suttogni valójuk. Majd könyeztek, majd nevettek. Boszantották egymást, hogy kiengesztelhessék. Nagyokat sóhajtottak, hogy kicsufoltassanak érte. Egyes szavakat mondtak, a mikből csak a másik értett. Megigérték, hogy minél előbb látni fogják ismét egymást. Összecsókolóztak búcsút venni, s megint újra kezdték. Zeneida nézte őket nagy figyelemmel.
Végre mégis csak el kellett válni. Az utolsó, a legeslegutolsó ölelés alatt ki kelle pattanni a titoknak: – «Én szeretem Alekot – halálba».
Ezt sugá – Zsófia Bethsába fülébe s azzal elfutott.
Zeneida látta az elfutó leány arczán kigyuladni a tűzrózsákat, s az ott maradt leány arczáról eltünni az életpirt, mintha azt is elrabolta volna tőle az a másik. Bethsába csak állt ott megdermedve, halaványan, aláhajtott fejjel, lecsüggő karokkal.
Zeneida kitalálta a titkot. Odalépett hozzá; de alig nyult a kezéhez, a leány összeroskadt előtte, s arczát Zeneida öltönyébe takarva, elkezdett sírni hevesen.
– Oh miért hoztál engemet ide?!
Zeneida fölemelte őt.
– Kelj fel! ne sírj! A tied lesz!
– Mit? «Ő» tőle vegyem-e el?
– Hm… Ha még csak ő tőle vennéd el?… Ne félj! szeresd! Te lészsz rá érdemes, senki más.
A szegény leány csak szomorúan ingatta fejét. Megtudta már nemcsak azt, hogy mi a «szerelem?» hanem még azt is, hogy mi a «szerelemféltés» és a «lemondás?»