A MI SZIVEN TALÁL, PEDIG NEM KÉS.

Arakcsejeffet a palotában Galban lovag fogadta, mikor megérkezett.

– Mi történt idehaza? kérdi a főúr, mialatt úti ruhájából a díszegyenruhába átöltözött.

– Meglepő fordulatok. A czár leánya temetésén kibékült a czárnővel, s azóta mindig azt őrzi. Minden diplomatiai művelet félbeszakadt. A görög küldöttek nem fogadtattak el. A testőrezredek visszaküldettek koloniáikba.

– S mit beszélnek az asszonyok? Ez a fődolog.

– Az asszonyokhoz most nehéz hozzáférni. A mióta a czár és a czárnő kibékültek, egyszerre divattá lett Szent-Pétervárott az asszonyi hűség. Minden herczeg a maga herczegnőjét viszi kocsikázni. Ghedimin herczegnő is nagy ostentátióval jár a férje karján s olyan prude viseli magát, hogy alig fogadja az ember köszöntését.

– Hát Zeneida?

– Az kiesett a kegyből. Tudtára adatott a főudvarmesteri hivataltól, hogy ha a jövő staggionét más, egészségére kedvezőbb éghajlat alatt akarja tölteni, ebben magasabb helyről nem akadályoztatik, a mire ő rögtön visszaküldte kinevezési pátensét; butorait árverezteti és utazni készül.

S mi volt az oka a kegyvesztésnek?

– Puskin. Azt tudod, hogy neki kellett volna Nariskin Zsófiát elvenni.

– Azaz, hogy ez csak egy orvosi furfang volt. A beteg leány életét akarták hosszabbítani s kellemessé tenni azáltal, hogy menyasszonynak hiresztelték.

– De azért Puskin mégis csak vőlegénye volt, s a czárra nagyon kellemetlenűl hatott az, hogy Puskin azon a napon, a melyen Zsófiát temették, meg tudott esküdni a szép Bethsábával, a kit Ghedimin herczegnőtől elszöktetett.

– Ah! elszöktette a kis «országtalan» királyleányt?

– A czárt bántja e szívtelenség. Ezért neheztelt meg Ilmerinen kisasszonyra.

– S hogy kerül ebbe Zeneida?

– Ő volt a tanu Puskin esküvőjénél.

– Hogyan? ő maga? A ki Puskint imádta! Ez a nő veszedelmes jellem.

– Szerencsére nem sok kárt tehet már. Még ugyan kihallgatást kért utoljára a czártól, de ő felsége azt felelte, hogy nem hajlandó őt máskép elfogadni, mint a te jelenlétedben.

– No, akkor ez keserves elfogadás lesz! Köszönöm a jó hireket.

Arakcsejeff sietett az Eremitageba. Délelőtt ott lehetett találni a czárt.

Sándor érzékenyen nyújtá kezét a visszatért udvaroncznak, ki éjjel-nappal utazott, hogy hívására megjelenjék.

– Egyetlen és igaz barátom, súgá az uralkodó.

– Nem egyetlen, sire! Az első a czárnő.

– Igazad van. Mi ujra feltaláltuk egymást, s most tudom csak, hogy egy egész világot nyertem benne vissza. Alig várom a perczet, a melyben ez irathalmaz közül haza szabadulhatok hozzá.

– Parancsoljon velem, sire!

– Jó is lesz. Ülj te belé a papiroskazalba, a miből én már ki nem tudok igazodni s intézz el mindent belátásod szerint.

– Föl nem kelek addig.

– Itt van a sok között Ilmerinen kisasszonynak a kérvénye is utolsó kihallgatás végett. Válaszolj neki a nevemben. Elfogadom őt, de csak úgy, ha te is jelen lész a kihallgatásnál. Én most megyek a templomba. Ott találkozom a feleségemmel. Szegény Nariskin Zsófiának a requiemét tartjuk.

Arakcsejeff úgy tett, mint a ki most hallja ezt először; aztán csinált e meglepetéshez egy szinpadi jelenetet, mindenféle szemforgatásokkal, a minek a végén megcsókolta a czár kezét. «A szivemet érzem kiszakadni e gyászhirre, sire!» (Ő volt az egyetlen ember a világon, a ki e szerencsétlen gyermek halálhirének örült!)

A czár magára hagyta őt dolgozó-termében, s a kegyencznek bizonyára nem az volt a legelső dolga, hogy Zeneida kérvényére válaszoljon. Elébb sok más ügy várt elintézésre. A begyült irathalmazból vehetni észre, hogy mikor nem érzik otthon a macskát, czinczognak az egerek! Már megint minden megmozdult, hogy a czárt a szabadelvüség útjára visszaidézze. Ezekkel el kellett bánni legeslegelől…

Zeneidát útikészletei közepett lepte meg egy közelebbi napon Jakuskin.

– Eljöttem örömömet kifejezni a fölött, hogy ön elutazik közülünk.

– Sajátszerű neme a búcsuvételnek!

– De érthető. Ön jól jár, hogy elmegy innen. S mi is jól járunk vele, hogy ön elmegy. Annak a szerepnek, a mit ön játszott, vége van. S ennek örülök.

– Úgy látszik.

– Arakcsejeff megint visszatért s vas kézzel dolgozik fejünk felett. Kegyed, szép madonna, szép szerével távolította őt el innen: finom eszközökkel. Kitünt, hogy a mi athmosphæránkban a finom cselszövények nem érnek semmit. A régi zsarnok megint visszakerült. S most már jobban hatalmában tartja a czárt, mint eltávozása előtt.

– Tapasztalom. Az utolsó kihallgatásra csak úgy kaptam engedélyt, hogy az az ő jelenlétében történjék meg.

– S ön el fog menni?

– Mindenesetre. Puskin iránt ki kell engesztelnem a czárt.

– Csak azért akar odamenni?

– Mi egyéb dolgom volna még itt?

– Hát nem azért, hogy Arakcsejeffet még egyszer kiüsse a nyeregből?

– Semmi eszközöm sincs hozzá.

– No hát nekem van.

– Valami erőszak?

– Már megtörtént. Holnap már ő nem lesz Szent-Péterváron. Én szivén találom őt, pedig nem is késsel. Már meg is történt a csapás. El van már temetve. Pedig még nem is tudja. Olvassa ön el ezt a levelet.

Zeneida arcza az alatt, a míg a Jakuskin által átadott levelen végigfutott, majd halavány lett, majd kigyuladt. Ajkai a bámulattól, az elszörnyedéstől nyitva maradtak, mikor átolvasta azt.

– Ti rettenetes emberek vagytok! rebegé, visszaadva a levelet.

– Ugy-e? Mi értjük a magunk dolgát?

– S ő nem tud még erről semmit?

– Nincs egy ember, a ki azt tudtára merné adni. Nekem maga írta ezt Diabolka. Én lemásoltam e levelet s az egészet elküldtem a Szofieszkája pósta útján, a czárnak czímezve. Hadd tudja meg az ő szájából. Vagy, a mi még valószínübb, ha ő bontogatja fel a czár leveleit, hadd jusson így a kezébe. Ah, Zeneida! Ha azalatt kapná meg ezt a levelet, a míg ön a czár előtt a kihallgatáson jelen van! Hogy ön láthatná őt abban a pillanatban! Ah, ennek a jelenetnek gyönyöreért én önt tudnám irigyelni.

Zeneida másnapra volt rendelve a fogadtatásra.

A czár rendesen délután öt óra felé jött be a Mon Plaisirből s akkor egy rövid órát töltött az Eremitageban. (Ez a Téli palota melletti kedvencz tanyája II. Katalinnak.) Itt volt a könyvtára, a melyben dolgozni szokott; igen egyszerű butorzatu terem; ide hozták fel a Zsófia postával érkezett leveleit is. Az egész terem Arakcsejeff rendelkezésére volt most bocsátva, ki reggeltől estig ott dolgozott, egyedűl intézve az egész óriási birodalom sorsát – a czár nevében. Kül- és belpolitika, vallás, nevelés, kereskedelem, pénzügy, mind az ő akaratától függött; a miniszterek, helytartók csak az ő bábjai voltak.

Sándor tudni sem akart semmiről: olvasatlanúl aláírt mindent, a mit Arakcsejeff eléje adott. A mit az félredobott, az hiába volt megírva.

E napon is ott dolgozott a kegyencz a czár íróasztalánál, míg Sándor nyugtalanúl járt fel s alá a szobában. A mai napra nem volt másnak kihallgatás adva, csak Ilmerinen kisasszonynak.

Zeneida a rendelt órában megjelent. Egész gyászba volt öltözve, a mi a rőtszőke hajzatához annyira viszályozott.

A czár eléje ment, de nagyon hidegen fogadta. Arakcsejeff úgy tett, mintha rá sem ügyelne; a szemét sem vette fel az előtte kitárt papírból.

– Ilmerinen kisasszony, mondá Sándor, ön személyesen akart velem még egyszer szólani. Mondja el, mit kiván?

– Bocsásson meg vakmerőségemért, sire! de egy iratcsomagot kell felségednek átadnom, a melyet küldője azzal az utasítással bizott rám, hogy azt csak felségednek és csak személyesen nyujtsam át. Ez iratcsomag – a megdicsőült Nariskin Zsófia naplója.

A czár nagyot sóhajtott s azt rebegé:

– Szegény gyermek!…

– Ez volt utolsó kivánsága, s ezt nekem teljesítenem kellett.

– Ön tehát ott volt ő nála utolsó órájában?

– És még azontúl is. Ő hivatott magához.

– Ön fogta le a szemeit?

Zeneida csak némán intett.

– Köszönöm önnek. Szólt a czár, s átvéve a finom, fehér tokba kötött naplót, kezét nyujtá Zeneidának, egy langymeleg, puha, elernyedt kezet minden szorítás nélkül.

Zeneida megcsókolta a kezet.

– Van önnek valami kivánata, Ilmerinen kisasszony?

– Az az egy kivánságom van, Sire: kegyeskedjék Zsófia naplójából elolvasni a három utolsó lapot, a míg én itt vagyok.

A czár a háta mögé nézett, mintha azt akarná látni, hogy megengedi-e azt Arakcsejeff? S aztán rászánta magát a kérelem teljesítésére. Felbontá a naplót s olvasott.

Összeharapta az ajkait, hogy el ne árulja elérzékenyülését.

Hanem Zeneida tudta jól, hogy mit olvas a czár? Előtte a szöveg minden szava ismeretes volt. Azok az utolsó kuszált sorok, a miket egy boldogtalan gyermek ír vonagló kezével, ki a halál hideg ölelését várja s rettegi és óhajtja; s mikor a czár az átolvasott utolsó lapból Zeneidára feltekintett, azt látta, hogy annak a szemei megteltek könynyel.

Csendesen ingatta a fejét s nagyot sóhajtott.

– Ön ezt azért kivánta velem elolvastatni, ugy-e bár, hogy Puskint tisztára mossa előttem. «Ő» akarta ezt így! Nagy, nemes lélek volt!

– Valóban az volt, Sire!

– Ő kivánta, hogy Puskin azt tegye, a mit tett, s Puskin csak az ő végóhajtását teljesíté.

– Nem tehetett máskép.

– Elhiszem. Nem tehetett máskép. És én mégsem tudok kibékülni azzal a gondolattal, hogy azt megtehette! Hogy abban az órában, a melyben az egyik menyasszonya arczát a szemfödéllel letakarta, a másiknak a menyasszonyi fátylával le hagyta takarni magát. Hiszen úgy kellett tennie. De még is emberi észtől átérthetetlen gondolat, hogy egy órai időközben megférhessen egy örökkévalóság, hogy egy óra elég legyen arra, hogy valaki a jégsarktól az egyenlítőig repüljön! Egy óra elég legyen arra, hogy valaki egy kedves halottat elsirasson s egy élőt elszeressen!

– De hátha régen szerette azt?… szólt Zeneida szeliden.

– Mit szól ön?

– Hátha az, a mit a megdicsőűlt halott iránt érzett, nem volt egyéb, mint imádat, mint végnélküli tisztelet egy túlvilág lakója iránt, ki szárnyaival már akkor az égben volt, a midőn őt megismeré? Ha mind az a ragaszkodás, gyöngédség, hódolat, a mit a jegyes imádottjának lábaihoz rakott, csak egy szentnek hozott áldozat volt, azért, hogy ne hagyja még itt e földet?

Sándor a homlokára ütött ujjai hegyével.

– Igaza van önnek. Hisz ezt én nem kérdezém ő tőle soha. Soha sem kérdeztem meg, hogy «de hát több-e az, mint ábránd?» egy beteg leánynak az álma? Ő csak engedte magát ez álom rémei közé besoroztatni. Ennyi az egész. És szivében mást szeretett. Ő érte csak feláldozta magát. Hiszen, a mit én teszek, az mind hiba, s a mi hiba történik, azt mind én teszem.

S ezt nem a keserüség hangján, de a meggyőződés szomorú mélaságával mondá az országok ura. Szánni való volt.

Hirtelen odafordúlt Zeneidához.

– Kivánja ön tehát, hogy visszavegyem a tilalmat Puskin visszatérése ellen?

– Nem, Sire. Ő ott van jó helyen, a hol van. A ki jót akar neki, az azt kivánja, hogy legyen távol innen és legyen boldog.

Ez meglepte Arakcsejeffet. Ledobta a tollat a papírra s felnézett Zeneidára.

– Hát magára nézve nincs önnek semmi kivánsága? kérdé a czár.

– Én holnap elhagyom Szent-Pétervárt, Sire.

– S nem kivánja ön, hogy kinevezési patensét visszaküldjem?

Hahó! Mint emelte fel e szóra a leány azt a büszke homlokot. Ő is királyné. Megmutatta.

– Sire! A hol velem egyszer azt tudatták, hogy jelenlétem kellemetlen, onnan én elmegyek.

Ez vakmerő szó volt! Határos a feloniával! Így nem szoktak beszélni a minden oroszok czárjai előtt! A kegyencz felugrott helyéből s a méla koronás fő helyett ő felelt meg a kevély hölgynek.

– Tudja meg, kisasszony, hogy vannak kötelességek, a mik nem szünnek meg a sértett önbecsérzeténél; s ezek közé tartozik a hódolat azon trón, azon uralkodó iránt, a kinek ön köszönheti minden hirét.

Zeneida keble hullámokat hányt, rózsaszínü orrczimpái tágultak, mint a farkassal küzdeni kész vad czebráé, nagy, világgyujtogató fekete szemei elemészteni készültek a kegyenczet; az ajka reszketett, mint a hidegleléstől.

– Kegyelmes úr… lihegé… Vannak emberek, kik a jóltevőjük iránti háladatosságot elviszik magukkal még a föld túlsó felére is; a kik, ha szerencsétlenek voltak elveszteni felséges pártfogójuk kegyét, azért még nem mennek haza a «kés dalát» énekelni!

Ez egy olyan kegyetlen csapás volt Arakcsejeff fejére, hogy jónak látta visszaülni az asztalhoz, s úgy tenni, mint a ki nem tartja érdemesnek ez insinuatio ellen egy szót is felelni. (De hát tudna ez a hölgy valamit? Tán neki is volnának titkos kémei? Tán Diabolka? Hisz a czigányleány már írni is tud.)

A megnémult kegyencz helyett aztán a czár vette fel a lándzsát. Úgy illett. Ha a szolga megvédte az urát: az úr megvédi a szolgát.

– Nagyon rossz helyen alkalmazta, Ilmerinen kisasszony, keserű észrevételét. Ha van férfi Nagy-Oroszországban, a ki tökéletes mintaképe a hűségnek és alattvalói ragaszkodásnak, úgy ő az! Ő, ki velem járt csatáimban, s megosztott velem minden vészt, és a dicsőségből nem kért részt magának soha. Ő, ki ébren marad, azért, hogy én alhassam; a ki az egész világgal daczolt, azért, hogy engem megvédjen, a ki egyedül maradt meg mellettem, mikor mindenki elhagyott: ez Arakcsejeff. Hányszor kellett kiszenvednie hűsége legnehezebb próbáit? Hányszor kényszerítettek ellenségei, hogy őt eltávolítsam magamtól! Mikor hívtam, újra itt volt, s nem panaszolt soha. A szivére sujtottam. Száműztem egyetlen fiát. S ő azt mondta: igazságod volt, kezemet csókolta és hívem maradt. Ez Arakcsejeff.

De ebben az uralkodói elismerésben mind nem gyönyörködhetett már a kegyencz, mert a mint az asztalhoz leülve, azzal akará megvető közönyét tanusítani, hogy a Zsófia postával érkezett leveleket bontogatta fel, épen a kezébe akadt az, a mit Jakuskin közlött Zeneidával. A mint abba belepillantott, az úgy magához ragadta figyelmét, hogy attól még (hihetetlen!) a czár ajkáról feléje hangzó magasztalást se hallotta meg.

És Zeneida látta ez arczot egyszerre pokoli kíntól eltorzulni, az ijedelem, a névtelen rémület vonaglásaitól fintorgatva, egy őrületes kisértet-lárvává átalakúlni; látta, a mint haja felborzadva meredt szanaszéjjel, ajkai elkékültek és szemei kimeredtek fehér karikáik közül.

– Jaj nekem! ordítá fel egyszerre oly vadállati hangon, hogy a czár ijedten fordúlt vissza. Arakcsejeff a levelet mindkét kezével a szivéhez csapta, mint a hogy a veszett eb szőrével gyógyítják annak a marását, mint a hogy az összetört skorpióval gyógyítják annak a csípését, s azzal felszökött a helyéből. Jaj nekem, jaj, hogy én idejöttem! Hogy én nem voltam ott akkor!

S rohant, mint egy őrült, kifelé.

A czár csakugyan azt hitte, hogy kegyenczét őrülési roham lepte meg, s útját állta.

– Alexej Andreovics… mi lelt? Hová futsz?

– Bocsásson fölséged! Futnom kell Grusinóba.

– Te itt akarsz most hagyni engemet? Az államügyeket? Az országot?

Zeneida összefont karokkal állt Arakcsejeff előtt s úgy nézett annak az arczára.

Ettől a tekintettől a kegyencz egy pillanatra kijózanodott; arczára visszakényszeríté vas ridegségét, s engedte, hogy a czár karjára tegye marasztaló kezét, küzdött az álarcz az igazi emberével.

Ezúttal az ember maradt az álarcz fölött a győztes.

Homlokon üté magát öklével, a miben az összegyürt levelet tartá s azzal az őrjöngés hangján ordíta fel:

– Mit bánom én most Oroszországot! Mit bánom ezt az egész czudar planétát! Mit nekem most a czárok és az Istenek! Ha ezt meg hagyták történni! Jaj nekem!

S azzal eltaszítva magától a czár kezét, elrohant, végig ordítva a termeken, mint egy halálra sebesült. A czárhoz irt levelet is magával vitte.

– Mi történhetett ez emberrel? szólt a czár elbámulva.

Hisz ő épen e perczben magasztalá őt fel oly tényekért, a mik csak egy emberben egyesülhettek oly tömegesen, s most ez az egy ember engedi magát egy olyan durva, erőszakos kitörés által elragadtatni, a mit egy ember sem próbálna megtenni nem az orosz czár, de a legkisebb duodecz uralkodó fejedelem szobájában sem!

Tán ennek a leánynak a szemében van valami olyan megverő igézet (ez nézett folyvást rá), a mitől a józan emberek megbolondulnak, hogy felugráljanak helyeikről s odavágják az uralkodóik lábaihoz az ország pecsétnyomóját, s azt mondják, mi gondom nekem a te országodra, te rád magadra és a te isteneidre!

Tekintete kérdeni látszott Zeneida arczától a titkot.

A művésznő vissza akart húzódni.

– Maradjon ön!

– Ha felséged kívánja: maradok és nem utazom el.

– Mit tud ön, mi lelte ezt az embert?

– Én tudom, hogy mi lelte.

– Beszélje el.