A ZÖLD SZEMŰ EMBER MESÉJE.

Hanem az apró porontyok nem viselték ám magukat olyan csendesen az ő keze alatt, mint mikor az a másik nő bánt velük. Annak egy ránézése elég volt a nyafogást, szepegést egyszerre elnémítani; ez a másik pedig csak olyan gyermek volt előttük, mint maguk; egy cseppet sem féltek tőle; egyik rákezdte s arra aztán valamennyi folytatta, hogy «hol a baba, hol a tata?» S aztán, hogyha összemázolják a könyeikkel a képeiket, akár újra mosdassa őket az ember.

Hát bizony a tatát, babát ő sem tudta nekik előteremteni; hanem ekkor eszébe jutott, hogy mit szoktak ő vele csinálni a dajkáló asszonyok, mikor kis gyerek volt, aztán sírt az anyja után? Mesélni szoktak neki.

– No ne sírjatok, viseljétek magatokat szépen, majd mindjárt mondok nektek egy szép mesét a «zöldszemű emberről». Az ám a szép mese, hallgassatok csak rá.

A Sisera hadja erre az igéretre rögtön elcsöndesült; odatelepedtek Bethsába körül, odatették az állaikat a térdeire, belekapaszkodtak a szoknyájába, úgy hallgatták.

– Hát, hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis királyfi; akkora, mint te bozontos fejű itt a lábamnál. Annak volt egy jó apja, meg egy még jobb anyja, a kik őtet nagyon szerették. Egy napon aztán a király is, meg a királyné is egyszerre elutazott. Nagy hosszú czifra érczládákba feküdtek le, a miknek a tetejeit rájuk csukták. Azután feltették őket nagy-nagy aranyos-ezüstös szekerekre, a mikbe hat-hat ló volt fogva, s aztán sok ember, meg katona, meg ágyu kiséretében elvitték őket, nagy muzsikaszó mellett. A kis királyfi, mikor egyedül maradt a kastélyában, azt kérdezé a nagyvezértől:

– Hová utazott az én apám, meg az én anyám?

A nagyvezér azt mondta neki:

– Jaj, kis királyfi, azok elmentek messze-messze; egy másik világba.

– Hát minek mentek abba a másik világba? kérdezte a királyfi.

– Azért, mert az sokkal jobb világ, mint ez az innenső, a miben mi lakunk, felelt neki rá a nagyvezér.

Azt mondta erre a királyfi:

– De hát akkor engemet is miért nem vittek el magukkal abba a másik világba, ha az a jobbik?

– Jaj, kis királyfi, mondá a nagyvezér; te neked még előbb sokat kell fáradni, küzdeni, szenvedni ezen a világon, a míg megérdemled, hogy abba a másik világba eljuthass, a hova az apád meg az anyád elutaztak.

Hát sehogy sem tetszett ez a biztatás a kis királyfinak; hogy ő még fáradjon, küzdjön és szenvedjen is sokat, s azt mondta magában: «no megállj, majd utána megyek én az apámnak, anyámnak abba a másik jobbik világba s itt hagyom nektek ezt az innensőt; kínlódjatok benne, ha nektek úgy tetszik».

S azzal azt tette, hogy fogta a kis puskáját s kiment az erdőre, mintha madarakat akarna lődözni. Ott azután addig ment a sűrű rengetegben, míg egyszer utólérte a záporeső. Aztán, hogy meg ne ázzék, keresett egy odvas fát, hogy majd abba meghuzza magát. Hát – jól van – a mint az oduba bebujt, akkor látta, hogy ott már van egy ember elrejtve. (No te borzas, mit csináltál volna, ha te jártál volna így?)

– Nagyot sikoltottam volna.

– Bezzeg a kis királyfi nem azt tette ám, hanem megszólította bátran az idegen embert: «hallod-e ember, ez az erdő az én erdőm, ez a fa az én fám, én nem engedtem meg neked, hogy benne lakjál. Hanem ha megmondod nekem, hogy merre van az a jobbik világ, a hová apám anyám elutazott, akkor neked adom a fát is, az erdőt is; nem bánom: lakjál benne».

Azt felelte neki erre az idegen ember az odvas fában:

– Nem úgy van az kis királyfi: hamarább itt laktam én, mint ez az erdő felnőtt s innen engem senki ki nem üzhet. Azt meg, hogy merre van az a jobbik világ? csak akkor mondhatom meg, ha én is megszeretlek téged s te is megszeretsz engem. Én már megszerettelek ám.

– No én ugyan nem szerettelek meg! mondá a kis királyfi.

– De hát miért nem? kérdé az erdei ember.

– Azért, mert zöld a szemed.

Az idegen embernek csak úgy világlottak a szemei, mint két szentjános-bogár.

– No hát eredj, Isten hirével, mondá neki az ismeretlen; a miből a királyfi megtudhatta, hogy ez nem valami gonosz szellem, mert külömben nem tudná az Isten nevét kimondani.

– El is megyek! szólt a kis királyfi; megtalálom én az utat a jobb világba nálad nélkül is. Hallottam én már elégszer, hogy merre van annak az útja!

Hallotta sokszor a kis herczeg, úgy fülhegygyel, mikor azt beszélték, hogy ott a sziklák között lakik egy kegyetlen nagy vérszopó vadállat, egy tigris, a mely sok vadászt, kecskepásztort elvitt már a másvilágra. No az majd őtet is elviszi.

Ment, csak ment, a míg csak el nem ért a sziklák lábához, a hol a vadállat barlangja volt, a mire rátalálhatott arról a sok elszórt csontról, a mikkel annak a bejárata be volt terítve. A tigris akkor is otthon volt, a barlangban hallatszott a mormogása. (No te borzas, oda mertél volna-e menni a barlangba?)

– Nem én, ha a lapdám beesett volna sem.

– No látod, a kis királyfi nem volt ám olyan gyáva: bátran bekiáltott a barlangba: «hej te, tigris, gyere elő! itt vagyok én: a királyfi! Jer, vigy el engem is a jobbik világba, gyorsan!»

A szörnyeteg előmászott az oduból, körülnyalta a véres száját, hosszú farkával megcsapkodta az oldalait, s aztán lesunyta a fejét, hogy egy ugrással elkapja a kis királyfit. (No ne sírj, na, te kis pisze: hiszen nem kapja el!)

Mert abban a perczben egy sziklahasadékból előrohant egy óriáskigyó, az a tigrisre vetette magát, átszorította rettenetes gyűrűjével a szörnyeteg derekát, torkát; beleharapott a nyakába. A tigris ugrált, ordított, fetrengett; a két szörnyeteg elkezdett egymással élethalál-harczot küzdeni s utoljára lehengeredtek egymásba tekergőzve a mély szakadékba, a sűrű bozót közé, a honnan csak a nagy csörtetés és ordítás hangzott aztán elő. Azok bizonyosan megették egymást.

A kis herczegnek vissza kellett térni a palotájába.

Az útban találkozott egy vadászszal, a kinek tegez és puzdra volt a vállán.

– Ejnye de furcsa vadász ez, a ki még most is nyillal, kézijjal vadászik! mondá magában s jól a szemébe nézett.

Az volt a zöldszemű ember.

– No ugy-e, hogy nem találod meg az utat a jobbik világba, hacsak engem meg nem szeretsz! mondá neki a zöldszemű s azzal egyszerre eltünt, mintha a föld nyelte volna el.

– Megálljatok csak, mondta magában a kis királyfi. Tudom én még annak másik módját is, hogy hogyan lehet eljutni a másik világba? Sokszor hallottam, hogy van egy nagy tenger; sok ember, a ki arra rászállt hajóval, nagy szépen megtalálta az utat a jobbvilágba. Hátha én is megtalálom.

Azzal mindjárt kiadta a nagyvezérnek a rendeletet, hogy készíttessen fel egy nagy hajót a Fekete-tengeren, azon ők el fognak utazni a tűzimádók országába, a hova a herczeg anyja való volt; odamenet nem történt velük semmi veszedelem, hanem mikor visszafelé jöttek volna, útközben megkapta őket egy szörnyüséges nagy zivatar. Villámlott, mennydörgött, az egész ég beborult, s mikor a villám végighasította az eget, meglehetett látni benne a fényes angyali sereget, s mikor a szél kettészelte a tengert, meglehetett látni a tengerfenekén a vizi tündéreket. «No most mindjárt, no most mindjárt! mondá magában a kis királyfi, akár ott fenn, akár ott lenn; de most mindjárt megtalálom én az utat abba a jobbik világba.»

A nagy hullám már a kormányt is összetörte, a kormányost is leseperte a hajóról, s vitte azt sebesen neki egy nagy sötét sziklapartnak, a hol annak bizonyosan össze kellett törni.

Ekkor azt veszi észre a királyfi, hogy valaki elfoglalta a kormánypadot. Egy idegen ember, a ki egy régi formájú timonnal kezdi kormányozni a hajót.

– Ejnye, de furcsa egy kormányos ez! mondá magában a kis királyfi, a ki ily ócska timonnal akarja kormányozni ezt a gályát.

Hanem arra egyszerre lecsendesedett a vihar: az ég is, tenger is becsukódott, a hajó kikerülte a fenyegető nagy sziklákat s szerencsésen bevitorlázott az otthoni kikötőbe.

A kis királyfi szétnézett a furcsa kormányos után, a kiről senki sem tudta, hogy honnan került ide. Hanem az nagyot nevetett.

– No ugy-e, hogy nem találod meg az utat a másik világba, a míg engem meg nem szeretsz!

A kis királyfi a szemébe nézett, akkor vette csak észre, hogy ez volt a zöld szemű ember. De már akkor, köd előttem, köd utánam, sehol sem volt. Eltünt egyszerre, mintha a víz nyelte volna el.

De már akkor igazán megharagudott a kis királyfi.

Hát már az én számomra semmi útja sincs nyitva a másik világnak! Azért is csak megkeresem! Hallotta ő, hogy sok derék vitéz megtalálta már azt világot, ki elment a csatába s kiadta a nagyvezérének a rendeletet, hogy mingyárt izenjen háborút a tatár királynak!

Nos hát a nagyvezér – élni-halni – összeszedte a seregeit s betört vele a tatár király országába.

Jaj, de az igen hatalmas király volt, csak hagyta mind beljebb jönni az országába a kis királyfi seregeit, akkor aztán egyszerre körülfogta azokat minden oldalról.

No megijedt erre a nagyvezér: «odavagyunk, királyfi, se életünk, se halálunk. A tatár egy lábig levág bennünket, vagy rabságra fűz; annyi a serege, mint a sáska».

A kis királyfi nemhogy szomorkodott volna, de még inkább örült rajta.

– No hát csak mentül előbb hozzá kell kezdeni a csatához, hogy essünk át rajta.

De a nagyvezér úgy meg volt ijedve, hogy közkatona ruhába elbujt s nem állt a sereg élére; a katonák még jobban megijedtek s arról beszéltek, hogy mind megadják magukat. Ekkor megjelent a sereg előtt lóháton egy idegen lovag, olyan öltözetben, a milyent nem látott soha senki. A kardjának az alakja olyan volt mint a láng, vagy a kigyó, s az a vitéz felbátorította a többi vitézeket s neki vitte a tatároknak. Hát alig hogy megfujták a trombitákat, jön ám a tatár király a maga táborával, gyalog, mezitláb, zsákruhába öltözve, kard nélkül, ajándékkal tele a marka: s elkezd szépen könyörögni, hogy kössenek vele békességet; ő nem hadakozhat, mert az éjjel minden katonája megbetegedett; csak úgy hevernek a földön, kezüket, lábukat rázva.

A kis királyfi megint megismerte a zöld szemű embert. Az volt az ismeretlen hadvezér.

Ekkor aztán elbusulta magát nagyon. Látta, hogy a zöld szemű ember nélkül soha meg nem leli az utat abba a másik világba, a hol az apját, anyját feltalálja; hát csak rászánta magát, hogy felkeresi hát a zöld szemű embert a maga odujában, s megmondja neki, hogy no hát inkább szeretni fogja.

El is ment, meg is találta, kihitta az odvas fából. A zöld szemű embernek taplóból volt az öltözete, gombából a kalapja, s hosszú zöld penész volt a prém rajta, a képe sárga volt, mint a viaszk, s a szája kék, mint a szeder.

– No kedveském, hát szeretsz-e már? kérdezé a királyfitól.

– Szeretlek, csak mutasd meg az utat abba a jobbik világba.

– Megmutatom, ha megeszel egy szem szilvát ebből az én kosaramból s megcsókolod az ajkamat egyszer.

Egy kosár volt a kezében szederindából fonva, és azon hosszukás szilvák, épen olyan viaszkszinüek, mint az ő arcza. A kis királyfi kivett belőlük egyet, kettétörte és megette. No még egy csókot! Azt is megtette. «Jaj be hideg volt az a te ajkad!» mondá összerázkódva tőle.

S attól az egy szilvától, meg egy csóktól aztán megtalálta a kis királyfi, a mit olyan nagyon keresett, az utat a jobbik világba, a hol atyja, anyja vártak reá. Most is ott van, onnan köszöntet beneteket.

A mesélés alatt egy kis szöszke leánynak a haját fonta be a királyleány, a ki szemét száját felnyitva, nyelte a mesét, s mikor vége volt, azt kérdezé: «De hát mi van abban a másik világban?»

– Hát kicsikém, ott igen jó élet van; mindig süt a nap, örökké tavasz van, senkit nem bántanak, semmi dolog nincsen, mindennap Mihály őrangyal ünnepe van, minden lélek örül és szereti egymást, ember soha meg nem szomjazik, meg nem éhezik, s angyalokkal játszik.

– De lelkecském, petyegé a kis szöszke; ha abban a jobbik világban se nem esznek, se nem isznak, akkor oda tata baba nem megy.

Bethsába felkaczagott s összecsókolta a kis porontyot.

A mire a másik szobából hangos tapsok csattantak fel.