AZ ŰZÖTT VAD.

Másnap az Izsák-templomban a czári énekkar nyitá meg a nagybőjti ünnepek szertartását. Hirhedett énekkar volt ez, fentartva nagy költségen, összeválogatva az egész birodalom széphangu férfiaiból és gyermekeiből. A kortársak magasztalása minden valaha emberi hang által produkált zenén fölül emeli e zsolozsmákat. A czár, hajlott kora felé, semmi zenét sem tűrt már, egyedül a hárfát és a mysticus egyházi éneket. Ezért volt Ilmarinen Zeneida, a sonáták éneklője kiváló kegyencze. Szinházba nem járt, ha éneket akart hallani, a téli palota, vagy az eremitage termeibe hívta meg a kedvencz művészeket, s a nagybőjt minden napján elment a templomba a gyermekek énekét meghallgatni.

Ilyenkor aztán az úri rend is divatnak tartá a templomban megjelenni, s a nagyobb ájtatosság kedveért a hölgyek ez alkalomra nem használtak carmint, csak fehérítőt.

Ott lehetett látni az első sorokban, a főoltárhoz legközelebb állva, Ghedimin herczeget és a Muravieffeket, Orloffokat, Trubeczkóikat; mindazokat, kik neveiket a «zöld könyvbe» sajátkezűleg felirták; s a testőrtisztek, kik a mult éjjel a fölött szavaztak, hogy meghaljon-e a czár, vagy csak száműzessék? ott meredtek a sorfal mentében, kivont kardjaikat csípőikhez szorítva, s a templom bejáratánál ott térdepelt és verte mellét társai csoportjában a nagy Marat-testvér is; még le sem vitte a szentelt víz az ujjairól azt a tintát, a mivel a «kés» dalát megirta.

Mind meghajták mélyen a fejüket az uralkodópár előtt, mikor az végig haladt előttük s talán senki sem volt, a ki észrevegye, hogy a férj és a feleség, a kiké ez az ország, csak egy-egy ujját nyujtja a másiknak menetközben, s az egész áhitat alatt soha sem néznek egymásra, s a szentelt víz nyújtásánál nem szólnak egymáshoz.

Ilmarinen Zeneida is ott volt az áhitat szertartásán, s mikor kijött a templomból, egy ott ácsorgó tiszt üdvözlé. Puskin volt az.

– Madame. Ön sírt. Arcza csupa nedves. Hát lakik a templomban valaki?

– Nem lakik, felelt neki Zeneida. Hanem ez az ének az idegekre hat. Állatok vagyunk. A kutya is szokott sirni, ha énekszót hall.

– Látta ön, hogy a czárné mily áhitattal csókolta a feszületet, az istenember lábát? Nem tudja, mit kérhetett tőle?

– Nem láttam. Nem tudom.

A templomi szertartás késő este végződött, templom után minden ember hazatakarodott. Az utczák elcsendesültek. A nagybőjt első napján az estebédet minden ember odahaza költi el, a kinek családja van. S minthogy a pétervári szegényebb néposztálynál minden hét férfira jut egy asszony, azok összebeszélnek s társaságban keresnek fel egy ismerős maguk fajta némbert, a ki megfőzze számukra a bőjtbevezető cziberelevest. Ennek kell minden asztalon párologni ma. Cseréptálban, vagy chinai porczellánban. Még a czár asztalán is ez az első étekfogás s azt a franczia szakácsnak meghamisítatlanul kell kotyvasztani, korpából posajtva, derczekásával feleresztve.

Az első bőjtnapi cziberelevest minden családapa otthon költi el. Még a téli palotában is úgy volt hajdan a szokás. Hajdan! Egyszer valamikor. Csak kettő számára volt megterítve az asztal. Ilyenkor nem hívtak vendéget. A csupa olajjal és nádmézzel készült ételek változatos nemei csak az ő számukra voltak feltálalva szakács furfang szerint. Egyszer aztán jött olyan nap, a mikor hiába várta a nő a férjét az első bőjtnapi estebédhez: nem jött el. Pedig sokáig várt reá. Az étel elhült. Valami hideg tárgy tolakodott oda közéjük. Most még csak az ételek hültek el, majd később a szivek is. És azért a feleség mégis minden évben nagybőjt első estéjén megterítteté kettőjük számára az asztalt, és felhordatta az ételeket és várt, várt, hogy a másik társ megjöjjön, várt, míg meghült minden étel, s nem nyúlt hozzájuk, ő rá várva.

Az órák egyre teltek, a nő várt egyesegyedül, minden neszre figyelve, nem hangzik-e az ismerős léptek dobaja a kis szőnyegajtó előtt, mely lakosztályaik tornáczait összeköti, a melynek megnyilása annyiszor töltötte el szivét földi üdvösséggel. Rég berozsdásodott annak még a zára is.

Egyszer aztán megszólal az órazenemű. Egy zenélő gép, melyet Arakcsejeff készíttetett Párisban; a dal, melyet elzenél, a nemzeti hymnus; napjában csak egyszer zenéli azt el: éjfél után egy órakor, abban az órában, a melyben Pál czárt a főnemesei és tábornokai hálószobájában meggyilkolták.

A meggyilkolt fia, ki apja holttestén keresztül lépett a trónra, sok éven át ott hallgatta, a nagy évfordulók napjain, arczra borulva, és az imazsámolyt nedvesítve könyeivel, ezt a búskomor hymnuszt, s volt egy lény, a kinek elmondhatta lelke kínzó szorongattatásait. Ah, ott a szív minden dobbanása zengette ezt a gyászdalt. Ez szorgalmasabb óramű volt, mint a másik. Ez rákezdte dalát a diadalmámor közepett, valamint a szerencsétlenségnek óráiban, szemére hányva, hogy apja holtteste volt a zsámoly, melyen a trónra lépett, s fenyegetve, hogy az ő holtteste lesz épen úgy a zsámolya utódjának. Ez volt életének kínzó réme: örök lelki torturája. Senkinek sem gyónhatta meg azt, csak a feleségének. Senki sem vigasztalhatta meg őt e nehéz küzdelmeiben önterhe alatt leroskadó lelkének, csak a feleség. Most már ennek vége van. Azok az átkozott szép kék szemek, a mikben egy új eget keresett, megadták neki az eget: azt a hideg eget, a mi a földet és a holdat örökre elválasztja egymástól. A minden oroszok czárjának senkije sincs többé. A hatalmasok legerősebbikének nincs annyi megnyugvó helye, a hol nyugodtan el tudjon aludni. A pusztában ott feledett vándor nem áll olyan egyedül a világban, mint ő.

Mikor még a zene után sem jő meg a férj, a nő előveszi az elefántcsontra festett arczképet s azt helyezi oda az asztalra a férj helyére, maga elé. A délczeg ifju daliát, mosolygó ajkaival, derült homlokával, a milyen volt – vőlegény korában. S aztán addig-addig néz rá, míg a köny kicsordul szeméből. Semmije sem maradt meg belőle, csak ez a kép.

Az élő ember rég nem mosolyog már senkire. A ki őt még mosolyra tudná birni, az ugyan hires ember lenne egyszerre.

Két befogott szán áll a téli palota oszloptornácza alatt, az egyikbe hat ló fogva, a másikba három. Mindkettő üveges hintót hord, lefüggönyözött ablakokkal. A kocsisok és csatlósok a hat lovasnál a czár egyenruháját viselik, a másiknál Miklós nagyherczegét.

Hanem mikor a beszállásra kerül a sor, akkor a czári szánkóba a nagyherczeg ül be s a czár meg a nagyherczegébe.

Mikor aztán a két szán kicsörtet a kapun, az egyik jobbra, a másik balra fordul. A hat lovas nyomába rögtön utána rugaszkodik a rejtekben tartott testőrlovasok pikétje s kíséri azt a távolból, s megáll, a hol az nyugvót tart. A három lovast hagyják tovasiklani magában. A nagyherczegről tudja mindenki, hogy az most egyenesen haza megy családjához: van egy kis csendes házikója; hanem a czárról nem tudni, hogy merre fogja bekóborolni a hosszú tengeréjszakát? Pedig most nagyon kell őrizkedni!

Arakcsejeffnek dühös összekapása volt ma délelőtt a rendőrfőnökkel és Miloradovicscsal a városkormányzóval. Háromféle rendőrség is működött: a katonai, polgári, meg a titkos; de ezek, a helyett, hogy egymás kezére dolgoztak volna, mindig azon voltak, hogy egymás intézkedéseit meghiusítsák. Arakcsejeff azért volt dühös Chulkinra, hogy Galban lovagot az éjjel kirabolták, s nemcsak a pénzét vették el, hanem még a jegyzeteit is, a mik között sok államtitok volt. Chulkin aztán kiderítette, hogy a rablók az őrjáratra kirendelt katonák maguk voltak. Akkor aztán Miloradovics ellen fordult Arakcsejeff egész haragja. Követelte, hogy a főtiszt, a kire a mult éjjel a főfelügyelet volt bízva, a legszigorúbban feleletre vonassék. Akkor aztán megmondta neki a kormányzó, hogy az épen Arakcsejeff Jevgen volt, az ő egyetlen magzatja. Akkor aztán Arakcsejeff még dühösebb lett, de nem volt kire? Tökéletesen hitte, hogy maga az úrfi rabolta ki Galban lovagot: képes volt rá, a hogy ő ismerte a kedves ifjut.

Akkor aztán felhagyott a további inquisitióval; hanem azt az intézkedést tette, hogy a testőrhuszárságot, (mely egyenesen az ő parancsnoksága alatt állott) rendelé ki, hogy őrjárataival a czárt távolból mindenüvé kísérje. A gyalogságban és a rendőrségben nem lehetett már bízni. Arakcsejeffnek különös ösztöne volt, mindenféle jelenségekből kiérezni a czár elleni összeesküvést, ha bizonyságot nem tudott is szerezni, s ő volt az egyedüli soha el nem alvó szem, mely a czárra vigyázott. Egész nemzete gyűlöletét összeszedte a saját fejére, azért, hogy annak az egy embernek a fejét megoltalmazza, a kiben saját énje felolvadt.

Hanem az üldözött ember ki tudta játszani mind az üldözőit, mind a védelmezőit: a míg azok alattomban, leskelődve kísérték, kerülgették az ő hat lovas szánját kaszárnyáról-kaszárnyára, (a nagyherczeg körvizsgálatot tartott azokban, hogy a felügyelő tisztek nem vetették-e le a kravátliaikat?) azalatt a háromlovas szán végig vágtatott a Moika-csatorna partján, addig a nagy, kertekkel beültetett térségig, a hol a hadmérnökség palotája áll; ott egy hosszú, vas rácscsal koszorúzott fal előtt megállt: a czár kiszállt belőle, a zsebében hozott kulcscsal felnyitá az ajtót s egyes-egyedül, senkitől sem kísérve, lámpa nélkül, végig haladt azon az úton, melyet két oldalt nyirott fenyőfa-bokrok jelöltek; a friss havon nem volt semmi lábnyom. Ezen az úton más nem jár rajta kívül. Egy ódon egyemeletes ház bontakozik ki a nyárfák közül, a mik tele vannak varjufészkekkel. Annak egy kis alacsony tölgyfaajtója van, a mihez falépcsők vezetnek föl. A magányos férfi annak a kulcsát is magával hozta; felnyitja, belép rajta, itt már sötét van, elő kell venni zsebéből a tolvajlámpát, hogy megtalálja a lépcsőt, mely az emeletre fölvezet, s aztán egy hosszú folyosón lábhegyen végig halad. Egy kutya sincs, mely megugassa. Egészen meglepi a beszélgetőket, a mint benyitja rájuk az ajtót. Ketten vannak: egy öreg ember, meg egy öreg asszony.

Az öreg asszony felsikolt, a mint meglátja a belépőt, az öreg ember pedig a lábaihoz veti magát.

– Micsoda ember ez itt? Helenka!

– Hát ez az én öregem. Az én uram. Emeld föl a pofádat no Ihnátko, hadd lássa a czár, hogy te vagy.

– Nekem soha se mondtad, hogy férjed van.

– Hát ugyan minek beszélne valaki a köszvényéről, vagy egy csunya állatról? a kit jobb szeret, ha elfelejthetett.

– Hát most mit keres itt nálad?

A vén asszony még a kezével is eltakarta félig a száját, úgy suttogott.

– Hát a királyleányt kísérte ide, no!

Erre a kérdező szigorú arczán kezdett felolvadni a jég.

– Ah, Bethsába van itten?

– Igen. Ma szabad lesz neki itt maradni reggelig. Ostáblát játszanak odabenn. Azt kísérte ide az Ihnátko – a palotából.

– Hogy van Zsófi? A kérdező hangja reszketett.

– Hát elég jól! Az éjjel aludt csendesen, reggel megitta a csokoládéját. Ma nem volt olyan haragos, mint máskor, a mióta az orvos megmondta, hogy a mérgelődés árt neki.

– Megtartja az orvos rendeletét?

– Nagyon is szigoruan. Ha egy perczet elkésem a gyógyszerrel, már csenget.

– Az orvos nem mondott valamit az étrendről?

– De bizony mondott. Azt beszélte, hogy a hosszú bőjt alatt a herczegasszonynak nem szabad szigoruan tartani magát, hanem mindennap kell valami húsfélét enni, meg tojást; mert ez ád erőt. De hát majd kiverte vele a herczegasszony. Mit gondol? A lelkét akarja-e kárhozatra vinni a teste miatt! Nekem rettentő szigorú parancsolatokat osztott s azt igérte, hogy megver, ha rászedem.

– Ugy-e? pedig az orvos határozottan azt mondta, hogy árt az egészségének a szigorú bőjt?

– Azt ám. Azt mondta, hogy vérre volna szüksége, mert kevés a vére. Azt pedig nem ád az olajos bab, meg a czibereleves.

– Mit főztél ma neki vacsorára?

– Hát a mit erre a napra szokás: cziberelevest.

– Tedd meg azt, jó Helenka, a kedvemért, itt hoztam egy dobozt magammal, abban van valami, a mi jó a betegnek: Angliából kaptam egy hires orvostól. Tégy ebből minden nap a cziberelevesbe egy kanállal.

– Hogyne tenném meg, a mit te parancsolsz, uram? de mondd meg igazán: nem készült ez valami állatnak a husából? Mert ha azt megtudja a lelkem, hogy én a nagybőjt alatt valami húsfélét kevertem az ételébe, olyan kétségbeesett sírást és veszekedést fog elkövetni, hogy még jobban belebetegszik.

– Ne félj semmit, jó Helenka. Mindenféle pálmák gyökereiből van ez sűrítve, a miknek az ize pótolja a húsét.

– De azután az én lelkem ne legyen rajta.

– Nem. Ne félj. Én a magam lelkére veszem azt.

Pedig bizony, ha lélekkárhozat a quadragesima alatt bebocsátani a szájon azt, a mi élő állat alkatrésze volt valaha, akkor nagy terhet vállalt lelkére a czár; mert az valóságos húskivonat volt, a mit magával hozott: új találmánya az angol gyógyászatnak. Hanem hát a czár philosoph volt – és apa.

– Eredj, jelents be nála, nehogy megijedjen, ha véletlenül meglát.

* * *

Egy hímzett ernyővel eltakart lámpa előtt ült két fiatal leány.

Az egyikkel már találkoztunk egyszer, ama nevezetes szarvasvadászatnál. Most már tudjuk róla, hogy «királyleány».

* * *

Mikor Ihnátko megint egyedül maradt Helenkával, a hogy a czár belépett a herczegnő szobájába, kifúrta magát az oldalán ez a kérdés:

– Te! miféle királyleány ez a mienk?

– Oh te tökfilkó, hát még most sem tudod, pedig nyolcz esztendeje lakik a házatokban. Hát ez a grúzi királynak a leánya. Az apja valamikor hatalmas király volt valahol ott, a hol a mazsolaszőlő, meg az olajbogyó terem, hanem a törökök megölték. A királyné aztán a kis leányával együtt idemenekült mihozzánk, s a koronáját is elhozta magával. Gyönyörű szép asszony volt. Láttam egyszer, az újesztendőnapi nagy parádénál, nemzeti öltözetében. Nem csoda, ha az történt vele, a mi. Lazareff tábornokra volt bízva, hogy kisérje őt a házából idáig. A tábornok szerelmes természetű ember volt. Egyszer nagyon a fejébe talált menni a kacheti bor: elfelejtkezett róla, hogy királyné áll előtte s úgy akart vele bánni, a hogy a többiekkel szokott. Csakhogy a grúzi szép pillangóknak fullánkjai is vannak, mint a méheknek. A királyné a kindzsáljával úgy szúrta keresztül a szivét a vakmerő szerelmesnek, hogy az halva rogyott össze. Nem csináltak ám lármát a dologból, szépen elcsitították; hanem a királynét félretették egy kolostorba, a hol királyi tisztességgel vették körül, de a honnan nem szabad kimennie: csak épen újesztendő napján hozzák fel a másik két királynéval együtt: az imereti és mingrélival, hogy a trón lépcsőin a czár mellett ők is helyet foglaljanak. A hat éves kis leányát pedig elvették tőle. No természetesen, nehogy ilyen erkölcsöket oltson abba is az anyja, hisz akkor nem maradna élő férfi Szent-Pétervárott. Aztán odaadták Ghedimin herczegnőnek. Annak úgy sem adott az Isten gyermeket.

– Hát kicsoda? böffentett közbe Ihnátko.

– Ejnye, te ostoba! Ilyet mondani, hogy hát kicsoda? Hát senki sem! Ha nincs neki? Ne hunyorgass, mert pofon teremtelek! Hát így került a királyleány a ti házatokhoz, s most az úgy van ott, mintha a család tagja volna. A saját anyjára nem is emlékezik már, hanem a herczegnőt tartja édesének.

– Csak azt szeretném tudni, hogy a herczegasszony miért küldözi őt ide a beteg herczegkisasszony látogatására?

– Azon pedig soh se törd a fejedet, mert az nem a te tökkobakodnak való.