A MASINKÁK ÜNNEPÉN.

Nagyboldogasszony napja az orosz naptár szerint augusztus végére esik. Tizenkét nappal később, mint a csillagászi naptár szerint.

(Mert az orosz czár még a napnak is parancsol. Mivelhogy az orosz naptár szerint minden 400 év alatt három nappal marad hátra az esztendő, tehát huszezer év mulva az orosz naptár szerint télen lesz a nyár, s nyáron lesz a tél. A czár ezt is megteheti.)

Hanem ez a legszebb időszak Szent-Pétervár vidékén. Ez az ősz kezdete. A napok már rövidebbek s nem oly rekkenők; s a holdvilág tudja magát értékesíteni esténként.

S minthogy az orosz nőknek egy harmada Mária nevet visel, annálfogva valamennyi nyári lakban ünnep van ezen a napon; s este, mikor elkezdik mindenfelől a tüzijátékokat, több a csillag a földön, mint az égen.

Corynthiának is Mária volt a mellékneve: innen a jogczím az ünnepélyhez.

Ghedimin herczeg néva-szigeti nyári palotája vetekedett a télivel Szent-Pétervárott. Tánczterme ezer meghivott vendégre volt számítva.

S a meghivottak közé tartoztak: az uralkodó pár, a nagyherczegek és herczegnők, a czárnál látogatóban levő rokonai; testvére, a weimari nagyfejedelemnő férjestül és az oraniai herczeg nejével együtt, kik mind igérkeztek Ghedimin herczegnő ünnepélyét jelenlétükkel fényesebbé tenni.

De mind e magas és legmagasabb vendégeire nem volt Mária Alexievna Corynthia olyan kiváncsi, mint arra, hogy eljönnek-e Zeneida és Bethsába.

Ilmerinen kisasszony és Puskinné asszonyság ugyan már megküldték egy nappal az ünnepély előtt a nagyon hizelgő modorban tartott választ (oh, mert az orosznők még a francziákon is túltesznek a courtoisieban, kivált, ha gyülölik egymást), hogy el fognak jönni. Hanem az ilyen igéreteknek az értékét ismeri már az ember. Előtte egy nappal senki sem írhatja azt, hogy «holnap a fejem fog fájni», de egy órával a megjelenés előtt igenis küldheti a mentegető levelet: «Kétségbe vagyok esve, hogy nem mehetek. A fejem nagyon fáj.» Hisz az ilyen elmaradásra egész arsenáljuk van az asszonyoknak.

Azonban nagy megelégedésére ők maguk jöttek a mentegető levél helyett. Nem is nagyon későn, még a tánczzene kezdete előtt, a mivel, mint tudva van, a legmagasabb vendégek megérkezésére szokás várni. Zeneidának az ilyenben nagy gyakorlata volt: a helyes időben megjelenni.

Ilmerinen kisasszony ez úttal tette föl először a czártól kapott csillagkeresztet, Bethsába a keresztanyjától kapott báli ruhát viselte. Feltünő szépség volt. Még Zeneida közelléte sem homályosította el.

Corynthia fölkelt a karszékből s eléjük sietett. Előbb Bethsábát fogadta (az asszony volt) s homlokát megcsókolá (keresztleánya volt), azután fordult Zeneidához. Zeneida megelőzte őt az üdvözlésben.

– Ön megelőzött! mondá a herczegnő. Igaz: királynék üdvözölnek először.

– Nem, herczegnő, hanem a kik névnapot köszöntenek.

Azzal kezeiket nyujták egymásnak.

Bizonyosak lehettek felőle, hogy minden ember őket nézi. Minő lehet e két nő között a találkozás?

Oh, az mind a kettő gyakorlott viador volt.

A tánczterem úgy volt berendezve, hogy keleti virágbokrokból apró lugasok, búvóhelyecskék voltak mindenütt csoportosítva, a hova egyes párok, összetartozók félrehuzódhattak, suttoghattak; az inasok odahordták a frissitőket, minden letelepülőnek egy kis asztalkát is hozva a helyébe, a mi az orosz comfort találmánya. Corynthia egy bosquet árnyában maga mellett mutatott helyet Zeneidának s mikor egymás mellett ültek, odahajolt hozzá s nevetve sugott a fülébe:

– Ön elértett engem, s ezt előre föltettem az ön lángeszéről.

Zeneida elfogadta a nevetést, ráállt ő is.

– Azzal, hogy elhoztam ide a gerlét a fészkéből.

– Igen. Ezuttal mi ketten szövetségesek vagyunk, folytatá a herczegnő.

– Szövetség «ad hoc», a hogy a diplomaták mondják, magyarázá Ilmerinen kisasszony.

– Mikor egy harmadik ellenséget kell megbuktatni, egészíté ki Corynthia.

– S azalatt véd- és daczszövetséget köt Anglia és Oroszország.

– Hogy confoederált erővel elfoglalja Párist? nevetett Corynthia.

– Tudniillik azt a Párist, aki az aranyalmát tartogatja, hogy kinek adja? vágott vissza csengő kaczajjal Zeneida.

– Ön ördöngös asszony!

– Tudom, mondta már a herczegnő.

– Hogy kitalál mindent! És valóban itt is három versenytárs van. A harmadikkal majd nagyhamar elbánunk. Nézze ön, már lefoglalták a kicsikét. Régi imádója: Galban lovag, mint a pók a legyet, úgy fogta el. Legyen felőle nyugodt. Ez nem fog sebesítetlen szívvel visszatérni. Majd segítünk neki. Mi értjük egymást!

– Tökéletesen herczegnő.

– Nem kár érte. S az is bizonyos, hogy a mit veszteni fog, az nyereség lesz rá nézve. S úgy hiszem, nem is az utolsó. A ki úgy kezdte, a hogy az én kis védenczem, annak kevés tanítás kell hozzá, hogy hogyan folytassa. Nincs rajta miért sajnálkozni.

– Az ilyen dolgokban nem ismerjük a kiméletet.

– Tehát addig béke van közöttünk. Azután majd megüzenjük a háborút.

– Én előre is behuzom a lobogót.

– Ah, ez csak taktika! Ilmarinen kisasszony. Nők soha sem kapitulálnak. Ezt mi ketten jól tudjuk. Én még soha sem láttam önt ilyen közelről, pedig kiváncsi voltam rá. Ugyan, mondja ön meg, sáfránynyal festi ön haját, hogy ilyen szép aranyveres?

Zeneida ugyan semmivel sem festette a haját, mert az annak természetes szine volt; hanem azért egész bizalmas suttogással viszonzá a herczegnőnek:

– Nem, annak erős szaga van, hanem borbolyagyökérrel, a miben csigabibor van feleresztve.

– Soha sem birtam kitalálni, mitől van önnek olyan gyönyörű arczszíne. Violagyökért használ ön?

Zeneida elnevette magát; s elpirulása, mely arczszinét fokozta, elég válasz lett volna, ha igazat akart volna mondani; hanem ő azért volt itt, hogy hazudjék, annálfogva nevetve mondá:

– Ah, herczegnő, az egy egész tudomány: az arczszín megőrzése. Nekem egy könyvem van, még Poppæa idejéből, mely a módszereket elősorolja.

– Ah, a között van az is, hogy nyers marhahús szeletet kell kötni az arczra, mikor az ember lefekszik aludni.

– És sok más egyéb. Én önnek, herczegnő, elküldhetem azt a könyvet; ámbár önnek semmi szüksége sincs hasonlókra. Anadyoménét a grácziák öltöztetik.

– Ah, ön nagylelkű ellenség akar lenni, a ki megosztja a fegyvereit, mint az a franczia tengerésztiszt, a ki megosztotta a lőporát az angollal, hogy legyen neki mivel verekedni. Hanem én erre azt mondhatom, a mit egy perzsa király mondott egy örmény királynak: mi haszna küldted el a kardodat, ha nem küldhetted el vele a karodat is? Mit ér az arczszépítés titka, ha az elbűvölő mosolyt nem lehet öntől eltanulni, a minek senki sem bir ellenállani.

– Herczegnő, ön egészen úgy tesz, mint Napoleon, a ki a legyőzött ellenségeit fel szokta magasztalni?

– Most azonban nem vagyunk ellenségek, hanem szövetséges társak.

A közös ellenség (Bethsába) félbeszakította a kedélyes csatározást közbeléptével, azt a naiv kérdést intézve mind a kettőjükhöz, hogy szabad-e neki Galban lovaggal az első polonaiset tánczolni? A miért aztán kinevették.

«Neked minden szabad már! Asszony vagy!»

A mit a szent-pétervári udvari estélyeken polonaisenak híttak, az abból állt, hogy az egész tánczoló társaság páronkint összefogózva, apró sétalépésekben körülcsoszogta a táncztermet összevissza, az előtánczos szeszélye szerint. Tehát e táncz alatt ne keressük a tüzes, lábdobbantásokkal járó hajdani mazurkát. Az annak a kornak a táncza volt, a mikor minden lengyel nemes egyenlő volt a királylyal. Ez pedig annak a kornak a táncza, a mikor minden lengyel nemes egyenlő a – paraszttal. Régibb időkben a czár és a czárné is résztvettek ebben a tánczban s épen egy ilyen polonaise alkalmával történt, hogy Sándor a szép Nariskin Corynthia miatt megsérté Erzsébetet, a mit ez soha el nem tudott felejteni.

A magas, magasabb és legmagasabb vendégek megérkezése azután véget vetett a társalgásnak. Ezentúl mindenkinek sorrendbe kellett állni és várni, míg az uralkodó pár körjáratot tart, s csak azután, mikor ennek vége lesz, kezdődik majd a táncz.

Zeneida a külföldi herczegi vendégeknek is be lett mutatva, s kapott annyi tömjént, hogy annak füstjétől könnyen elveszthette volna szeme elől azt, a ki gondjaira volt bízva. De ő már régi, tapasztalt hadvezér volt az ilyen ütközetben, a ki az egész csatatért keresztül tudja látni s annak legkisebb részletei felett is uralkodik. Figyelemmel kisérte ő Bethsábát, a mint annak Galban lovag epedő arczczal suttogott a fülébe; látta, a mint egyszer a kis menyecske hevült arczczal futott oda a keresztanyjához, s aztán a mellé leülve, mily meglepetéssel, bámulattal, a nevetés és elszörnyedés közt váltakozó tekintettel hallgatta, a mit az beszél. Még ki is találta, hogy az mit beszél neki. Azt is látta, a mint a czárnő megszólítá Bethsábát s kegyes leereszkedéssel beszélt vele.

S látott ő még mást is.

Hogy ez az ezernyi ember, a ki itt most együtt van: tánczol, mandulatejet, sorbethet, punchot iszik, egymásnak bókokat mond, tréfál, enyeleg, egymásnak a legelkeseredettebb ellensége, tele halálos gyülölettel, a végkitörés elszántságával. Mindenki tudja, hogy az az ő vis a vis-ja, a kivel a contratánczot szemközt járja, egyúttal fatalis antagonistája, a ki az ő fejére alkuszik. Hogy mikor ezek az aranyos, bársonyos, érdemcsillagos alakok, kalapjaikat a hónuk alá csapva, egymás előtt félig, a czár előtt pedig egészen meghajolnak, egytől egyig azt gondolják magukban: «ma, vagy holnap, vagy én vagy te, a fejünkkel a hónunk alatt fogunk egymásnak bókolni?» Csak ő neki, az énekesnőnek, kell e szót kimondani: «Énekelni fogok a lelenczek javára!» S egyszerre minden kard kirepül a hüvelyéből, s a kik vis-a-vis tánczolnak most, egymásnak a testén fogják fegyvereiket keresztül verni, s azt a magas karszéket ott az emelvényről le fogják taszítani, nem kérdezve, ki ül rajta? vagy megfordítva, átalakítják mészáros paddá, a hol emberi tagokat konczolnak széjjel. Az összeesküvők s az elnyomók, a gyilkosok és a bakók mind együtt egy tánczteremben és ezek mind nagyon jól tudják egymásról, hogy ki «micsoda?», elannyira, hogy mikor egyszer a tánczrendező e szó helyett «tour de main» azt találja kijelenteni: «coup de main», általános nevetés támad. S mindenki tudja, hogy min nevetett? Csak a czár kérdezi: «miért van olyan jó kedvük az uraknak?»

Ezt mind látta Zeneida. Hiszen minden embernek a titka az ő kezében volt.

Oh még azt is látta jól, hogy a kegyelmes háziasszonynak mi oka volt ezt a fényes ünnepélyt rendezni?

Azért, hogy egy fiatal asszony el legyen csábítva?

Oh nem!

Hanem azért, hogy meg legyen találva a nyitja egy titoknak, a mit azok, a kikre bizva van, el nem árulnak senkinek – még a legkedvesebb feleségüknek sem.

A mint az udvar elhagyta a báltermet, illem szerint az egész társaság oszlásnak indult. Ki akarna még a maga kedvéért is mulatni?

Zeneida megint szárnyai alá vette Bethsábát s vitte magával haza a Kresztofszki szigetre.

A míg a gondolán ültek, a fiatal nő nagyon hallgatag volt, s Zeneida szándékosan nem kérdezte tőle, hogy mulatott?

Az alatt, a míg otthon báli köntöseiket levetették, a nő méla, ábrándozó volt. A hűs vizen tett gondola-út megkivánta, hogy lefekvés előtt még theához üljenek. (A mocsártól kivívott paradicsomban váltóláz leselkedik.) – Így aztán, mikor egyedül maradtak, megtörte Bethsába a méla töprengést.

– De hát kérlek, ez itt a valláshoz tartozik-e?

– Micsoda?

– Hogy egy keresztyén nő, a kinek férje van, s azt szereti, mikor egy másik keresztyén férfi azt mondja neki: «én boldogtalan vagyok! én meghalok, öngyilkos leszek, elkárhozom, ha ön kegyetlen marad hozzám!» hát akkor tartozik férjétől elvenni a szeretetét s ennek a másiknak adni, hogy azt megszabadítsa a boldogtalanságtól, a haláltól, a kárhozattól.

– S azt mondták-e neked?

– Azt. Mert ha ezt a vallás parancsolja, hogy egy asszonynak a férje iránti szeretete csak olyan, mint szent Mártonnak a köpönyege, ha lát egy didergő koldust, levágja felét s annak adja: akkor én visszatérek a pogány hitre, a hol nem kivánja tőlem senki, hogy másnak a boldogságával törődjem, mint az uraméval.

– Ez neked mind új dolog volt?

– Sirni szerettem volna, mikor így beszéltek hozzám. Azt hittem, a szemem kiég, s már a hallgatása által az ilyen beszédnek meg vagyok szeplősítve. Mikor nekem a puszta távollét az én Sándoromtól már olyan érzés, mintha halottat gyászolnék, s ha táncz közben idegen férfinak kell nyujtanom a kezemet, az úgy fáj, mintha egy galambot öltem volna meg. S ha valamin kaczagok, a szivem megdobban, mintha loptam volna, holott az jut eszembe: «bezzeg, most ő neki nincs min kaczagni! Ő most én utánam sóhajt, szomorkodik, én pedig nevetek – nála nélkül!» – És mind ennek daczára valami veszedelmes kiváncsiság arra ösztönzött, hogy tovább hallgassak e szavakra, hogy egészen a fenekéig lenézzek annak az örvénynek, a mihez közelíteni irtózom, s úgy tegyek, mintha szivesen hallgatnám.

– Azt igen jól tetted.

– No, ugy-e bár? Nem illett, hogy elfussak tőle.

– Akkor el lettél volna veszve. Nőnek nem szabad azt észrevétetni, hogy a csábítástól retteg; a feltünő elutasítás kész martalékká teszi őt. Szemmel kisértelek. Igen jól viselted magadat. Olyan arczot csináltál, mint a ki nem érti a mondottakat: azt hiszi, hogy az mind tréfa, s ez által kényszeríti az ostromlót, hogy még nyiltabban szóljon.

– Valóban azt tettem. Képzeld, a vakmerő! még azt is megvallotta, hogy irántam való gonosz szenvedélyből Pleskovtól fél napi járásnyira egy birtokot megvásárolt s a telet az én kedvemért ott fogja tölteni; bennünket Pleskovban gyakran meglátogat. Azt akartam neki rá mondani, hogy biz oda ne jőjjön.

– Jól tetted, hogy nem azt mondtad. Hanem azt, hogy «Szergievics Sándor mindenkor szivesen fogja önt látni.»

– Igazán azt mondtam. Erre ő aztán nagyot sóhajtott: Hejh, ha ön egyszer e szókat tudatná velem: «holnap Szergievics Sándor elutazik hazulról!» Szerettem volna őt ezért arczul ütni!

– De nem tetted, hanem naiv, tudatlan képpel azt kérdezted tőle: «De hát mi haszna volna önnek abból? Ön nem jöhetne oda a házunkhoz, mikor a férjem nincs otthon. Az egész világ meglátná.» Erre ő azt felelte: «Igen, de eljöhetne ön az én kastélyomba!»

– Hát ezt te hogy tudod?

– Abból, a mit most elmondtál, s abból, a mit láttam. Közel voltál hozzá, hogy sirva fakadj.

– Még többet is mondott. «Igen jó ürügye volna önnek eltávozni hazulról az alatt, míg Szergievics Sándor oda van. Önnek az anyja, a grúzi királynő, ott van a Szent-Anna-kolostorban Novgorodon. Ön azt mondaná: őt megy meglátogatni, kit gyermekkora óta nem látott, s kinek meg akarja mondani, hogy férjhez ment, áldását akarja megnyerni.» Még szegény anyámat is belékeverte a gyalázatba.

– Te arra csakugyan ott is hagytad és keresztanyádhoz menekültél.

– Észrevetted azt is?

– Oda pedig jó helyre menekültél s jónak panaszolkodtál!

– Oh, ha hallottad volna, hogy miket beszélt?

– Láttam.

– Hogyan: láttad?

– A te arczodról. Minden szavát visszatükrözte elszörnyedő tekinteted. Azt mondta, ugy-e: «Oh, szegény Galbán! Ha tudnád, mennyit szenved miattad? Már meg akarta magát ölni! Már el akarta magát temetni a solovecski zárda katakombáiba! Szólj egy nyájas szót neki. Annyi az, mintha egy gazdag egy fillért ad a koldusnak. Hiszen titokban marad az; senki sem tud meg felőle semmit. Mi többi asszonyok is úgy teszünk. Nincs kivétel. Aztán csak kölcsönben esik. Mindnyájunkat megcsalnak: engem is, téged is. Ugyanakkor, mikor te Galban vallomásait hallodtad, Puskin egy más nőnek mondja el azokat, a ki nem olyan félénk, mint te vagy.

– Így mondta, így! De még ennél többet is. Hogy ez az ember (a kinek még csak a neve sem fogja érinteni az ajkamat soha), kész magát számüzni érettem Szent-Pétervárról, lemond fényes hivataláról, csak azért, hogy közelemben élhessen. S képes lesz kétségbeestében megölni Sándort, engemet és önmagát, ha sokáig kinzom. Oh, mint megijesztett! Én, a mint hazamegyünk, elmondok Sándornak mindent s megfogom a kezét, hogy fussunk együtt a világba.

– Azzal épen az ellenkezőt érnéd el. Azt, hogy Puskin felkerekednék s ha neki nem szabad Szent-Pétervárra jönni, ő hivatná ki innen Galban lovagot, s annak szomorú vége lenne. Ne félj tőle. Fogadd el a harczot.

– Én? Én fogadjam el a harczot? ő ellene? Én gyönge, ostoba, gyáva kis teremtés, a ki minden szavától rettegek.

– Rettegsz és gyáva vagy, mert azt hiszed, hogy a szived forog veszélyben; de ha megtudod, hogy nem a te szivednek van kitéve a háló, hanem a Puskin fejének, hogy az ő élete, sorsa, végzete az, a mi ellen a cselt szövik: akkor nem fogsz gyáva lenni.

– Mit beszélsz? Sándor életéről van szó?

– Csitt! Ne kérdezz többet! Majd ha lefekszünk, ha egyedül leszünk, nem leskelődik utánunk senki, akkor elmondok neked mindent; aztán megtanítalak, hogy mit tégy? Most fond papillotokba a hajadat: holnaputánra Peterhofba vagyunk hivatalosak, a fényes búcsuünnepélyre; ott remekelned kell, ott meg kell mutatnod, hogy mit tud egy ilyen gyönge, tudatlan, gyáva kis asszony, mikor a férje élete forog a koczkán.

– Oh akkor, ha az úgy van, nem fogok félni, vakmerő leszek és ravasz, mint egy macska! Egy lepkét gombostűre felszúrni nincs bennem elég bátorság; de azt, a ki az én Sándoromat fenyegeti, a szivén keresztül ütni… (Mash Allah!) az anyám leánya vagyok!

Zeneida aztán megtanította Bethsábát valamire, a mit remekül végig játszott… de most még nem szabad elárulnunk, hogy mire.

Ez a gyűrű szerencsésen bele lett illesztve a lánczba.

A harmadnapi ünnepélyen, a mit a czár adott búcsuzó külföldi fejedelmi vendégei tiszteletére Peterhofban, az orosz Versaillesban, Bethsába részesült abban a megigért kitüntetésben, hogy a czárnőnek be legyen mutatva.

A czár régen ismerte őt már, mint Zsófia játszó társát.

Ő maga vitte rá a beszédet, hogy a georgiai fejedelem leánya arról a vidékről szóljon a czárné előtt, ahol született. Bethsába, a kis mesemondó, aztán felnézett a magasba, a hol nem láthatta a körüle levő embereket s elkezdett beszélni arról az országról, a hol soha sincs tél.

Kicsoda az, a ki ne volna ékesen szóló, mikor a hazája szépségeiről kell beszélni? Arról az égről, a mely átlátszó, mint a kristály, arról a légről, a mely balzsamillattal terhes, azokról az erdőkről, a mik ragyogó lombjukat le nem hullatják soha, a folyóról, mely soha be nem fagy, a mezőről, mely örökké tele virággal, s az óriás jéghegyekről, a mik a mosolygó völgyet körülzárják, alant örökzöld virány, fent örök fehér jégormok. S életerő, embererő van fűben, fában, vizben és levegőben. Sorvadást, senyvedést az ott lakó nem ismer.

A mit a világ hirhedett orvosai nem birtak kivinni, hogy a czárnőt rábirják más éghajlat alá költözésre, egy egyszerű gyermeteg ajk bűbájos csevegése véghez vitte azt. A czárné kezét nyujtá férjének: «ezt a vidéket én szeretném meglátni!»

Az a szó pedig, hogy «én ezt szeretném!» hatalmasabb volt mindennél, a mit emberi parancsszónak neveznek.

Udvaronczok és összeesküvők, a kik a fényes ünnepély alatt a Sámson-szökőkút nagyszerű vizijátékai körül összegyültek, nem is sejtették, hogy egy iczipiczi kis asszonyi teremtés, egy olyan mosolyra csücsörített piros cseresznyeszájacska tíz percz alatt hogy dönti halomra mindazt, a mit ők évek alatt építettek, ástak, fúrtak, föld felett és föld alatt. S egy csengő galambkaczagás hogy fújja szét az ő ágyúikat, torlaszaikat, hadseregeiket és haditerveiket! A gruzi királyleánynak egy tündér meséje azt a minden mesét fölülmuló csodát követte el, hogy egy csepp vizzel eloltott egy kitörni akaró vulkánt.

Ez a csepp víz a czárné szemében ragyogott, mikor azt mondá:

– Én oda szeretnék menni! ott meggyógyulnék!

Ezen az estén Galban lovaggal is volt találkozása Bethsábának.

Nem félt már tőle. Zeneidától megtanulta, hogy mit kell tenni az anyja leányának?

A bál végén a herczegnő és Zeneida találkozott egymással a vestibuleban. Kocsijaikra vártak. Peterhofból kocsin kellett hazamenni Szent-Pétervárra.

A herczegnő azt mondá Zeneidának:

– Ez készen van. (Bethsába hátramaradt Galban lovaggal.) Köszönöm önnek a segítséget.

– Kölcsönbe esett.

– A kis bohó megvallott mindent. Egészen oda van. Azt is megvallotta, hogy ön is segítette őt előre.

– A fecsegő!

– Én azt hiszem, hogy ő valakit nagyon, nagyon boldogtalanná fog tenni.

– Én is ezt várom.

– S akkor aztán megindulhat a kettőnk közötti harcz.

– Nem hiszem, herczegnő. Én lemondok minden igényről a boldogtalan boldoggá tételéhez.

– Ah, ön azt akarja velem elhitetni, hogy egészen szenvedély nélkül cselekszik.

– Épen nem. Hanem az, a mi most születni fog, egy olyan szörnyeteg, a minek két anyja van. Az egyik a boszú, a másik a szerelem.

– Ah! És ön a boszút választja magának?

– S engedem a másikat önnek, herczegnő.

– Nem feledtem el, a mit egy diplomata mondott, hogy szövetségeket azért köt az ember, hogy egymást megcsalja.

Ghedimin herczeg odaérkezett, hogy nejét a hintójához vezesse.

A mint Zeneidát meglátta, észrevehetőleg összeborzadt.

– No, nézze ön, szólt a herczegnő negédesen. Milyen kedvetlen! Egészen búskomor. Egész nap nem tudom magamtul elűzni; mindig ott ül mellettem. És aztán, ha volna valami mondani valója. De csak a homlokát ránczolja össze és töpreng. Ugyan kérem, Ilmerinen kisasszony: Ön nagy varázslónő; szóljon hozzá egy szót. Bizonyos vagyok felőle, hogy az felvidítja.

– Igazán kivánja ön azt herczegnő?

Ghedimin herczeg, a hogy Zeneidára nézett, a tekintetében félelem és nyugtalanság volt kifejezve. Ő volt a «megválasztott diktator!» A mikor Zeneida kimondja a szót: «én énekelek,» neki kardot kell rántani: «én harczolok!»

Zeneida megkisérté a nagy bűvészetet, hogy egy szavával meggyógyítsa a melancholiát.

– Nálunk a mai nappal be van fejezve a nyár, ugy-e, herczeg? S aztán rögtön itt van a tél?

No már az elég banális discursus! Az időjárásról beszélni.

Ghedimin herczeg ráhagyta.

– S nagyon unalmas telünk lesz, ha csak mi «is» el nem megyünk a Krimbe, vagy a Kaukázusba, a hol újra kezdődik a nyár.

Közönséges phrasis.

De Ghedimin herczeget az egyetlen egy «is» szócska egyszerre felvillanyozta. Mintha csak kicserélték volna! Az arcza felderült, termete visszanyerte délczegségét, csuda történt vele.

– Menjünk, kedvesem, mondá a herczegnőnek, s Corynthia nagy bámulatára, míg a lépcsőkön haladtak, Ghedimin herczeg a zárkeringő nyitányát dudolta.

Csakugyan ördöggel van az a leány! Beszél a semmiről semmit és azzal átalakít egy holt embert élővé.

Pedig minden szavát latra vetette egyenkint Corynthia, a mit Zeneida mondott. Melyik volt a varázsszó? Semmiség az mind. Csak az az egy kis szókötő kerülte ki a figyelmét: «is».

Ebből megtudta Ghedimin, hogy a czárnő odamegy, s a czár bizonyosan vele fog menni. Egy lidércznyomástól szabadult meg a keble.

Galban lovag pedig lekisérte a hölgyeket kocsijukhoz; és Bethsába megtette azt, hogy a kocsiból kihajolt s visszanézett utána.

– Ezt elfogtam! gondolá magában Galban lovag.