AZ EGÉR JÁTSZOTT A MACSKÁVAL.

A kártyázó urak úgy verték az ujjaik bütykével az asztalt, mintha jobban fájna annak a «foliamentum»-nak, ha még meg is ütik; s aztán minden játék után veszekedtek: «Ezt» kellett volna hivni, nem «azt», akkor megnyertük volna! Olyan gorombaságokat mondtak egymásnak, hogy kártya nélkül a kézben az valóságos becsületsértés lett volna. A terem másik szögletében sokkal csendesebben folyt a játék. Ott csak suttogva beszéltek. Úgy szokás a sakk mellett.

– Láthatja ön, éltem napfénye, mire képes egy megsebesített sziv! Jár ilyenkor látogatóba más, mint a ki futó bolond lesz szerelmében?

– Hát ön nem a politikai zürzavar elől menekült a fővárosból?

– Én-e? Hisz az nekem elemem, mint a halnak a viz. Abban nőttem fel. Nálam nélkül trónváltozás meg nem történik Európában. Mikor Mars hadra készült, én voltam a Mercur, a ki izeneteit hordta. Én egy életpályát szakítottam ketté, egy herczegi koronát dobtam el magamtól, azért, hogy önnek a mosolyában gyönyörködhessem.

– És ha nem találnék mosolyogni?

– Az engem őrültté tenne.

– Ah, ön visszafelé árverez! Már a multkor azt mondta ön, hogy meg van őrülve miattam, s ma már csak készül még az lenni?

– Mindennap újra kezdem azt.

– Ez arra mutat, hogy mindennap ki is gyógyul belőle.

– Nem bizonyítja-e ittlétem, hogy gyógyíthatatlan vagyok?

– Csak a zivatar kergette önt ide be.

– A zivatar pártfogóm volt. Jogot adott ide jönni.

– Ah, a mi házunk mindig nyitva a vendégek előtt.

– A «mi» házunk! Milyen kínzás van ebben a kis szóban!

– Azt mondjam-e: «a férjem háza?»

– Úgy örömestebb hallom. Az a «többesben» szólás csak a királyoknak illik, a királynéknak nem.

– Ah, az orosz nők nem királynők, ők szolganők a háznál. Ez dicséretes ősi szokás.

– De rajtuk függ, hogy rabjobbágyokat szerezzenek.

– Azt hallottam, hogy a törökök úgy foglalták el egyszer Budavárát, hogy látogatóba mentek oda. Nem veszi ön észre, hogy visszaél a vendégjoggal?

– Csak egy tekintettel mutassa ön, hogy ittlétem gyűlöletes, s nem lesz rám nézve se éjszaka, se zivatar; befogatok s hófuvat és farkasordítás daczára, neki vágtatok a pusztai útnak.

– Ön azt nagyon jól tudja, hogy erre nehéz volna ürügyet találni; hogy Puskin ezt meg nem engedné.

– Tudnám a módját. Sakk a királynak! Ön mindjárt elveszti a partiet. Arra boszúsan fölkel s elkezd panaszkodni a nagy pipafüst ellen, s azzal szobájába megy. Arra én Szergievics Sándor háta mögé ülök «bibicznek» s elkezdek beszélni a játékába. Ezen a legjobb barátok is összevesznek. Szó szót ád; én is hevesfejü vagyok, ő is. Utoljára kikergettetem magamat az ajtón. Nos, feladja ön a játszmát?

– Még nem. Még rochirozhatok a királylyal. Én nem akarom azt, hogy ön elhagyja a mi házunkat.

– Ha a «mi» házunknak nevezi ön, még ez órában elhagyom. Az a gondolat, hogy egy födél takar be engem, üdvömet és annak elrablóját, pokollá változtatja rám nézve magát a paradicsomot is. Sakk a királynak és a királynénak!

– Igy kénytelenek vagyunk királynét cserélni. Én az önét veszem el. Ön az enyimet. Én nem akarom, hogy ön elhagyjon engem. Ki tudja, hátha az angyalok nem olyan fehérek, mint a milyeneknek festik őket? (Tevé hozzá, egy észvesztő pillantással a lovag felé. Erre már Zeneida tanítá.) Ön nem vette észre ezt a huzást. Sakk matt!

– Valóban az. Ön megnyerte a játszmát.

– Kezdjünk újat. «Gambit»-val?

– A győztes húz elébb. Elfogadom a «gambit»-t.

– Nem hallott ön azóta hírt szegény édes anyámról?

– Csakhogy önmaga előhozta ezt végre. Bizony mondom, nem szóltam volna önnek, ha maga nem kérdi; pedig az hozott legfőkép ide. A királyné óhajtja önt látni.

– Igazán? Én őt már kétszer láttam, a mióta elszakítottak tőle: a téli palotában, az újévi ünnepélyen.

– Most színről színre fogja látni. Én már az engedélyt kieszközöltem az ön számára, hogy a kolostorba bebocsássák a királynéhoz.

– Itt van az engedély?

– Közölni akarja ön azt Szergievics Sándorral?

– Nem. Nem! Ő előtte titokban kell annak maradni.

– Akkor hadd maradjon nálam. Itt jó helyen van. Puskin nem kisérheti önt oda; mert tőle ez valóságos misdeminour volna. Tőlem megkaphatja ön azt rögtön, a mint egyszer eljön az alkalom, hogy az engedélyt fölhasználhassa.

– Igen; ha egyszer Puskin több napra elutazik hazulról.

– Akkor izenjen ön hozzám s én az engedélyt elküldöm.

– De hisz az ide-oda küldözéssel két egész nap eltelik a drága időből. Nem jobb volna, ha magam mennék érte?

(– Hisz ez isteni hölgy!) Ha engem ez a szerencse ér egyszer, kastélyomat rögtön felgyujtom az ön eltávozása után, hogy más vendéget ne fogadhasson el.

– Sakk matt! Ah, most szépen rászedtem önt! Csak azért fecsegtem, hogy elvonjam a figyelmét. Valóságos «varga-matt.» Most ezzel elmehet ön aludni. Jó éjt lovag.

Bethsába elhagyta a termet. Galban lovag azonban a teljes diadal tudatával kelt föl a sakk-asztal mellől, meg levén győződve a felől, hogy ő nyerte meg a játszmát. A miből ő rendesen három közül kettőt meg szokott nyerni. (A harmadikban megverik).

A tarokkisták nem vettek ebből semmit észre. Az ő asztaluknál rettenetes csata folyt le. Szergievics Sándor egy «aufgelegt» solot vesztett el, quint majorral, tousles troisval. Iszonyú diadal volt!

– Két «blank» király a kezemben, s mind a kettőt elverték, ezer milliom ördög! Átkozódék Szergievics Sándor. Négy skartjuk volt ellenem!

– Hja, bizony, a királyokat mi mind elütjük! Dicsekedék fényes hőstettével a postamester.

– Micsoda? szólalt meg Galban lovag. Önök a királyokat mind elütik? Hisz ez valóságos republikánus mozgalom!

Ez a szó aztán annyira elvette a postamester jó kedvét, hogy «tour»-okat kért s végét vetette az érdekes mulatságnak.

Mikor aztán Puskin kikisérte a haza távozó vendégeket a készen álló szánokhoz, s visszatért Galban lovaghoz, azt kérdé tőle:

– Nos, hát a sakkjátszma hogy ütött ki az én kicsikémmel?

– A földig gázolt. Úgy játszott velem, mint a macska az egérrel. Vajjon kitől tanulhatta ezt?

– A sakkjátékot? Óh erre még az áldott kedves Nariskin Zsófi tanította őt. Együtt játszták naponkint.

De nem úgy volt. «Azt» a játékot nem Zsófitól, hanem Zeneidától tanulta a kicsike; s ezuttal az egér játszott a macskával, úgy a hogy neki tetszett.