A KEDVENCZ RAJKÓ.

A világosságügyi tanácsos javában magyarázá Arakcsejeff előtt a rettentő merényletet, melyet Puskin, censori vörös irón elleni tettlegessége által elkövetett, a midőn az ajtót hevesen felszakítá egy szeleburdi látogató, a kinek, úgy látszik, különös kiváltsága volt a hatalmas államférfihoz bejelentés nélkül betörni, bárki volt is a szobájában.

A belépő a harminczas évek elején járó férfi volt, testőrezredesi egyenruhában. Arczvonásai szabályosak, kellemesek, csak szemeinek nyugtalansága árul el némi kedélyizgalmat, a mik soha sem néznek annak a szemébe, a kivel beszél.

Ez Jevgen úrfi, Arakcsejeffnek a fia. A rajkó!

– No! kiált fel az apa. Most megint valami nagy szerencsétlenség történt.

– Au contraire. Nagyon csalatkozol, öreg.

– Mert rendesen azzal szoktál hozzám beköszönteni. Van valami sürgetős előadni valód?

– Oh semmi olyas dolog, a mit Szujukin úr előtt el ne mondhatnék.

– Talán megint pillanatnyi pénzzavar…?

– Au contraire. Szólt az úrfi, hanyagul vetve magát a pamlagra s dicsekedve nyult a zsebébe, kihúzva onnan egy marék aranyat. Láthatod, hogy nem azért jöttem hozzád.

– Ah, te most sok pénzhez jutottál. Szabad a kútforrása után kérdezősködnöm?

– Miért nem? Szujukin úr előtt is megmondhatom. Valamelyik éjjel nyertem a rouge et noiron.

– Ah, te éjszaka, mikor az inspectio rád van bizva, még arra is ráérsz, hogy a fáróbankot meglátogasd.

– Csak úgy «en passant» tértem be. Csak egy pár imperialt risquiroztam, hétszer egymásután paróliztam, bolond szerencsém volt, mindig beütött a vörös. Aztán rögtön megretiráltam.

– S ezzel jösz engem megörvendeztetni?

– Oh nem. Sőt egy igen kedves hírt hozok neked, a mit te még nem tudsz. Képzeld, a világhírű hárfaművész Chambertin Párisból fővárosunkba érkezett, s itt hangversenyeket fog adni.

– Soha sem tudtam, hogy te olyan nagy barátja légy a hárfaművészetnek.

– Oh, dehogy nem. Én rajongok érte.

– Én pedig ki nem állhatom! Szólt közbe Szujukin úr, az apának adva igazat.

Jevgen nem hagyta magát megzavarni.

– Ő felsége a czár, ma estére a hárfaművész tiszteletére a téli palotában concert spirituellet rendeztet.

– Oh, én is nagyon szeretem a hárfaművészetet, sietett Szujukin úr kiigazítani elébbi téves véleményét.

– A meghívók már szét vannak küldve. Igen fényes társaság lesz. A te meghívódat is láttam már odakinn a komornyiknál. Én már megkaptam a magamét.

– No az hát igen fényes hangverseny lesz.

– Tudod, hogy «grand tennue»-ben kell megjelenni? Az urak mind a «grand cordon»-nal és a teljes érdemrendekkel.

– No az nagy megtiszteltetés arra a muzsikusra nézve.

– Azonkívül Zeneida is fog énekelni Cimarosától.

– Ez minden mondani valód?

– Igazán semmi egyéb dolgom nincs veled, szólt az ifju úr talpra emelkedve, s nagyot ásítva s a közben az óráját nézve. Most megyek, mert még át kell öltöznöm. Apropos! Elmégy te is az udvari concertbe?

– Hogy ne mennék, ha a czár meghívót küldött.

– Azt gondoltam, hogy a köszvényed nagyon kínoz.

– Tanuld meg, hogy mikor a czár hív, akkor nincsen köszvényem.

– Pedig kár az egészségedet koczkáztatnod, egy rongyos muzsikus miatt. Colossaliter fogsz unatkozni; nincs ostobább hangszer a hárfánál.

– Az elébb azt mondtad, hogy rajongsz érte.

– Igaz, ha nő játszsza; de ha férfi motollál rajta, pas si bête! az olyan, mint a koldus-zene. Én igen szépen kimentenélek a czár előtt, ha itthon maradnál.

– De mi ütött hozzád, hogy te most egyszerre olyan gyöngédérzelmű fiu lettél, a ki az apja egészsége fölött így aggódik? A climactericus éved jött talán meg? a mikor az ember természete megváltozik.

Jevgen elnevette magát.

– Nem biz az, papa; fiacskád most is csak olyan apagyilkos, mint valaha. Hanem azért szeretném, ha itthon maradnál, hogy akkor ideadhatnád nekem ma estére kölcsön a gyémántos Vladimir-rendedet. Én a magamét nem találom sehol.

– Mért nem kerested a zálogházban?

– Oh, bizony Isten, nincs a zálogházban! Hisz ha ott volna, hát ki tudnám váltani, itt a sok pénz a zsebemben! Hát hisz akkor nem jönnék te hozzád. Úgy eltévedt, hogy nem tudom, hol lehet.

– Gondolkozzál csak rajta, majd kitalálod.

– Jól van no; hát kitalálom. Hisz azon sincs semmi restelni való. Gavallérokon szokott megtörténni. Hát a fáróbank után egy ördöngős kis leánynyal volt valami kimagyarázni valóm.

– Még arra is ráértél az inspectio alatt?

– Hát mi bajod vele? Mikor aztán megint szélnek eresztettem a leányt, akkor vettem észre, hogy a gyémántos Vladimir-rendem eltünt vele.

– No az már bolond állapot! Szólt Arakcsejeff boszusan felugorva helyéről. Ez kész szerencsétlenség! Tudtam, hogy valami szerencsétlenség hajtott ide. Elveszteni az érdemrendet! Egy utczai némbertől elhagyni lopatni! Ismered azt a leányt?

– Igen. Egy utczai tánczosnő az, Diabolka, a czigány leány.

– No úgye, hogy czigányleány? kiáltá közbe Szujukin úr. Ihol van ni! Ez is Puskin versének a következménye! Oh az én éles belátásom!

– Nem kerestetted rögtön a rendőrséggel? kérdé az apa.

– Lehet is azt rögtön megtalálni! vagy megfordítva: lehet is a mi rendőrségünkkel valamit rögtön megtaláltatni! Hiszen nem vész el, majd előkerül, vagy a czigányleány, vagy a Vladimir-rend valahonnan az Apraxin dvorból! De ez nekem mind késő; nekem ma van szükségem a Vladimir-rendre; mert a nélkül az udvari hangversenyen meg nem jelenhetek.

– Én tőlem pedig, úrfi, az én rendjelemet csak az ellenség veheti el, a mikor megöl.

– Akkor nem tudom, hogy hogyan segítek magamon? Megpróbáltam a heverő érdemrendek közül egyet kikérni a rend kincstárnokától; de azokhoz nem lehet férni, mert a szekrény egyik kulcsa a czárnál van. Ez főbelőni való dolog!

– Hát adok neked egy tanácsot. De ha rajta vesztesz, eltagadom, hogy én tőlem jött. Jól vagy a czár komornyikjával?

– Oh igen, jó barátok vagyunk. Számtalanszor találkozunk együtt az asztal alatt.

– Azt tudod, hogy mikor a czár nem valami katonai parádén jelenik meg, hanem polgári czímű ünnepélyt tart, olyankor kegyeskedik a polgári osztály iránti uralkodói kegyelmét az által kifejezni, hogy egyszerű fekete frakkban jön elő, s valamennyi rendjeleit elhagyva, egyes-egyedül azt az aranyérmet viseli a gomblyukában, a mit a rigai «emberbaráti» társaságtól kapott, a miért egy szegény parasztot kiszabadított a folyamárból. A ragyogó társaság közepett ilyenkor arról ismerni meg a czárt, hogy rajta semmi sem ragyog. Tehát az ő saját Vladimir-rendje ez estén a komornyiknál fog pihenni. Vesztegesd meg ezt a barátodat, kölcsönözze oda a czár rendcsillagát neked erre az estére.

– No, látod, ez jó gondolat. Mégis látom, hogy szeretsz.

– Hiszen, ha fiam nem volnál, régen az akasztófán lógnál már kedvesem.

– No no, papa. Minek az akasztófa szóval tréfálni? Még magad is odajuthatsz; daczára annak, hogy az én apám vagy.

– Hanem egy dolgot figyelmedbe ajánlok. A hangversenyen, a mennyire lehet, igyekezzél a czártól távol tartani magadat, nehogy ráismerjen a saját csillagára.

– Ah, már hogy ismerné ki negyven közül ezt az egyet?

– Csak annyit mondok neked, hogy a czár nagyon szakértő a drágakövek dolgában. Igyekezzél homályban maradni előtte.

– Szófogadó fiad leszek, papa. Ma meg vagyok veled elégedve. Mégis jó, mikor az embernek ilyen okos apja van. Megengedem, hogy megcsókolj, Adieu! Jó napot Szujukin úr. Folytassa kérem, a hol félbeszakítottam.

A koponya nyámmogott valamit a fogai között, a mint az úrfi elszelelt; az alkalmasint valami megrágott vélemény volt: censori vélemény. Ezen is sok törölni valója volna ám a vörös plajbásznak!

Az apa még sokáig nézett az eltávozó után félig nyitva maradt ajtóra. Aztán odafordult Szujukinkoz.

– De úgy-e bár, gyönyörű szép fiu! Genialis egy kölyök! Csak az az egy baja, hogy nagyon jól tudja, milyen nagyon szeretem.

– Semmi sem kellene neki, mint egy kis vörös plajbász. De térjünk is át íme az én vörös plajbászom történetére.

– Meg lesz önnek adva az elégtétel, Szergievics Vazul! Bízza rám az egész ügyet. A czár kezébe fogom juttatni a bűn tanujeleit, s biztosítom önt felőle, hogy a vétkes keservesen fog lakolni. Ha nem volt neki elég egykori kihágásaiért az a bűnhödés, hogy birtoka lefoglaltatott, s ő maga Odessába száműzetett, ha a kegyelmi tényt, miszerint újra visszaérkezett a fővárosba, ilyen kihágásokkal hálálja meg, majd találunk számára orvosságot. Csak bízza ön rám ez ügyet. Holnap Puskin úrfi szánkázni fog Archangelszk felé.

– Irkuczk még messzebb volna! szólt a censor, ki még Arakcsejeff szavát sem engedte kiigazítatlanul hagyni.

– De Archangelszk rosszabb! Higyje el ön, hogy Archangelszk a legfélelmesebb garnison minden katonatisztre nézve, a kit büntetésből a távolba relegálnak. Tíz év múlva ő rá sem fognak ismerni az asszonyok; visszaváltozik tarka pillangóból bozontos hernyóvá, mint Jakuskin.

A koponya ráhagyta hát, hogy legyen úgy: «typis admittitur».

S azzal visszament az elfogadó-terembe a franczia piktort boszantani. A biztatás után úgy megnőttek a szarvai, azt hitte, eléri velük azt a művészt ott a magasban.

– Megtiltom önnek, hogy ő felsége a czár lábai elé odafesse a halált! Ennek ominosus jelentése volna azon a képen.

A piktor pedig csak azért is az ő arczképét rajzolta oda halálnak.