A MÁSIK LEÁNY.

A másik leány volt Nariskin Zsófia.

Gyöngéd, túlfinom alak, olyan szőke hajjal, mint az árvalányhaj. Jó szerencse, hogy el van rejtve emberi szemek elől; mert az arcza meglepően hasonlít Ghedimin herczegnőéhez, a minő az volt leánykorában. Vonásaiban a túlérett gyermek izgékony eszessége, összekeveredve a másik ellentéttel, a babonás félelemmel. Csak a szemei szelidebbek, mint a szép hasonmásáé: nem olyan büszkék, lenézők; hanem mélán elábrándozók.

Aztán mi ábrándjai lehetnek egy leánynak, a ki még soha sem látta a világot? Azt a világot, mely tele van emberrel. Szép, ragyogó tájakat igen; sziklákat, erdőket, vízeséseket; de az emberi társaságból senkit, mint a dajkáját, a kitől szívesen megtanulta a babonákat, tündérmeséket; aztán meg nevelőnőit, a kiktől semmiképen sem tanulta meg a földleirást és a szépműtant. Mindenki kényeztette és senki sem szerette.

Körülötte mindenféle játékszer és megkezdett női munka hever, a hogy beléjük únva, egyiket a másikra dobálta: ostábla, kártya, sakkfigurák, türelemképek, himzések, rajzolatok, kivágott chablonok. Egy széles ottomannon ül, fehér himzett pongyolában, két lábát felszedve maga alá, míg a királyleány egy alacsony tabouretten ül a lábainál.

A belépő hatalmas úr itt sem talál kegyelmes fogadtatásra. Bizonyosan valami jó mulatságot szakított félbe a leányok között.

Pedig úgy látszik, hogy joga van egész bizalmasan odamenni a halavány leányhoz s annak a fejét két keze közé fogva, egy egészséges csókot nyomni az arczára, a minek a nyomait aztán a leány, gyermeteg negéddel igyekszik ledörzsölni japonicája ujjával arczáról, a mivel azt nyeri, hogy az orczája megcsókolt fele piros lesz, mint a rózsa.

– Hogy vagy, oltárképem?

– Ejh, most félbeszakítottad azt a szép mesét, a mit Bethsába elkezdett.

– Folytassa, én is hallgatom.

– Lehet is azt hallgatnod, mikor nem tudod az elejét.

– Bethsába lesz olyan jó, hogy még egyszer előlkezdi azt.

A király leány intett a fejével, hogy újra kezdi, Zsófia pedig a szemöldökével intett a czárnak, hogy üljön oda a keveret másik vánkosához, s a hatalmas úr megérté az intést és szót fogadott. Kezei közé vette a leány egyik finom kis kezét, a min a kék erek úgy keresztül látszottak s a czirógatás közben igyekezett lopva megtalálni az üterét, hogy annak veréséből találgassa: van-e remény? Kérdezni is akart valamit, de az a vékony szemöld azt inté: «csitt!» S a mindenható ember elhallgatott; engedelmeskedett.

– Hát volt egyszer egy nagy, nagy király, – kezdé a királyleány a mesét, – ott a nagy Kaspi-tó partján, a kinek volt egy szép felesége, a kiről ő nem tudta, mikor nőül vette, hogy az tűzimádó. A tűzimádók pedig mind a dzsinekkel vannak szövetségben. A királyné azt igérte a dzsinnek, mikor férjhez ment, hogy ha leánya lesz, azt neki adja, mikor megnő. Mikor aztán a királyleány szépen felnőtt, egyszer csak eljött ám a dzsin érte s bekoczogtatott a királyhoz. A szegény király ugyan megijedt, mikor meghallotta, hogy a szellem a leányát akarja elvinni.

– Hát nem tudott a szellemmel birni, ha király volt? szólt közbe ingerülten a beteg leány.

– Jajh, kedveském, a szellem olyan hatalmas, hogy azzal egy király sem bir.

– Egy császár sem?

– Az sem. Azt nem lehet megfogni, az pedig mindenkit megfoghat. Azt nem lehet bezárni, kizárni, mert az mindenüvé behatol! annak nincs súlya, mégis agyonnyom; nincs kardja, mégis megöl.

– De jó, hogy a szellemek csak a Kaspi-tó partján laknak!

– Hát mikor a király ezt meghallotta, elkezdett a szellemnek könyörögni, hogy ne vigye el a kedves leányát, csak még egy esztendeig hagyja ottan nála. – «No jól van, – mondá a szellem, – itt hagyom hát még egy esztendeig a leányodat, ha nekem igéred a hüvelyk ujjadat cserébe.» – A király nem sajnálta a hüvelyk-ujját odaigérni s azzal elment a szellem dolgára. Egy év mulva megint megjelent a királynál s követelte a leányát, vagy a hüvelykét cserébe. A király nagyon szerette a leányát; de a hüvelyk-ujjától sem akart megválni, mert akkor nem tudta volna többé a tegzét felajzani, s megint csak könyörgött a dzsinnek, hogy engedjen még egy kegyelemesztendőt a leányának. «No jól van, engedek; – mondá a szellem – hanem egy esztendő mulva nekem adod vagy a leányodat, vagy az egész jobb kezedet.» A király megint ráállt az alkura. Egy év mulva ismét megjelent a szellem előtte. A király megint csak nem akart megválni a leányától, de még a jobb kezétől sem. Ekkor aztán már a szellem még egy esztendei haladékért az egész karját követelte a királynak.

– De hát sohasem döglenek meg a szellemek? – kiálta közbe Zsófia.

– Nem, szerelmeském. A szellemek örökké élnek. – A király a karját is odaigérte neki, csakhogy a leányát el ne vigye, vagy a kezét le ne vágja. És aztán évről-évre mindig visszajött a szellem, mindig többet követelt a királytól váltságdíjul a leányért. Utoljára már a szívét, már a fejét is odaigártette magának. Mikor aztán egészen az övé volt már a királynak a teste, akkor azt mondta neki: itt az utolsó esztendő; most már vagy a leányodat viszem el, vagy igérd ide nekem még az árnyékodat is. Ekkor aztán azt mondta neki a király: «nem, nem adok semmit többet, vidd el, a mi már a tied, de sem a leányomat, sem az árnyékomat neked nem adom». – Erre nagy mennydörgés közt eltávozott a szellem, s rákövetkező nap, mikor a király szép csendes, napfényes idővel hajóra szállt, hogy a Kaspi tón átevezzen, hirtelen zivatar támadt s hajóstul együtt belefojtá a tóba. Soha sem találták meg a testét. – Hanem a leánya megmaradt, és azután, a míg csak élt, minden este, mikor a nap leáldozott, látott maga felé jönni egy árnyékot, egy emberi árnyat koronás fővel, mely feléje tartott, s a mint az árnyék elsuhant mellette, mindig úgy tetszett neki, mintha egy csók érné az arczát, s a félorczája kipirult utána».

A czár elmélázott. Ez a király, a kinek csak az árnyéka jár-kel már a földön, olyan nagyon hasonlít ő hozzá. És Zsófia is arra gondolt, hogy az a királyleány, a kit megcsókolni eljár esténkint egy koronás árnyék, mintha ő maga volna.

Bethsába pedig gyermeteg enyelgéssel veté utána.

– Ilyen meséket hallani minálunk, oh tudok én ilyet százat.

– Ez nagyon búskomor mese, édeském, mondá a czár.

– De én az ilyeneket szeretem, szólt a herczegleány. A miknek szomorú vége van. Ki nem állhatom az olyan meséket, a mik azon végződnek, hogy «most is élnek, ha meg nem haltak». Olvasni is csak olyant szeretnék, a minek valami szomorú vége van. Az orvos pedig megtiltotta az olvasást, hogy árt. A kis Betszi pedig olyan szép meséket tud mondani.

– Hátha a vacsorádat hozatnád fel? Nem vagy éhes?

– Ejh! ki gondolna mindig az evésre? Ugy is egész nap egyebet sem csinálunk, mint mindig eszünk.

A leány egy csomó megkezdett süteményes és aszalt-gyümölcsös dobozra mutatott, a mikből mindegyikből hiányzott egy-két darab.

– De neked valami táplálóval kellene élned: az adná meg az egészségedet.

– Hát ki mondja neked, hogy én beteg vagyok? Add ide a kézi tükrömet. Hát nem vagyok én elég piros?

– Az vagy, az. Ma nagyon is jó szinben vagy.

– Phi, Phi! a leány kétszer is a háta mögé köpött. Nem szabad valakinek a szemébe mondani, hogy jó szinben van; mert az szerencsétlenséget hoz. No hát terítsünk fel a vacsorához.

A hatalmas nagy ember oly hirtelen kész volt inasi szolgálatokat teljesíteni annál a halovány beesett szemű leánynál, a kiben egész világa összpontosult. S oly ügyetlen volt a szolgálattevésben. Nem tanulta ő ezt soha. Eleget is korholta érte az a leány.

– Ej, ej, hogy nem áll a kezedben a tányér! Hát úgy kell a kanalat a kés villa közé rakni? A sót szépen öntsd ki az asztalra. Nem szabad azt tartóstul együtt feltenni, mert ha véletlenül feldül, az szerencsétlenséget hoz. A kenyeret ne úgy mesd meg, hogy a kés hegyét beleszúrd, azért megharagszik az Isten. Csinálj keresztet rá a késsel. Oh milyen ügyetlen az ilyen nagy ember!

Azalatt behozta a Helenka a czibere-levest.

A leány belekóstolt s aztán megállt a kezében a kanál.

– Ebben valami idegen is van! Ti ebbe húst loptatok bele! Nem eszem belőle. Meg akartok csalni. Meg akarjátok velem etetni a húslevet.

A czár maga is belekóstolt az ételbe s bizonyítá, hogy azon semmi húslé nem érzik. De már a beteg leány fel volt ingerelve attól a gondolattól, hogy őt meg akarják csalni, és érintetlenül küldött vissza minden ételt. Azután elővette az aszalt-gyümölcsös dobozt s azzal akart jól lakni. A czár könyörgött neki, hogy ne tömje meg vele magát, mert az megterheli a gyomrot; ekkor aztán sírva fakadt, hogy őt meg akarják ölni éhen. Míg végre a czár előhozatta a thea-főzőt s maga főzőtt neki theát, és abba aztán piskótát aprított, azzal kinálta meg. – Oh milyen nagy volt az öröme, mikor a beteg leány azt mondta rá, hogy «nagyon jó» s elköltött egy egész kétszersültet, a másikat is megmártotta s egyet harapva belőle, odanyújtotta a czárnak, hogy kóstolja meg, milyen jó? Aztán oda hagyta magát vonni az ölébe s a vállára borulva, elálmosodott. És aztán kérte, hogy fektesse le az ágyába és bontsa ki a haját. Aztán a jobb keze ujjait a czár ujjai közé fonva, elimádkozta a maga esti imáját; s az Amen szó mellett odalehellette a czár ajkaira tiszta szűz lelkét… Ez volt az egyetlen egy lény a világon, a kit még a magáénak nevezett! Negyven millió alattvaló között egyes egyedül az övé.

Jó éjszakát! A «világ ura» még annyi pepecselni valót talált a beteg leány körül, megmelegíteni a lábához való vánkost a kandallónál; elkészíteni éji asztalára a czukros narancsvizet. A szentelt barkát is odadugta a vánkosa alá, hogy a rossz álmok szellemeit elűzze tőle. Ő! a philosoph! Szentelt barkát! Egy topolyfa cziczkás ágát, a mit a pap szentelt vízzel behintett. – Egy beteg gyermek ágyánál megszünik a philosophia.

– Eredj már haza, suttogá a leány. Bethsába itt fog ma nálam hálni. Jó éjszakát. Ma jó álmom lesz.

– Tedd a fejemre a kezedet, kérlek, hogy én is jól alugyam. Jó éjszakát!

És nem nevezték egymást semmiféle édes névvel. Pedig jól tudták mind a ketten, hogy a széles kietlen világban nincs senkijök egymáson kívül.

Éjfél után volt már az idő, mikor a czár visszatért szánkájához. Nagyon korán van még hazatérni.

– Hajts a Nyefszki prospekten végig, parancsolá kocsisának.

A kocsis tudja már, mit jelent ez a parancs?

A Nyefszki prospekten van egy kétemeletes ház, melynek földszintjén egy czégtábla vonul végig e névvel «Severin». Ott megállítja a kocsis a lovakat.

Az első emelet ablakai ki vannak világítva. A csöngetésre lámpásos cselédek jönnek elő s felvezetik az érkező világ urát a házigazdához.

Az egy egyszerű papirkereskedő és nyomdász, a ki fiaival, menyeivel, leányaival és vejeivel együtt lakik, s közös üzletet visz. Nagy ünnepnapokon be szokott látogatni hozzájuk a czár, s elgyönyörködik óra hosszant az egyszerű családi örömökben. – Neki ilyen nincsen. – A kis gyermekek verseket mondanak fel a nagyapónak s az térdein lovagoltatja őket s csinál belőlük papiros süveggel, meg fakarddal generalisokat. – Ilyen tábornokai a czárnak nincsenek. – Öten-hatan karikába állnak s kört tánczolva, énekelnek, ki fél, ki negyedrész hangon az «ásimási koldusok»-ról. – Ilyen énekkara a czárnak nincsen. – Vacsora végén olyan tiszta marad utánuk az asztal, hogy meg nem lehet mondani, mi volt a tálakban? Ilyen lakomát a czár nem tud adni. Aztán mikor elszedték az asztalt, közkivánatra előhozzák a kedélyes «Harang és kalapács» játékot, s játszanak nagy pénzben: dióban. Ki mit nyert, a játék közben megeszi. Ilyen okos pénze a czárnak nincsen.

Ott elüldögél közöttük, míg a gyermekek elálmosodnak s az anyjaik egyenkint elviszik őket aludni, sorba csókolgatva velük elébb az ott maradókat, a vendéget is, a czárt. A «téli palotában» ilyen nincsen. S a nagy vendég aztán elbeszélget az öregekkel a régi jó időkről; elmondatja magának a hétköznapi ember minden búját, baját, a mi olyan jól esik annak, ha kedvére elpanaszolhat, s a közben a theás szamovár kifogy és megtelik újra. Észre se veszi, hogy valami jól esett neki. A thea-e? vagy a sütemény? vagy az őszinte szó? a hamisítatlan kedély? – Ilyen theát a czár otthon nem kap.

Odakünn a hosszú hólepte utczákon pedig vágtatnak a lovas testőrök s a sunnyogó összeesküvők félfejüket kidugva a kapumélyedésből, leskelődnek a vágtató hatlovas szán után, késeiken, pisztolyaikon tartva kezeiket. Az üldözött vad nem tud róluk semmit. Senki sem mondja meg, merre járt az éjjel szerteszélylyel a városban s ki volt az, a ki olyan nagyon űzte.