A REMETE.

Mikor Arakcsejeff magára hagyta a czárt, akkor érezte csak a nagy ember, hogy mennyire egyedül áll a világban!

Bizodalma senkihez sem volt már, mindenkiben ellenséget, összeesküvőt gyanított, s ha voltak igazi hivei, azokat elkeseríté Arakcsejeff visszahivása által. Hadvezéreit elégületlenné tette a testőrhadtest feloszlatásával, a görögök cserbenhagyásával. Minden titkos szövetséget felidézett maga ellen. S mikor azok már megkapták a hadizenetet, akkor az az egy ember, a ki őket ismerte, a kinek erélye volt velök szembeszállni, itt hagyja a csatatért, a megkezdett művelet elején.

Arakcsejeff hazaérkezve Grusinóba, egyenesen a sirbolthoz hajtatott, ott leszállt, a sirbolt rácsajtaját magára zárta, odabenn leveté magát Daimona koporsója elé s két nap óta nem hallani egyéb szavát, mint keserves kínordítását. Ételt sem vesz magához. Éhen akar meghalni. Nem felel semmi szóra, semmi könyörgésre. «Daimona» neve a válasz mindenre.

Ugy szerette ezt az asszonyt, a hogy csak a vadállatok óriásai szeretik nőstényeiket; a jégmedve, a czethal, a rozmár: ha a vadász elejtette a nőt, a himet is megölheti, mert az nem távozik el a hullától. Két napig hasztalan könyörögtek a sirboltajtó előtt Arakcsejeff hivei, maga Galban lovag is, hogy jöjjön elő, tartsa meg drága életét; rájuk sem hallgatott. Hasztalan nevezték «herczegnek, jóuramnak, édes barátomnak, Alexej Andreovicsnak!» egyiket sem értette el.

Harmadik nap megjelent a sirboltajtó előtt Photios, a Szentgyörgy-kolostor archimandritája. A csodatevő szent, a kinek áldásáért az orosz föld minden vidékéről százezrével tódul a zarándok sereg. Ennek a szava egyértékű a pápa bullájával. Mikor I. Sándor a népnevelés ügyét a felvilágosodott szabadelvű Galiczyn herczegre bizta, a szentgyörgyi archimandrita felment a czári palotába s megdorgálta a czárt: «ha kivetkőzteted a népedet az ős hitéből, összetöröd birodalmadnak alapját!» s a «remete» szavára elbocsátá a czár Galiczynt s maradt a népnevelés a szent synodus kezében. Az orosz népnek mindig vannak «élő szentjei». S azok között néha csodálatos szentek.

Photios megállt a kriptaajtóban s aztán megmondta a dühöngő főurnak azt a nevét, a mit megértett.

– Te bűnökben elmerült gonosztevő!

A kínordítás a kripta mélyében elhallgatott e szóra.

– Mászsz elő odudból! kiálta Photios.

A megszólított alak elővánszorgott. Alig lehetett ráismerni többé. A napok óta nem borotvált szakáll szürke borostájával benőtte az arczát, szemei veresek voltak a sirástól és ajkai feldagadva, haja kúszáltan tapadt homlokához, tábornoki egyenruhája zöld volt a kriptafal penészétől.

– Mit akarsz e sirboltban, bűnös ember?

– Meghalni.

– Meghalsz bizonyára, miként mi mindnyájan meghalunk bűneink zsoldjában; de bűneidet tetézve, bűnbánatlan akarsz-e meghalni? Annak a koporsója mellett akarsz-e meghalni, a kinek lélekkárhozatát te okoztad? Te voltál életének bűne, te voltál halálának oka, s most még pokolra juttatója is te akarsz lenni? Őrjöngő bűnös! A helyett, hogy vezeklésre gondolnál, hogy annak a lelkét a pokol lángjai közül kiszabadítsd, a ki egyházi szentség, bűnbánat és feloldás nélkül hagyta el a világot, az örökkévaló kínoknak oda vettetve, még magad is utána akarsz-e veszni? Daczolva akarsz áttörni a rettenetes másvilágba? A helyett, hogy fejedet megalázva, könyörögnéd a bebocsáttatást? Ebben a czifra ruhában akarsz-e odamenni, a hol Lázár rongyai többet érnek a te aranyos vállrózsádnál? Meghalsz bizonyára, de nem úgy, a hogy neked tetszik, hanem a hogy az Úrnak fog tetszeni, bűnbánással kiérdemelve a halált. A mély katakombákban a te helyed; nem bűnös kedvesed oldala mellett; nappal a forró napsugár alatt, viharban, a szél üvöltése, a zápor zuhogása alatt a te dolgod! eldobott rongy a te öltözeted, a mit már más megutált viselni! Kelj fel és jöjj utánam!

S a főúr e szókra kinyitá a sirboltajtót s előjött, térden csúszva.

– Most egyél! parancsolá neki Photios. S odadobott eléje a földre két murokrépát.

A főúr felvette azt a földről és elköltötte.

– Aztán öltözzél át! S odavetett az ölébe egy rongyos barátcsuhát, a minek már nap és eső kihúzták a szinét; egyéb nem volt hozzá. A főúr levetette tábornoki öltönyeit s fölvette a neki szánt gunyát.

S minthogy a szentek ezen a földön nem járnak szekéren, tehát gyalog és mezitláb követte Photiost a Szentgyörgy-kolostorig.

A Szentgyörgy-kolostor egyike a leggazdagabb egyházaknak Oroszországban, közel Grusinóhoz a Volkhoff folyam és az Ilmer-tó képezte hosszú félsziget végén. Aranyozott kupolái, a mik szép zöldek már a sokszázados rézrozsdától, messziről hirdetik a zarándok előtt dicsőségét; de a belsejében feltáruló pompa tömegével agyonnyomja a kedélyt. Egész a boltozatig érő aranyozott vert ezüst karzatok, orgonák. Szentképek, a mik karbunkulusokkal tündökölnek, mozaikok, csupa drágakövekből kirakva; a túlhalmozott ékességű oltárokon ezüst borítéku bibliák, zománczozott misemondó könyvek; egy oltáron maga Szentgyörgy tömör ezüstből. Hát még a «riznilszá»-ban (kincstár) a minden csodaalakú szent edények, mithrák, pásztorbotok, koronák, csupa gyöngyökkel borított stólák, szinarany monstrantiák, ezek mind azt hirdetik, hogy íme milyen gazdag az Isten! És maguk a papok, a kik a kincseket őrzik, járnak azok között daróczruhában, mezitláb, hogy megmutassák: ime milyen szegény az ember!

Ide vezette Photios Andreovics Alexejt.

A legféltveőrzöttebb kincse a kolostornak az oltár karzata előtt áll. Egy gránit oszlop, körülvéve ezüst rácsozattal.

E gránitra e szavak vannak vésve:

«E helyen térdepelt Sándor czár, Photios archimandrita és Arakcsejeff Andreovics Alexej hivei között, Isten előtt, 1818-ban!»

Photios ide hozta el a főurat, a hol az nevét a czáré mellett megörökítve olvashatá.

– Idáig emelkedtél egyszer. És most jer: lásd meg, hová fogsz leszállni ezentúl?

A templomból a kolostorba vezette a vezeklő főurat, s ott megmutatta annak a saját archimandritai czelláját. Két öl széles s egy öl hosszú üreg volt az. De mégis volt benne fényűzés, mert ablaka volt, besütött a napfény. Fekhelyül szolgált az archimandritának egy festetlen koporsó; imazsámolyul egy kő, kikopva a két térd helyétől.

Egy kőkorsó és egy csésze, a mindennapi Kvasz-leves számára volt minden étkező szer. De még ez mind kényelem ahhoz képest, a mi a vezeklőkre vár.

A kolostor katakombáiban vannak a sziklába vájt oduk; épen csak akkorák, hogy azokban egy ember fekve vagy térden állva elférhet, a nehéz vasajtón levő lyuk bocsát be hozzájuk levegőt. A sötétség örök.

És ezeket az odukat emberek lakják. Nagy urak, főnemesek, százezernyi lelkek tulajdonosai hajdan, most saját lelküknek sem urai többé. Nem zsarnoki önkény, nem papi szent erőszak tartja őket itten fogva, hanem saját vakbuzgalmuk. A világot megvetve, meggyűlölve, önszántukból itélték magukat a rettentő fogságra. A szentgyörgyi és solovecski zárdák katakombáinak mindig vannak ilyen önelitélt élő halottjai.

Ez a fogság tetszett meg Arakcsejeffnek.

Itt töltött napokat, heteket a puszta szalmán fekve. Nappal be volt zárva; csak az esti harangszó után nyitották fel oduja ajtaját, hogy kijöhessen. Akkor aztán nekiindulhatott élelmet keresni. Mert a vezeklőknek enni sem ád senki. Azok az alkonyfénynél maguk mennek ki a kolostor veteményes kertjébe és keresgélnek répát, sóskát, földi mogyorót, a mit a föld terem, ez a táplálékuk.

Egy napon aztán találkozott Arakcsejeff egy magánál még sokkal külömb vezeklővel.

Ez is előkelő bojár volt valaha; de a régi nevét már senki sem mondja ki; most «Nahum apónak» hiják. Ez még a rongyok fényűzését sem engedi meg magának; a mi a testét til-túl fedezi, maga fonta gyékénytakaró; sárgává őszült haja és szakálla lobonczosan lóg szennyes tagjaira alá. Ez még az oduban lakást sem engedi meg magának. Nyáron pocsolyában alszik, télen a trágyadombba ássa be magát. Ez nem tartja elég önmegalázásnak, hogy egy sziklaodúban térdepeljen valaki naphosszant, vezekelve; hanem odafekszik keresztbe a templomajtóba, hogy mikor tódul a zarándoksereg, felrugdossák, megtapossák, leköpdössék. És azt, hogy az ember a földből húzogassa ki a jó friss répákat s azzal éljen, Nahum apó már bűnös inyenczségnek hiszi, ő a szemétdombon tartja estebédét; a mit oda kiöntenek, hulladékot, azt szedegeti fel, az az ő tápláléka.

Egy este (már akkor harmadik hete volt Arakcsejeff a vezeklés oduiban!) a mint a kertből visszatért, egy csomó póré-hagymával a kezében, a mit akkor huzgált ki az út mellől, megint összetalálkozott Nahum apóval, a ki a maga terített asztalán, a szemétdombon lakmározott.

– Látod, szólítá meg őt Nahum apó, ma annyi eledelt találtam, hogy magamnak sok is, megoszthatnám veled.

– S mi az, a mit adott az Isten?

– Penészes érett turó.

Andreovics Alexej eldobta a kezéből a friss zöldséget s letelepedett az asceta mellé, a ki az önmegvetést ily tökélyre tudta fejleszteni.

– No hát adj belőle.

– Nesze. Vedd egészen mondá, Nahum apó. A ki megkivánja, a mit a vezeklő eszik, annak azt oda kell adni mind.

S oda adta neki az érett turót a papirral együtt, a mibe ez takarva volt, a mivel együtt ki volt dobva a szemétre.

Biz ez utálatos egy tápszer volt! De Arakcsejeff figyelmét most nem a turó nyerte el, hanem a takaró. Az egy levél volt, a min a czár irását ismerte meg.

Egész vére felháborodott rá!

A czár levele, mint büdös sajttakaró!

Hát még a tartalom! A levél Photiosnak volt czimezve.

«Hivd őt magadhoz, szólj hozzá a vallás szent nevében. Erősítsed hitében. Intsed, hogy tartsa meg életét a haza javára, a mely mindenekfelett becses. Igy megtartasz az országnak egy megbecsülhetlen hűségű szolgát, és nekem egy igaz barátot, a kit én őszintén becsülök!»

És ebbe a levélbe sajtot takartak és kidobták a szemétre!

– Nos! hát egyél. Mormogá Nahum apó, saját szurtos tenyeréből kinálva a vezeklő társat a penészes turóval, a mit az a szemét közé leszórt.

Arakcsejeff félretaszítá a collegát, s sietett fel gyorsan Photioshoz.

Az épen estimája közepén volt. Nem hagyta neki bevégezni.

– Hozzád irta a czár ezt a levelet?

– Én hozzám.

– S te kidobtad azt a szemétre?

– Azért, hogy te ott megtaláld.

– Megtaláltam. Vége a vezeklésnek. Megyek Szent-Pétervárra vissza.

– Ezt kivántam elérni.

– Elérted. De nem tudod még, hogy mit cselekedtél? Te nem tudod, mit tettél akkor, a midőn Arakcsejeff Alexejt kihoztad a sirból s kényszerítetted, hogy még egyszer visszatérjen a világba élni; hogy még egyszer megmutassa, hogy ki volt ő valaha? Reszkessenek azok, a kik azt még nem tudták! Reszkessenek a másodszor született Arakcsejefftől!

– Áldás legyen minden munkádon! rebegé az archimandrita, s aztán folytatta az estimáját.

Arakcsejeff még abban az órában elhagyta a kolostort, ugyanazzal a rombolási kedvvel, a mivel idejött; csakhogy akkor önmagát, most pedig másokat lerombolni fordult kedve.

*

Mikor háromheti távollét után ismét meglátták őt Szent-Pétervárott, mindenki visszariadt tőle. Arcza sovány volt és haja teljesen megőszült. Látszott rajta, hogy a sirból kelt föl.