ORGIA EGY VULKÁN FENEKÉN.

Csak egy oly «csatákban edzett hős», mint Galban lovag, nem vesztette volna el a tájékozását, mikor Zeneida palotájába belépett s egyszerre közepette találta magát annak a zűrzavarnak, a minőhöz hasonlót csak Páris operabáljai mutatnak fel.

A vendégsereg, meghivott és betolakodó, ezrével tölti meg a fényesen kivilágított termeket. Zeneida ma végjátékul Semiramis végjelenetét játszotta el, s szeszélyének úgy tetszik, hogy végig játszsza még a szinpadon túl is a hódító királynő szerepét. Maga körül akarja látni az imádóit, a rabszolgáit, a bolondjait.

Az egész ballet jelen van; ugyanabban a jelmezben, a miben a szinpadon tánczolt, s az énekesnők, persa és más fejedelemnőnek öltözve, s velük együtt a főváros ifjú és vén «aranyfiatalsága».

Mikor a diadalmenetből visszatérő úrhölgy – Galban lovag karján – megjelent a tánczteremben, a rejtett karzat rácsozata mögül a zenekar rázendíté az üdvözlő nyitányt, mely közé a vendégsereg részéről általános «hurrah» vegyült és a közelállók siettek a kézcsókolásra.

Hanem a mulatságnak nem lehetett olyan simán megtörténni.

Már ott várt a terem közepén, feltett kaskétával a fején, a rendőrügynök hivatalos egyenruhájában. Az útját állta az úrnak és asszonyságnak s feszes üdvözlet mellett kettős sziszegést hallatott, a mit aztán minden mondat végéhez is hozzá toldott, s a mi annyit jelent, mint «szudár» és «szudarinya» (uram és asszonyom).

– A rendőrfőnök ő excellentiája tudatja önökkel, sz. sz., hogy a nagy bőjt a mai harangszóval megkezdődött, sz. sz. Annálfogva minden táncz, zene tiltva van, sz. sz. Annálfogva a vendégek takarodjanak haza, sz. sz. sz. A ház ura és asszonya pedig, sz. sz. menjenek aludni sz. sz…

Zeneida nagyot nevetett a szeme közé. Míg Galban magában szidta a rendőrminisztert, ki ügyetlen buzgalmával még elrontja a jó tervet, a mit ők ketten Arakcsajevvel kicsináltak.

Zeneida nem hagyta azt elrontani. Kihúzott a hajából három nyilforma aranytűt s odanyújtá az ügynöknek.

– Menj vissza uradhoz, mutasd neki e jelvényt. Ebből meg fogja érteni, hogy Assyria királynője szívesen látja a csatára a sarmaták fejedelmét.

Ez az ügynöknek nagyon magas stylus volt. Hanem az aranynyilakat elvette.

– Akkor kénytelen vagyok az önök neveit feljegyezni. Hogy hiják önt, uram?

Galban lovag azt mondá neki: «az én nevem Caracalla, s ez itt a feleségem».

Az ügynök bediktálta magának a jegyzőkönyvébe hiven: «Caracallus úr és Caracalla asszonyság».

Aztán az épen odalépő úrhoz fordult. Az volt Ghedimin herczeg.

– Hát az úrnak mi a neve?

– Az én nevem a «Szivárvány». Itt a névjegyem.

Tudnivaló, hogy a százrubeles bankjegyet tarka szineiért szivárványnak híják. Ez a név annyira megtetszett az ügynöknek, hogy többet nem is kivánt megtudni; térdig hajtotta fejét, jó mulatságot kivánt, útközben megivott egy palaczk pezsgőt s megcsipkedte egy kis köpczös ballerinának az orczáját s azzal visszament a rendőrfőnökhöz s referált hiven, hogy az Ilmarinen palotában minden oly csendes és sötét, mint egy templomban s a kapuson kivül mindenki alszik.

Hanem még ezzel nem volt vége az akadályoknak. A kituszkolt rendőrügynök után következik a protestáns lelkész káplánja és orgonistája. A káplán kenetteljes dictióra készül, melynek valószinű tartalma az lehet, hogy ne méltóztassék a ház úrnőjének, mint protestánsnak alkalmat adni a megbotránkozásra az uralkodó vallás hiveinek az által, hogy a nagy bőjt első éjszakáját ilyen Baál papjaihoz méltó bálványimádási ünnepélylyel megszentségteleníti.

De Zeneida nem engedi neki elmondani a szónoklatot. A mint meglátja, hogy pap, reákiált:

– Pusztuljatok innen, papok! Nekünk semmi közünk se Baálhoz, se Zebaothhoz; mi tűzimádók vagyunk. A mióta Bakut bekebeleztük, a tűzimádók vallása is bevett vallás; ezek itt mind azok, s én vagyok a papnéjuk!

«Hurrah, éljenek a tűzimádók!» hangzik minden oldalról, a jámbor káplánt két oldalt fogják s itatják lángborral: «igyál tüzet!» Kénytelen inni, s a közben elfelejti a szónoklatát.

– No ez jó nekem; de mit mondjak otthon a superintendensnek?

– Mondd neki azt szivem, szólt Zeneida, hogy most tartom a főpróbát ahhoz a nagy hangversenyhez, a mit a bőjt folytán adni fogok a protestáns templom tornyának fölépítésére.

Káplán és orgonista teljesen meg vannak nyugtatva. Hazamennek referálni, hogy a hitbuzgó patronesse a legistenesebb foglalatossággal kezdé meg a nagy bőjt első óráit.

Ekkor aztán be lehet zárni a kapukat, több háborgatás nem jön kivülről, s a kik már itt vannak, azok csak holnap este fognak innen elszállingózni.

Galban lovag helyén találja a hölgy karját átengedni Ghedimin herczegnek.

– Én vagyok Galban lovag.

– Van szerencsém önt jó hiréből ismerni. Ön varázsló a hölgyek körül.

– Nem bizonyítottam-e be azt ma is? Nézze meg, herczeg, azt a karpereczet, a mivel e csokor át van szorítva. Nem ismer-e rá? S aztán nézze meg ezt hozzá.

S ezzel kivette mellényzsebéből azt az ezüstsipot, a mi a herczegnő lovagkorbácsának fogantyuját képezte. Ghedimin herczeg láthatta rajta a saját czimerét.

– Ez a két barriere-jelző, a két Deus Terminus a ma reggeli szarvasvadászat s a ma esti diadal között.

– S ezt a metamorphosist ön idézte elő? Ghedimin herczeg közel volt hozzá, hogy megszorítsa a kezét Galban lovagnak azért, hogy az meghódította a feleségét, hogy az ne bántsa a szeretőjét, ezt azonban megakadályozta az a fiatal ember, a kit Puskinnak hallottunk nevezni, s a ki hirtelen odatolta a fejét a herczeg és Galban közé, s szeleburdi szivélyességgel ölelé el őt a herczeg kézszorítása elől.

– Zdravtvujtye! Galban. Én vagyok Puskin.

– Ah, Puskin! Bravo. Hallottam hiredet. A valódi franczia bonvivant orosz kiadásban.

– Büszke vagyok e czímre! (Pedig nem volt rá büszke. Nem lehet nagyobb sértés, mint ha egy költőnek olyan tulajdonát dicsérik, a mi nincs semmi vonatkozásban a Parnassussal. Azonban hát Galban lovag nem volt censor, hogy tudhatta volna, hány remekműve a költőnek fekszik halottan meggyilkolva a veres ón által.) Büszke vagyok rá, hogy Rinaldója lehetek a pétervári korhelyeknek s e tekintetben szerény epigonod. Ha megengeded, azonnal megismertetlek társaságunk leggenialisabb coriphæusaival.

Azzal karját Galban lovagéba öltve, vitte őt igazi czimborakedvvel bele a tömegbe.

Galban lovag nem bánta azt. Neki legelőször is az volt a feladata, hogy az itt összegyült elégületlenekkel megismerkedjék, s e tekintetben egy ilyen nyilt szivű, beszédes czimbora épen kedvére szolgált. Hanem aztán csakhamar észrevette, hogy csalódott benne.

A legelső, a kivel megismerteté Galban lovagot Puskin, az amerikai követ volt: mr. Black.

Mr. Blacknak csak egy lába volt, a másik gépláb volt, a mi mr. Blackot nem akadályozta abban, hogy minden contratánczot végig járjon. Egyébiránt minden mozdulata olyan kimért volt, mintha a két keze és a feje is mind kerekes rugókon járna s esténkint lefekvés előtt az egész embert szét szoknák szedni.

– Mr. Black. A legjobb czimbora a világon. Nem tud se francziául, se németül, se görögül, se oroszul; csupán csak angolul. Azt pedig nálunk nem beszéli senki. Annálfogva néma. Hanem azért a legfidelisebb ficzkó. Még tavaly volt neki egy embere, a kivel beszélhetett: a titkárja. Azzal meg úgy járt, hogy deczemberben a legcsikorgóbb hidegben elvitte magával a Nyefszkij Sándor sírkertjébe, a nagyszerű síremlék-raktárt megtekinteni. Ott a titkárnak különösen megtetszett egy gránit-obeliszk. Visszatérve, a titkár sok pálinkát talált inni s megfagyott az úton. Mr. Black szépen visszavitte őt a sírkőkereskedőhöz s megvette a számára azt az obeliszkot, a mi olyan nagyon megtetszett neki.

A bemutatott alak sejtette, hogy őtet magasztalják s valami gépezetnek megparancsolta, hogy az arczvonásain mosolygást idézzen elő, s azután nagyon megrázta a lovag kezét s menten a másik karjába csimpaszkodott, ketten együtt aztán a lefoglalt lovagot vitték magukkal, míg egy harmadik úrba botlottak bele, a kit Puskin e szókkal ismertetett meg Galbannal:

– Sumikoff Alexievics Sergius.

– Ah, a hirhedt mistificateur! Sokat hallottam önről beszélni.

A «mistificatio» szó külömben és az egész ötlet, embereket bolonddá tenni, csupa mulatságból, épen azon időkben Párisban kelt divat volt, hogyne utánozták volna tehát Szentpétervárott is.

– De nem hallottad még a legújabb kalandját, vágott eléje Puskin. A szerecsen rabszolgáról. No azt elmondom, mert az fölséges tréfa volt. Sumikoff befestette az arczát feketére s kiadta magát Milinkoff herczeg rabszolgájának. Mindnyájan be voltunk avatva a tréfába, csak Petronyefszki gróf nem. Ez volt az áldozat. Mungo zongorázott és gitározott, s beszélt görögül és latinul s szavalt Schillerből; a mi nagy rendkivüliség egy négernél és a mellett gyönyörűen tudta elmesélni, hogy király korában hogy törette mozsárba a tolvaj minisztereit. Petronyefszki egészen belebolondult a szerecsenbe; rajta esett Milinkoffon, hogy adja el neki. Az eleinte szabódott, hogy ez neki is kegyencze, nem válhatik meg tőle, utoljára megalkudtak hat ezer rubelben. Mikor Petronyefszki lefizette a pénzt, Milinkoff előre figyelmeztette, hogy jól vigyázzon erre a négerre, mert ennek az a szokása, hogy elszökik. Dejszen majd vigyáz ő rá. Természetes, hogy Sumikoff az első éjjel lemosta az arczáról a chinai tust s szépen kisétált a fehér ábrázatjával a gróf palotájából. A hatezer rubelből aztán csaptunk egy nagy lakomát, s Petronyefszki maig sem tudja, hogy ő fizette meg annak a költségét, hanem azért egyre jár a szegény rendőrminiszterre, hogy kerítse elő megszökött szerecsenjét.

Szabad volt nevetni rajta. Galban azt is megtette. Magában pedig azt gondolta, vajjon ez az én ujdonsült barátom csakugyan azt hiszi-e, hogy ezekkel az ismeretes anecdotákkal engemet el lehet fogni, hogy ne lássam azt, a miért idejöttem?

Pedig bizony meglátta.

Nagy gyakorlata volt ebben. Leirás után ráismerni az emberekre, a legzajosabb embertömeg közepett is meglátni azt, a kit keres.

Megpillantotta a sokaság közt először azt az alakot, a kit mint Krizsanovszkyt irtak le előtte; aztán nem sokára azt a másikat, a kinek neve Pestel.

Úgy tett, mintha nagyon hallgatná, miket követett el a hires mistificateur, de félszemmel mindig azt leste, hogy találkozik-e a két alak egymással? Odamennek-e Ghedimin herczeghez és Zeneidához? Egyiket sem tették. Ha véletlenül összetalálkoztak, elmentek egymás mellett, szembe sem nézve s Zeneidát kerülni látszottak. Még több kipéczézett alakot is látott felmerülni a tánczoló, ujongó tömeg közül, a kik azonban nem látszottak egymásról tudomást venni.

Puskin most egy indítványt tett.

– Négyen vagyunk, csinálhatnánk egy l’hombre partiet.

Galban lovag azon is keresztüllátott. Jó is volna most őt leültetni egy magányos asztalka mellé s nézetni a festett papirra egész éjjel.

– Köszönöm. Én csak hazard játékot szoktam játszani.

– Az pedig nálunk szigorúan tiltva van.

– Mint a bál bőjtben, szólt Galban nevetve.

Most azonban egy új felvonás vonta magára a társaság figyelmét. «A czigányok jönnek!»

Oroszországban is a népdalok minstrelje a czigány, mint Magyarhonban. De az a különös, hogy a míg Magyarországban a czigány művészete a zene, Oroszországban nem az, ott a czigány énekel. Mint énekkar jár a banda városról városra s elmaradhatlan mulattatója a nagyúri társaságoknak.

A keleties festői öltözetű csoport a terem közepén áll fel, s míg huszonnégy férfi és nő kört alakít, a puszták és erdők dalait énekelve, egy leány magányosan tánczolja hozzá azt a sajátszerű tánczot, a miben a dal szövege tükröződik vissza.

– Nézd, nézd ezt a mi fekete igazgyöngyünket! szólt Puskin, odavonszolva barátai segélyével Galban lovagot a czigányok körébe. Bravo Diabolka! Érdemeld ki a nevedet! Nézd azt az alakot! Valóságos ördög! Minden mozdulatja csáb. Hogy villognak a szemei! Az egész pokol ott ég bennük, hogy az ember irigyli a benne elkárhozottakat. Mikor ilyen mélán körültekint, nagy hosszú szempilláit félig lesütve, azt hinnéd, egy bűnbánó szent, a kinek a vétkeire mégis édesen esik visszagondolni. S hogy tör ki belőle egyszerre a dæmoni tűz! Táncza az őrjöngés ideálja. Nem betanult táncz, az érzékek mámora sugallja ennek vonaglásait. Vakmerő, de mindig klasszikus, mint egy mænade. Hogy szítja a tüzet a szemeivel, hogy csattognak össze a fehér fogsorai! Egész lénye egy láng. Most mindjárt meggyullad saját maga körül forogva. Azt hinnéd, már kimerült, elfáradt, tántorog, mikor így a két karját a feje mögé emeli, s a fejét lankadtan e bársonytámlára hajtja, szempillái reszketve tapadnak alá, ajka élvetegen marad félig nyitva; most mindjárt összeroskad. Ne higyj neki! Így tesz a tigris mikor meglapul s azt nézi, hogy kapja el egy szökéssel kiszemelt áldozatát. A tigris harap!

A szilaj czigányleány a szoborszerű lankatag állásból egyszerre odaszökött Galban lovaghoz s átölelve a nyakát, megcsókolta annak az ajkait.

– Istenemre, ez a komédia jól van csinálva, mondá magában Galban lovag. Most meg lekötöznek egy ördögien szép leánynak a karjaival. Az én összeesküvőim értik a mesterségüket.

– Bravo Diabolka! tapsolt Puskin, s egy percz mulva mind a három uracs elpárolgott Galban lovag mellől, nem kellett már őt őrizni. A kit egyszer a Diabolka pókfonala körülkerített, az meg van fogva, meg van fojtva.

Galban lovag ezt is értette jól. De sokkal nagyobb világfi volt s sokkal jobb izléssel birt, hogysem a kinálkozó poharat elutasítsa magától: «ma az én ördögöm fogsz lenni!» suttogá a leány fülébe, ki villanyosságtól vonagló sima bársony karjaival átfonta karját. S aztán úgy tett, mint a ki hódításával még kérkedni is akar, s a karjára vett czigányleányt körülhordta a tánczteremben, a buffetben és a hűs pálmakertben, cavalier servantjául szegődve; és a közben figyelve a kiszemelt alakokra.

Kezdte észrevenni, hogy azok, a kiket ő les, viszont ő rá lesnek. S azok nem fognak a zajos mulatságok termeiből addig eltávozni, a míg őt itt látják. Készen volt a stratagemájával.

Mikor másodszor körüljárta a termet, Diabolkával a karján, megigérte a leánynak, hogy feleségül veszi, s eljegyzésül ujjára húzta a gyűrűjét.

Azt elfelejtette tőle megkérdezni a leány, hogy hát hogyan hínak téged? hanem a gyűrűbe foglalt kőnek a nevét ismerte, azt úgy hijják, hogy «gyémánt».

– Aztán, ha te nekem férjem fogsz lenni, akkor majd úgy-e te is eljösz velem a sátorba üstöt foltozni, lopott birkából lakmározni?

– Nem úgy lesz; ha te nekem feleségem fogsz lenni, akkor te jösz el én velem palotában lakni, mindennap ötször felöltözni, ezüst tányérról enni, mintha mindennap lakodalom volna.

– No majd én kivetem neked a kártyán, hogy melyikünknek a jövendölése teljesedik? Jer, bujjunk el valahová, a hol senki sem lát.

Diabolka, úgy látszott, hogy nagyon járatos ebben az erdőben; tudta, melyik rugót kell megnyomni egy-egy a fallal egyenlő táblázatu ajtón, hogy az felnyiljék, azon belül aztán egy kis bizalmas rejtek kinálkozik, egy boldog pár számára elég. Az ajtó rögtön becsukódik; a lármás teremben senki sem veszi észre, hogy két ember hiányzik. A kis menedék közepén van egy kerek asztalka, azt ha elfordítják, elsülyed a padlat alá s pillanatok mulva megint fölemelkedik, megrakva inyencz lakomával, a miből még a jeges veder sem hiányzik, pezsgős palaczkjaival.

Galban lovag mosolygott. Ez volna hát a csapda? S nagyobb biztosság kedvéért még magát a macskát is odazárták. Szegények! Azt hiszik, hogy a kigyót is meg lehet fogni egérfogóval. Azonban hát hadd teljék az idő. Időt kell engedni az ellenségnek, hogy hadrendbe álljon. Most azt hiszik, hogy ő már meg van fogva. A ki Diabolkának adta magát, az egészen azé lett. Azt hiszik, hogy ő már félre van téve az útból. Most nem félve az ő kémszemétől, az összetartozó emberek egybekerülnek a nagy találkozóra. De hol tartják azt a találkozót? Melyik rejtekében annak a titokteljes épületnek? Ez a gondolat járt a fejében.

Csirrrrr! hangzott az asztalhoz csapott pohár, száz darabra törve.

– Mikor én vagyok melletted, akkor ne gondolj másra! Ha az én szemembe nézhetsz, ne nézz a világba! Félsz tőlem talán? Józan akarsz maradni?

Galban bebizonyította, hogy nem fél tőle s nem akar józan maradni. Felkapta az egész palaczkot s úgy ivott belőle. Egyéb oka is lehetett rá egyenesen a palaczkból inni. A pezsgőbe nem lehet keverni álomitalt, mert azt, ha felbontják, kifut; a pohárba pedig könnyen lehet altatót elrejteni, a mit észre nem vesz az ember.

Hogy Galban lovag mint jött arra a gyanúra, hogy őt itt még holmi narcoticummal is ártalmatlanná tehetik, annak igen egyszerűen az a nyitja, hogy ilyen álomport ő maga is hozott a zsebében, abból az elővigyázati czélból, hogy ha netalán alkalmatlan kullancsra akadna, azt lerázhassa magáról.

Két dologra nem lehet egyszerre hallgatni: a szívdobogásra és az óraketyegésre. A ki a gyönyörrel játszik, az hamis játékossal játszik, a ki nem igazán számítja az időt. Ezt tudta Galban lovag tapasztalásból. Neki meg kellett szabadulni a fekete szépségtől jó idején, s a czigányleányt nem mámorosítá el a bor. Összetört már minden poharat, s csak a leütött nyaku palaczkból húzták a bort, felváltva. Egy ilyen palaczkkal kellett őt tehetetlenné tenni. Nagyon könnyű dolog volt az. Mikor a jégbehűtött palaczk fejét leütik, akkor a bornak négy ötöde meg van fagyva. A közé öntött altató csak a higan maradt borral vegyül el. A ki először iszik belőle, az megiszsza az álomitalt; a ki utánna következik, annak már a jégből felolvadt bor jut részül s nem árt meg neki.

Diabolka vad kedve egyszerre csak alálohadt, karja lecsúszott lovagja nyakáról. Ásítozni kezdett; a feje hátrahanyatlott. Egy perczre felriadt, mintha eszére térne s világosság derülne agyában, hogy most neki nem szabad elaludni, mert abból nagy veszedelem lesz! A vizes kancsót kereste. Hanem a szer nagyon erős volt. Kettőt lépett, aztán elkezdett tántorogni. A kezeit még a homlokán tartá, de már aludt. «Kössétek a medvéket lánczra!» hebegé. Már a pusztában álmodta magát. Aztán végig terült a padlaton. Galban lovag fölemelte a leányt a földről, lefekteté a kerevetre, megcsókolta az ajkát és ott hagyta.

A rejtekajtó felnyilt s ő ismét a pálmakertben találta magát. Egy hat öl magas amphitheatrum az, tele az Indiákról s a Senegal mellől elhozott ritka növényekkel, a miket hamis meleggel, utánzott napfénynyel bolondítanak itt, hogy a kilenczhónapos tél országában zöldüljenek és növekedjenek.

Egy óriás fügecactus mögé lopózva, kikémlelt Galban lovag a mellékterembe.

Ott egy szilaj orgia képét látta, a minőt nem szeret leirásban megörökíteni sem az emlékezet, sem a képzelem. Nem is érdekelte őt az. A mit megakart látni, az volt, hogy vajjon azok az alakok, a kiket ő kipéczézett, részt vesznek-e ez eleusi mysteriumban? Egyet sem talált ott. Valóban álarczosbál ez; a bál maga az álarcz, s a kik azt viselik, azok nincsenek a bálban.

Hol vannak hát?

Valamennyien mind eltüntek, még Puskin is, a korhelyek nagymestere.

Elindult őket felkeresni.

Nehéz és koczkáztatott merénylet volt.

Először is egy teljesen ismeretlen palotában neki indulni, tájékozatlanul, a kutatásnak; kitérni a netalán szemközt jövők elől, s a csodálkozó szemet megcsalni tettetett mámorral, a hogy a részeg ember szokott benyitogatni minden ajtón, megháborított pásztorórák hősei által kidobatni iminnen-amonnan. És azután ha rátalál a helyre, a hova a különvált társaság félrevonult, ott lehet, hogy őr lesz felállítva, a ki az elrejtőzötteket a gyanus közeledőkről értesíteni áll ott. Azt hirtelen orozva kell megrohannia, mellére szegezve a pisztolyt. Mert akkor már bizonyos, hogy a hol hirnök áll az ajtó előtt, ott összeesküvés van az ajtó mögött. És akkor berohanni az ajtón. Ha ez az ajtó zárva lesz, akkor a gyanu alapos, akkor erre a palotára ki van mondva az itélet, s ha kell, szétszedik azt kőrül-kőre. Ha pedig nyitva van az ajtó, akkor belépni a társaság közé ezzel a szóval: «a czár nevében! önök az én foglyaim!» Lehet, hogy akkor rögtön leszúrják; de sokkal valószinűbb, hogy nem. A fölfedezett összeesküvés demoralizált. Mikor azt fogják hallani: «ha én reggelig vissza nem térek Arakcsejeffhez, mind azok, kik e palotában vannak, a hatalom kezébe jutnak!» meg lesznek dermedve, s önként tartják kezeiket a bilincs elé. S elvégre is, ez hivatás. Egyik ember meghal így, a másik amúgy. A katona tudja, hogy lőnek rá, mégis előre megy; a tengerész tudja, hogy a viznek nincsen gerendája, mégis rászáll. Az egyik ember fittyet hány a bárdnak, a másik a tőrnek. S mind a kettő heroismus.

És aztán, ha a félrevonultakat nem a «zöld könyv», hanem a zöld asztal körül találja csoportosulva, a tiltott rouletten vesztegetve a pénzüket? eh bien! akkor ő is közéjük fog ülni s ezt nem fogja elárulni Arakcsejeffnek. Ez nem gentlemannak való feladat.

Volt a kutatáshoz valami Ariadne-fonala. Hasonlatos a meséhez, a hol az elhullatott kavicsok vezetik haza az erdőből az eltévedt gyermekeket.

Zeneida Semiramis jelmezében jött haza. Dúsgazdag rőt haja át volt fonva igaz gyöngysorokkal. Mikor Galban lovag a diadallal hazahozott művésznő fejéről lesegíté emelni a bashlikot, egy gyöngyfüzért szándékosan kettészakított észrevétlenül. A fonálról lepergő gyöngyöket egy ideig fentartja a sűrű hajzat, de mégis lehetetlen, hogy járás közben egy-egy le ne hulljon.

Egyet már megtalált a pálmakertben. Tehát itt keresztül kellett mennie. A második gyöngyszemet megtalálta egy korridoron. A harmadik már elárulta neki a lakosztály küszöbét is, a melyen át eltünt a hölgy. S a hol ő van, ott kell lenni a többinek is.