HAMVAK ÉS SZIKRÁK.

Zeneida sietett evezős gondolájával a Kresztovszki-szigetre vissza, megelőzve a gyászdereglyét.

Vendégei mulatták magukat nála nélkül is. Szokva voltak már ahhoz.

Az összeesküvők ma teljes számmal voltak együtt.

Eljött Pestel is távol Nikolajefszkből.

Ma kellett a pártoknak megmérkőzniök, hogy kinek a terve legyen elfogadva? Azoké-e, a kik a szabadság művét a czár által akarják kivívni, vagy azoké, a kik ő ellenére, a kik rajta keresztül, vagy élve, vagy halva, akarják a munkát elvégezni?

Mikor a tüzijáték elkezdődött, azok, kiket «bojár» néven hívtak, a csillogó látvány alatt félrehuzódtak – a roulette-szobába.

Huszonhárom férfi volt és Zeneida.

Csak Ghedimin herczegre vártak, a kinek a czártól kellett megérkeznie.

Megjött az is.

Egy hosszú, öt pecséttel lezárt boriték volt a kezében.

Mindenki feszült aggodalommal várta, mit tartalmaz ez a boriték?

A herczeg felvágta a pecséteket ollóval, felnyitá a boritékot. S ekkor – kiomlott abból – egy csomó elhervadt papirlap foszlánya, elégve, a hogy a kandallóból előkerült. A várvavárt okmányok hamualakban.

– Megmondtam előre! Kiáltá Pestel, diadalmaskodó arczczal. Komédia volt az egész. Nem tartott három hónapig. Vége a szép beszédnek! következnek a rút tettek!

Nem lehet más hátra, mint szavazni.

Megtörténjék-e a tett?

Szavaztak nyiltan és névszerint.

Tizenkettő volt az «igen», tizenkető a «nem».

– Még van egy, a kinek a szava dönt! mondá Pestel. Itt van a «votum Minervæ!» Itt Zeneida. Döntsön az ő szavazata.

Zeneida látta Ghedimin herczeg arczán azt a halálsápadást elterülni.

Csendes, nyugodt hangon mondá ki:

– Igen.

Tizenhárom szavazat lett tizenkettő ellen, mely azt mondá, következzék a tett!

De mikor?

Ez volt a másik kérdés.

Pestel azt mondá: rögtön! Rylejef azt indítványozta, a szeptemberi katonai összpontosítás alkalmával.

– Ma még! dörmögé Jakuskin, ne holnap!

Erre ismét szavazni kellett.

Azonnal-e, vagy szeptemberben?

Ismét tizenkét szavazat volt tizenkettő ellen.

Ujra felhívták Zeneidát a votum Minerværa.

Egy lehelletétől függött, hogy fenekestől felforduljon a világ még ebben az órában.

Szeptemberben. Mondá ő. S Ghedimin nagyot lélekzett.

Pestel boszusan vállat vont.

– Akkor jobb lenne egész a jövő évi májusig elhalasztanunk, a mikor Kiovban lesz a nagy hadseregösszpontosítás, ott a Délen egészen mi vagyunk az urak.

– Szégyen reánk! Dörmögé Jakuskin. Tizenketten vagyunk, s nem merünk hozzáfogni! Tizenkét Brutus! több egy armadánál. – Majd ha magam maradok, én megteszem magam.

A tüzijáték végjelenése dörgött odakünn a néző sereg tapsai között; a tűzkévék csillagkalászai hullottak alá köröskörül szikraeső közepett az égből. «Tehát szeptember 20-ikán», suttogák egymásnak, kezet szorítva az összeesküvők. A vidám vendégsereg hahotázott s éltették a háziasszonyt. A Néva tükrén, a hulló szikrák között sikamlott tova a gyászdereglye a mosolygó arczú halottal, s a gyász-zsolosma felhangzott a tapsok közül:

Aztán elmult a zaj és ének. A szikrák kialudtak, a hamvak lehullottak. Hajnalodni kezdett. Senki sem járt már a Néván, mindenki aludni ment, átaludni a szürke napot. A szentpétervári délelőtt csak erre jó.

Még a hajnala is oly idegen valami! Az ég fehér lesz, s a mint a csendes Névában visszatükröződik, az olyan, mint egy fényes ezüst lap, a hosszú felhővonalak az égen pedig éjfeketék s a Néva tejszinű tükréből visszatetsző fák is mind feketék. – A halál gyászpompája égen és földön.