AZ ELLENMÉREG.

A zord hózivataros idő után szép napfényes deczemberi napok következtek. Galban lovag hazament a birtokára s megigértette Puskinnal, hogy rövid időn vissza fogja adni a látogatást. A postajárás is belejött a maga szokott kerékvágásába, azaz hogy szánútjába.

A legközelebbi postával érkezett hivatalos lap minden eddigiket fölülmult száraz unalmasságában.

Hanem a végén, az úgynevezett napihirek között volt egy hirdetmény, mely azt tudatta, hogy «folyó hó 26-ikán Ilmarinen Zeneida a börzepalotában hangversenyt ad a lelenczház javára.»

… Tehát deczember huszonhatodikán!

… A lelenczház javára!

Nyolcz nappal előre volt hirdetve a hangverseny. Hogy a ki részt akar venni, jókor feljöhessen.

Pleskovhoz Szent-Pétervár hét erős napijáró. A postautat leszámítva, Puskinnak hat nappal kellett előbb megtudni ezt a hírt.

Bethsába is olvasta ezt a hirdetményt, s még ő mondá, hogy:

– Nézd! De szeretnék akkor én is ott lenni, mikor az én kis Zeneidácskám énekel!

Pedig a szivét eltölté a borzadály. Ő is tudta azt jól, megmondta neki Zeneida, hogy az milyen hangverseny, milyen éneklés lesz.

E percztől kezdve mintha kicserélték volna Puskint, oly mogorva, oly elmélázó lett. Bethsába úgy olvasott az arczából, mint a nyitott könyvből. Hiszen Zeneidától megkapta a hieroglyphok kulcsát. Tudta ő azt jól, hogy Puskin miről ábrándozik? Tudta jól, hogy az ő régi szeretőjének a neve «Eleutheria».

Egész szerelmét összpontosítá körüle, hogy őt fogva tartsa.

Hiszen nem példátlan eset, hogy nagy emberek, híres államférfiak szerelmi boldogságukban elfeledkeztek a légyottról, a mit a harczmezőn ellenségeiknek és bajtársaiknak adtak. Megtörtént akárhányszor, hogy egy nagy ember, mikor megtalálta azt a «kis világot,» megtanulta benne, hogy milyen jó dolog «kicsiny embernek» lenni! Milyen boldogok a liliputiak!

Hasztalan kisérlet volt.

Két napig küzdött magával Puskin, akkor megmondá Bethsábának, hogy neki deczember huszonnegyedikén reggel el kell utaznia.

Bethsába azt sem kérdezé, hogy hová? sem azt, hogy mennyi időre? csak azt, hogy «hát engem nem viszesz magaddal?»

– Nem, drágám; ebben a hidegben neked nem szabad utaznod. Az út nagyon rossz.

– Hát neked nem rossz? Nem halaszthatnád későbbre?

– Nem lehet! szóla Puskin kedvetlenül, s a hang, a min ezt mondá, eltiltott minden további kérdezősködést.

Bethsába észrevette, hogy a rettegett veszély elérkezett.

A méreg ott van már az erekben.

Elő kell venni az ellenmérget.

Szobájába ment, s levelet írt Galban lovaghoz.

«Szergievics Sándor e napokban készül elutazni; válaszát várom.»

Ezt a nehéz tartalmú levelet egy szolgájára bizta, ki egy lovasszánon elvágtatott vele Galban birtokára.

Puskin e szóváltás után észrevette magát, – hogy búskomorsága mindent elárult; e percztől kezdve erőltette a jó kedvet egész a csapongásig. Vendégei azt mondták róla, hogy soha sem látták őt ilyen kedélyesnek. Csak Bethsábát nem csalta meg vele.

Végre elérkezett a végzetes nap reggele, deczember 24-dike. – Mindketten korán keltek, hogy Puskin jókor indulhasson.

De mielőtt Puskin utiruháját felvette volna, Bethsába a keblére borult, s azt rebegé:

– Nem bocsáthatlak el a nélkül, hogy meg ne gyónjam egy nagy bűnömet, a mit ellened elkövettem.

– Én ellenem? Mit tudsz te véteni?

– Féltékeny voltam rád.

– A mostani utam miatt?

– Igen.

– Bohó vagy. Hát valahányszor el fogok hazulról menni, mindig félteni fogsz?

– Csak most. Nekem azt megmondták előre, hogy te e napokban el fogsz utazni egyedül; egy régi kedveseddel találkozni.

– Galban mondta?

– Ő. Mikor itt volt nálunk. Én kérdeztem tőle, hogy hivják azt a nőt? Azt felelte, hogy megmondja, ha még egyszer fogom kérdezni. Most, hogy egyszerre útra készültél, a féltés egész erővel fölébredt lelkemben. Elvesztettem az eszemet. Ölj meg, taposs el! Én levelet írtam Galbannak, a miben azt kérdezém tőle, hogy hiják azt a nőt, a ki miatt a férjem el akar utazni? Bizonyítsa be azt okirattal, a hogy igérte. És ő válaszolt nekem. Nézd: olvasd, mit írt?

S odanyujtá Puskinnak a Galbantól kapott levelet.

Puskin előtt vérben úszott a világ, a míg végig olvasá.

«Imádott urnő. Ha a kivánt okiratot meg akarja ön kapni, látogassa meg szerény kastélyomat, idegen kézre az nem bizható. – Leghívebb rabszolgája, Galban.»

Elámulva tekinte Bethsábára.

A nő reszketve rogyott térdeire.

– Bocsáss meg! Nem tudtam, hogy mit cselekszem. Ne verj meg! Büntetve vagyok már a szégyen által, a mi rajtam esett. Meg vagyok gyalázva örökre!

Puskin fölemelé a nőt.

– Ne sírj! Szeles gyermek voltál, nem egyéb. Előttem tisztább vagy az angyaloknál. S hogy meg ne légy gyalázva, arról fogadom Istenemre, hogy tenni fogok. Csókolj meg és légy nyugodt.

– Megbocsátasz nekem?

– Nincs semmi megbocsátani valóm. Asszonynak joga van azt követelni férjétől, hogy legyen hozzá olyan hű, a milyen ő maga. Olyan leszek. Most ölelj meg s vigyázz magadra szépen. Majd ha visszatérek, akkor megmondom, hogy ki volt az a nő, a kinek a hivására elutaztam?

Tudta azt Bethsába jól: Eleutheria.

Puskin fegyvereit magához véve, szánkójába veté magát s kocsisának megmondta, hogy merre hajtson.

A jemsik fejet csóvált. Arra felé soha se jutni el Szent-Pétervárra; pedig az ő útlevele oda szólt.

Reggeltől estig tartott, a míg Galban lovag birtokáig eljutott Puskin. Egy ősi kastély volt ott nagy terjedelmű fenyőerdők közepett; vadászbirtok.

Az ellenméreg jól hatott.

Szerelmi boldogságért meg nem tette volna Puskin, hogy a határidőre megjelenést elmulaszsza, de a szerelemféltés erősebb ellenméreg! Olyan ember akad elég, a ki a szabadságért feláldozza szerelmét, boldogságát, birtokát, magas rangját, de a ki férji becsületét feláldozza, olyat nem látott a világ. Tegyétek az egyik serpenyőbe valamennyi indulatszörnyet s a másikba a szerelemféltést, s ez lenyomja valamennyit. A világ minden zsarnokait nem gyülölik oly erősen, mint a szerelmi vetélytárst.

Ha Brutusnak azt mondták volna Martius Idusán, hogy Casca elcsábította a feleségét, Casca halt volna meg, nem Cæsar.

Ezt Zeneida jól kifőzte.

Ő ismerte az egész helyzetet.

Hónapok óta nyitott kártyával játszott már a két ellenfél.

Titkos följelentésekben rég el voltak árulva a terveik; ismerték egymást név szerint. De mind a két fél tétovázott, hogy melyik kezdje meg a támadást? Az alkotmányvivő párt hivei ott voltak a legmagasabb hivatalnokok közt, magában a táborkarban. Hogy össze fognak ütközni, azt mindenki tudta, csak azt nem tudta hogy mikor?

Egy kulcsa volt a kitörés határnapjáról értesülésnek.

Ez a kulcs volt Puskin utrakelése.

A mely napon ő elhagyja Pleskovot, hogy a tilalom ellenére megjelenjen Szent-Pétervárott, az a kezdet!

Erre lesett Galban lovag, és Ghedimin herczegnő, és az egész Arakcsejeff-liga.

És erre alapítá Zeneida azt a cselszövényt, mely Puskint kiragadja a vésznap határköréből.

A mi bevett fogalmaink szerint az könnyen veszedelmes játékká lehetett volna. Nálunk a szerelemféltés halálos bajjal is végződhetik. De Oroszországban más társadalmi fogalmak vannak. Ott az idő szerint minden párbajvivás szokatlan volt. Láttuk Jakuskin példájából, hogy a ki ott párbajra hitt valakit, azt elküldték a Kaukázusba. Bethsába nem koczkáztatott egyebet, mint azt, hogy Puskint elküldik Georgiába, ha Galbant kihivja; mert az ugyan meg nem verekszik senkivel. Legfeljebb egy kis ökölharcz lesz a dologból, ha a két férfi szembe kaphatja egymást s ott aztán a keménykarú falusi gazdát nem kellett félteni az elpuhult kéjencztől.

Puskin kívül hagyta a szánkóját az úton, hogy megérkezte zajával figyelmet ne keltsen. Csak a pisztolyait, meg a korbácsát vette magához s úgy sétált be a kastélyba.

Meglehetősen elhagyatottnak látszott, még kutyák sem voltak az udvarán. Nagy nehezen tudott előzörgetni valamelyik ajtón egy dvornikot.

– Merre van Galban lovag?

– Nem tudom biz én, szivecském, mert az még tegnap elutazott.

– No csak nem kell hazudni, mert majd a nogajkával kérdezlek ki! Eredj hozzá és mondd meg neki, hogy itt van valaki Puskinéktól.

– Jaj, lelkecském, akkor épen nagyon jó, hogy megjöttél. Hagyott ám itt a lovag úr egy levelet Puskinék számára. Ő ugyan azt mondta, hogy asszonyság lesz, a ki jön, de azt hiszem, hogy az mindegy: neked is odaadhatom.

S előhuzta a csizmaszárból a levelet. Nem tesz semmit, hogy a pacsuli-illat egy kicsit meghonosítódott a bagaria szag által.

Puskin föltépte a levelet és olvasá:

– Madame. Ezer bocsánat! De ezuttal nem az ön szivére van szükségem, hanem a férje fejére. Sietek vele találkozni annál a szép asszonynál, a kinek neve «l’échafaud!» Galban.

– Fordulj vissza! ordítá Puskin a jemsiknek. Vágtass Szent-Pétervár felé, a hogy a ló birja!

– Késő volt már. Egy nap el volt veszve. Puskinnak nem lehetett deczember 26-ikára oda jutni a vész szinhelyére.

Az asszonyi cselszövény jól sikerült.

Ha minden el lesz is veszítve, de a költő feje meg van óva!