AZ ÜSTÖKÖS ALATT.

1825-ben Szent-Pétervárott a két nyári hónapon át nem vesztegetik az olajat azzal, hogy az utczán meggyujtsák a lámpásokat: úgy is elég világos az éjszaka. A legelső lámpásgyujtás arra a napra esik, a mikor az udvar visszatér Peterhofból a fővárosi téli palotába.

Erre a lámpa-gyujtásra vártak sokan!

Valami nagy terv volt készülőben az alsóbb rétegek közt dolgozó összeesküvőknél, a mit nem közöltek a szojusz blagodenstoiga, meg a szojusz szpaczinia előkelő matadoraival.

Az új hold esős, borongós napokkal kezdődött, s mikor aztán a holdnegyed napján megfordult az időjárás, s egy éjszaki szél lefútta az égről a felhőket, estefelé mindenki meglepetve látott az égen a hold ezüst sarlója mellett egy új égi csodát: egy tüzes kardot, egy üstököst. Olyan gyorsan jött, hogy csak akkor vették észre, mikor már teljes pompájában ott állt.

Hát mi az az üstökös?

A tudósok maguk sem tudják; hát még a szegény hétköznapi ember?

Dögvész, háború, világbomlás hirdetője. A ki nem hiszi, bizonyítsa be, hogy nem igaz. Bortermelő országokban azt állítják az üstökösről, hogy jó bortermést igér. Ehez a szent-pétervári népnek semmi köze: náluk csak pálinka terem. S annak a szaporaságára nincs befolyása az üstökösnek. Ellenkezőleg, mikor valami zűrzavar készül az országban, olyankor mindig kevés pálinka fogy el. Sajátsága az orosznak, hogy mikor nagyon elbúsulja magát, akkor nem iszik. Mikor a szent-pétervári rendőrfőnök azt hallja, hogy a naponkinti ötezer cseber pálinka helyett csak kétezer fogyott el a korsókban, akkor megkettőzteti az őrjáratokat.

Az üstökös megjelenése még fokozta az izgalmat. A prófétáknak élő jelvényük volt, a mire hivatkozhattak. Ime, a mennyei lángkard is megjelent már.

Mikor Sándor czár Peterhofból elindult, udvarmesterének azt az utasítást adta, hogy előre fognak menni, a czárnő lakosztályát rendbehozni.

Este volt, mikor csekély úti kiséretével a főváros alá megérkezett. Ott a Nyefszki Sándor-kolostor előtt megállt; betért a templomba és megrendelé, hogy másnap hajnalban egy halotti misét tartsanak.

Mikor elhagyta a templomot, onnan a lépcsőzet magaslatáról végignézett az előtte elterülő világvároson, mely ködbe burkolva feküdt előtte.

Mint egy tenger, úgy morajlott ez a távolban; utczák zöreje, emberhangok egy méhköpűzugássá vegyülve.

Ott állt sokáig elmerengve. Egy negyedszázados élet óriási küzdelmei merültek föl a ködtengerből.

És érezte azt a nem emberek számára teremtett kínt: a lehanyatlás érzetét az élet alkonyán. A levert Astarothok és Leviathanok számára volt ez feltalálva és a kik hozzájuk hasonlók akartak lenni.

Felemelkedett odáig, a hol Istennek hitte magát, hogy aztán lebukjék oda, a hol nincs ember, a ki cserélni akarjon vele. Ő és Napoleon voltak e negyedszázad óriásai.

És az a másik Leviathan ott szent Ilona szigetén nem nézi sivárabb lélekkel végig a tengert, mely őt Páristól távol tartja, mint Sándor czár azt a ködöt, a mi fővárosa fölött nehezül. Ez mélyebb és végtelenebb a tengernél; mert ez emberi lehellésből támadt és a hány lehellet, annyi szidalom ő ellene, az egykor bálványozott ellen. Külömbség közöttük csak az, hogy a legyőzött óriást visszakivánja a saját népe, a legyőző óriást pedig megunta.

S az az üstökös csillag ott az égen, mint egy égő toll, melylyel egy láthatatlan kéz írja fel az országok és koronásfők sorsát a csillagok közé.

Sándor czár kedélye mindig hajlott a mysticismusra. Tele volt sejtelmekkel, rémlátásokkal: hitt a végzetekben s azoknak az előjeleiben.

Az üstökös és a hold együtt szálltak alá a láthatár sűrű ködeibe.

A czárnak volt egy vén kocsisa, övig érő rengő szürke szakálláról nevezetes alak, a ki minden hosszú útján hordozta a czárt; a legbizalmasabb embere. Mikor felült Sándor a háromfogatú troikába, azt kérdé tőle:

– Láttad az üstökös csillagot, Ilia?

– Láttam, uram.

– Tudod, hogy az szerencsétlenség és bánat előhirnöke? Ámde teljesüljön az Úr akaratja!

Neki hajtatott a mormogó városnak.

A mormogás azt beszélte magának, hogy a czár hosszabb útra készül; de még nem tudni hová? A czárnőt akarja elvinni e zord égalj alól; de még nem mondta senkinek, mely vidékre. Ő maga megy előre szálláskészítőnek. Valahányszor hosszabb útra indul, mindig a kazáni Boldogasszony templomában szokta a Veni Sanctét meghallgatni; ez az ő temploma, maga építteté, szentelteté föl; ennek a küszöbéről szokott mindig úti kocsijába felülni. Az egész papság ott vár reá hajnalban, legpompásabb ünnepi köntösébe öltözve: a kedvencz énekkar is ott fogja hallatni zsolozsmáit. És aztán azt beszélte magának a mormogó város, hogy mikor a kazáni szentszűz templomában együtt lesznek a főpapok, a czár és a főherczegek, akkor lenn, a kriptafenekén egy elszánt ember erre az invocatiora: «Jövel szentlélek úr Isten» megnyomja egy pisztolynak a ravaszát, s azt mondja: Eredj te oda hozzá! S arra templom, szent képek, czár, nagyherczegek, papok és énekesek, mind fölrepülnek a magas mennyországba.

Szörnyeteg egy gondolat!

És talán bekövetkezett volna. Talán már ott ült napok óta a kripta fenekén, a lőporral megtöltött koporsók között valaki: egy az engesztelhetlenek közül s várta a jeladó csengetyűhangot, melylyel az inclangorium arczraborulást hirdet az ájtatosoknak, hogy rémtettét, mely egy országot fordít fel, végrehajtsa.

Elfordították e végzetet földben nyugvó hamvak.

Másnap, kora hajnalban, a czár nem a kazáni Boldogasszony templomához hajtatott úti kocsijával, a hol az aranyba öltözött metropoliták várták; hanem a Nyefszki Sándor kápolnájához, a hol a feketébe öltözött asceták, a «simnik»-ek járultak eléje, hogy bevezessék őt a gyászmise megtartására.

Egy hivatalos röpirat hosszan leirja ezen ünnepélyt, hogyan térdepelt a czár az ikonostas előtt, hogy tette a protopopa Seraphim atya a porbaborult czár fejére az evangeliumot, hogy vezekelt a világ ura a szegény simnik cellájában s miket mondott az neki a nép elvetemültségéről. Minthogy a tudósítás authentikus, bizonyosan egy szó sincs benne, a mi a valósággal összeegyezzen.

Más volt az, a mi a czárt e falak közé hozta. Ott nyugodtak eltemetett leányainak hamvai. Egymás mellett mind a hárman. Zsófiát is odahozatta titokban. S az a három gyermek ott lenn a mély föld alatt szövetkezett egymással, hogy atyjukat megmentsék; ők hivogatták őt oda a maguk csendes, vésztelen lakhelyéhez, a hol nem lakik más a rejtett odúkban, csak a galambok.

Hogy mit beszélt az apa e csendes hamvakkal? azt csak a falak tudják, az nincs a hivatalos tudósításban.

Mikor kijött a templomból, a hol «a halotti misét» végighallgatta, a nap épen akkor jött fel. Vereslő sugarai beragyogtak a város ködeiből kimagasló Péter-Pál tornyait, az Izsák templom kupoláját, nyílvégű keresztjével, a hajnali harangszó búgó hangja ringott végig a csendben.

Minden azt sugta-zúgta, zengte: hogy Sándor czár utoljára látja országa fővárosát.

Még mikor a troika tova gördült, vágtató méneivel, akkor is visszafordítá arczát, hogy tovább megtarthassa azt a látványt, melyet a felszálló köd lassan-lassan eltakar előle.