GÓG ÉS MÁGÓG.

A czár le sem vetkőzött ezen az éjszakán. Ruhástól feküdt le egyszerű medvebőrrel terített nyugágyára.

Reggel már napfelkölte előtt talpon volt, s új öltönyt sem váltva, legelőször is az ablakához lépett. Az be volt fagyva, tehát ki kellett nyitnia. Egyszerre becsapta ujra. Ah, az iszonytató kép volt, a mit látott.

Lázas izgatottsággal vette fel köpenyét s indult kifelé.

Az előszobában várt az orvosa, Sir James Wylie. Eléje állt a sietőnek:

– Sire! Felségednek nem szabad kimenni az árvíz közé.

– Nem szabad? Tehát nekem parancsol valaki?

– Csak «rendel». Ez a joga az orvosnak a fejedelmek irányában is fennáll.

– De én nem vagyok beteg.

– De bizonyosan az lesz. Egészsége veszélyeztetve van.

– Isten kezében van az.

S nem hallgatott rá, tovább ment.

A kihallgatási teremben találta Arakcsejeffet.

– Sire. Felségednek nem lehet ma kimenni az áradatba.

– Hát már te is rendelsz, nemcsak az orvos?

– Felséged élete forog veszélyben.

– Nem első esetben. A ki megvédett tegnap, megvéd ma is. Légy keresztyén, s ne tarts engem gyermeknek, a kit mesékkel meg lehet ijeszteni. Te maradj a helyeden. Én megyek oda, a hol az én helyem.

Arakcsejeff ismerte már Sándort, hogy azt az ellenmondás csak makacsabbá teszi s félreállt az útjából.

A czár egyedül haladt végig a folyosón, mely megvívott csatáinak képeivel volt tele. A folyosó végén várt reá egy kis szerecsen groom egy levélkével, a mit szótlanul nyujtott át neki. A czárnő emberkéje volt az; születésnapi ajándék valamikorból.

A czár elolvasta a levelet, aztán lecsüggeszté a fejét. Nem szólt semmit, visszament a szobájába, leveté a köpenyét s otthon maradt.

A levelet a czárnő irta s csak annyi volt benne:

– Én félek a palotában egyedül; kérem, ne hagyjon most magamra.

Ez már parancsolat! Ez előtt a világ urának is meg kell hajolni. A feleség fél!

Most azután el van itelve az otthon maradásra; jobban, mint a bebörtönzött rab.

Van tizennégy éve, hogy a feleség nem mondta neki ezt a szót: «kérem!» Soha. Semmiért. Se nagy dologért, se kicsinyért. Ma teszi először. Ezt nem lehet megtagadni.

Pedig nemcsak az uralkodói kötelesség ösztönzi a czárt odamenni, a hol nyomorultjai veszedelemben vannak, hanem az a nyugtalan futási vágy, mely lelkét untalan sarkantyuzza, mely birodalma egyik szélétől a másikig kergeti, mely éjjel felkölti az ágyából, kocsira ülteti s utczáról-utczára hajszolja. Az egy helyben maradás rá nézve kínpad. Ezen a héten érkezett vissza egy útból, a mit a kirgiz pusztákig nyujtott, odáig kergette valami! Most bele kell magát törnie a helybenveszteglésbe. A feleség «kérte».

Hiszen nem kért sokat. Nem kérte, hogy menjen oda hozzá, az ő szobájába, legyen vele, biztassa, vigasztalja: csak azt, hogy maradjon vele egy födél alatt.

Most azután járhat szobája egyik végétől a másikig, hallgatva a harangkongást, a vihar bömbölését, s a hullámok csattogását palotája falain, a miknek a tajtéka egész az ő ablakaihoz fölfrecscsen.

Egyszer csak felkiált:

– Hol vagy Zsófia?

Jó hogy nem hallotta senki; egyedül volt.

A lelke ott járt a hullámtól körülcsapkodott kis házban; végig futotta az üres szobákat, a miken keresztül-kasul fujt a szél, a miken végig járt a köd, s mikor nem találta sehol, akkor kiáltotta a nevét: hol vagy Zsófia?

Ez a képzeletbeli rémlátás még kínzóbb volt, mint az igazi rémkép, a mit a haragvó természet támasztott odakünn. Inkább azt nézte.

Kisietett a téli palota erkélyére, s felszakítva annak nagy üveges ajtajait, onnan bámult ki a pusztulás képébe.

Az rettenetes látvány volt!

Szélesen, mint egy tengeröböl, hömpölygött visszafelé a Ladoga-tóhoz az óriási folyam. A távol ködéből, mint rémlátványok bontakoztak ki egymás után a vizió képletei, miket a szélesen rohanó víztükör végig tüntetett előtte.

Mikor Napoleon nézte a Kremlből Moszkva égését, a hogy a lángtengert hömpölyögteté felé a vihar, elkeseredve kiálta fel: «de hát mi az a szél?» Most Sándor kérdezé ezt az égtől, midőn a vihar a tengert hajtá fővárosába fel: «de hát mi az a szél?»

Felfordított faházak, összeroncsolt tetővel, a szarufákba félmeztelen emberek kapaszkodnak, egy-egy kicsiny kéz könyörögve emelkedik elő anyja öléből. Valaki egy szál deszkával evez s nem talál partot, – a merre tartson.

A látványt tova viszi a szél és a hullám.

Aztán jön egy állatsereglet roncsa. Az egymáshoz csatolt kalitkákat körben forgatja az örvény. Egy királytigris kitör a kalitkájából s az most ordítva vágtat végig, egyik kalitról a másikra ugrálva. A rácsozatokba emberalakok kapaszkodnak, s nem mernek fölmászni a födélzetre a fenevadtól. Ott fognak elveszni. Ember és vadállat rikácsol és bömböl.

A hullám tovahömpölygeti azt is.

Azután jön egy hid. Az álló fahidnak egy darabja. Nagy tömeg jég közé szorulva, az tartja fenn magasan. A gerendák között ott van még egy hintó, rúdjával az ég felé, alóla egy rózsaszinű női köntös látszik elő. Az is elhalad előtte. A hollók kárognak körülte a jégen és a légben.

Ki mehetne utána e képeknek?

A folyam oly sebesen vágtat, mint a kilőtt nyil, s a paskolt hullám játszik a jégtorlaszokkal. Pyramidokat emel szemlátomást a folyam közepén s megint ledönti azokat, s forgatagot hágy a helyükön. A gránit rakpart szét van már tépve nagy messzeségben, nincs part: tenger ez itt.

A téli palota közelében van az admiralitás palotája. Annak érczből van a teteje. Az iszonytató vihar felszakította egy helyen a tetőt, s oly dörömbözéssel, mely a mennydörgést utánozza, fölgöngyölítette, mint egy ív papirost, s azután megint kiegyenesítette azt, fel a levegőbe s ott rázza, ropogtatja és tépi le róla az egyes táblákat, a miket messze elhajít, mintha kártyát osztana, míg utoljára elbirja azt szakítani s lecsapja a piacz közepébe nagy zuhajjal.

Majd meg ezernyi ezer hordó úszik, megrakva liszttel, czukorral, gyarmatárúkkal, miket a börze-épület raktáraiból söprött el az áradat. Egy egész világvárosnak egy télre felhalmozott élelmiszere vész ott a hullámok közé! Most egy új változat következik. Jönnek egymás széltében, sorakozva, mint egy flotilla, hadirendben olyan csónakok, a mik nem arra készültek, hogy azokkal valaki a víz felett utazzék, hanem a föld alatt. Koporsók! Az áradat keresztültörte a Szmolenszkája katona-sirkert falait s az ezernyi sirdombot felvájva, hozza vissza magával azokat a szomorú lakóit a városnak, a kik már rég elbúcsúztak innen. Az eltemetett katonák jönnek, még egyszer végig vonulni a czár előtt! a trombita szót harsogtatja az orkán, a dobot veri a hullám! A sok sirkereszt kiáll a jégtorlat közül; maga a fakápolna is jön!

S a rettenetes cyclorámának nincs vége, nincs szünete, nincs csillapodása, egyre fokozódik az iszonyat. Most a távol ködében egy három árboczú rémalakja kezdi körvonalait felmutatni. Egy gálya szellemképe! A vihar elszakított horgonyairól egy hadi hajót a kronstadti kikötőben. S most azt az áradat behozza Szent-Pétervár közepébe!

E pillanatban a czár elfelejtkezett koronás voltáról s kezével eltakarta arczát és sírt.

Nem is gondolt rá, hogy látja-e valaki?

Látták sokan.

A kiket az éjjel a külvárosok roskadozó házaiból összeszedett, a kik a népünnepi zűrzavarból nem tudtak hova menekülni, mindazoknak a számára megnyittatá a czár a téli palota nyugoti lakosztályait, s a fényes termeket átengedte a nyomor képviselőinek.

Még ilyen vendégsereget nem látott a teli palota.

Pedig újesztendő napján meg szokott abban fordulni negyvenezer látogató, s mikor nagy ünnepélyek vannak, selyemmel seprik, gyémánttal világítják ezeket a márványtermeket.

Ezúttal a rongy teljes pompája volt ott összegyűjtve. A szegénység, a nyomorúság világtárlata volt ott együtt. Minden, a mi egy világvárosnak a fenekén rejtőzik, a miről a pompás utczáknak tudomása nincsen, a mi nappal el nem hagyja bűzös pinczeodúját, a keserű inségnek, az elvetemült sülyedésnek keveréke volt az. A czár küldött nekik ételt és italt. Azok aztán egész éjjel danolták a «kés dalát». Eltanította azt nekik a «Medvesonka» társasága. Sándor hallotta a dalt odafenn a maga lakosztályában s örülhetett neki, hogy a vendégeinek olyan jó kedvük van.

Azok kinyitották a palota ablakait s a ki odafért, kidugta rajtuk a fejét s kiabálta, a mit látott, hogy más is hallja.

A téli palota homlokosztályának két kirugó szárnya van. A megmentettek a nyugoti osztályba voltak letelepítve. A két szárny között, mint az E betűnek a középső ága nyulik ki az az erkélyszerű csarnok, a honnan a czár nézte a romlás panorámáját.

Mikor az erkélyen meglátták a palota vendégei, akkor elcsendesültek.

Megragadó alak volt, kopaszodó magas homlokával, mely fedetlenül fordult a vihar felé. A míg mozdulatlanul állt, mint egy szobor, a mozdulatlanság a nézőkre is áthatott.

Hanem a mint egyszer azt látták, hogy összeroskad, hogy sír! A mikor azt látták, hogy ez nem czár, hanem csak ember! akkor egyszerre felzúdult az egész tömeg. A gyöngeség a düh felébresztője.

Egy férfi, Marat öcscse, kapva a hangulaton, felugrott az ablak párkányára, s onnan kiáltott a czár felé:

– Sirhatsz már! Sirathatod a szép városodat! Ezt a pusztulást is a te bűneidért küldte ránk a boszuló Isten. Dögvészt, szárazságot, éhhalált, mind te miattad bocsát fejünkre az ég. Mert siket vagy dicső testvéreink, a hellenek jajkiáltásait meghallani. Engeded, hogy büntetlenül lemészárolják a mi hitsorsosainkat! Az ő ártatlan vérük kiált ellened az égre. Te vagy az oka ennek a romlásnak! Miattad ver minket az Isten!

A népzaj elnyomta a végszavakat. Az ordítás túlzengte a vihart. A lázító beszéd az úgy is ingerült szerencsétleneket dühre gyujtá. A késdal refrainje hangzott, s közbe heves döngetés. A nyugoti szárnyépületbe összegyűlt nép megkisérté betörni a nehéz ajtókat, a mik a czár lakosztályába vezető folyosókat elzárták.

A czár ott, az erkélyen, kettős rémület által volt lebűvölve. Háta mögött a vesztét ordító néptömeg, előtte a sebesen közeledő gálya. Egyike volt a nagyobb hadi hajóknak. Télen azokon nem lakik hajós személyzet, mikor be vannak fagyva a jég közé. A mi őrség volt rajta hagyva: az talán elmenekült, mikor látta, hogy nem birja a hajót feltartóztatni s az most jön teljes erővel a száguldó víz tetején. S úgy látszik, mintha egészen a téli palotának tartana.

A lármahangra azonban a középosztály ablakai egyszerre mind feltárultak, s valamennyiből háromszoros szuronycsoport meredt elő. Egyik ablakban ott állt Arakcsejeff s kegyetlen recsegő hangon kiálta át a lázongókra:

– Elcsendesülj Góg és Mágóg hada azonnal! Vagy visszahánylak benneteket a jeges árvízbe, a honnan uratok kiszabadított: hálátlan vad nép!

Ez még olaj volt a tűzre.

– Hahhó Arakcsejeff! ordítá ezernyi ezer torok. Ott van a gonosz szellem!

– Jöjj hát ellenünk! kiálta Marat; meglássuk, a te ezer szuronyod ér-e többet, vagy a mi tízezer késünk? Kezdd el! Vagy mi kezdjük!

A gálya egyenesen a téli palotának tartott.

Mikor már csak három fonalnyira volt tőle, a czár észrevette, hogy a kormánykerék házikójában egy ember van, a ki a kereket forgatja.

– Mit csinálsz? ember! Kiálta rá haraggal a magasból.

Az tudta, hogy mit csinál. Barbatusoff volt az, a mellőzött tengerésztiszt. Hogy jutott a hajóra? azt nem tudta meg soha senki. Egyenesen neki akarta azt rohantatni a téli palotának, hogy rászakítsa a bennlevőkre, s a romjai alá temessen mindenkit: magát is. Az árbóczra vörös zászló volt felhúzva.

A feleselő néptömeg és a testőrök nem láthatták azt az előttük álló erkélycsarnoktól.

Most mindjárt kitünik, hogy a faház erősebb-e, vagy a kőház?

A víz sodra azonban erősebb volt, mint az emberi akarat, s az orra helyett az oldalával vitte neki a gályát a téli palota szegletének. A hajó mély járatú volt, s a fenekét betörte a gránit rakpart feldúlt párkányzatán, úgy hogy rögtön oldalra dőlt és félig elmerült s akkor aztán az árboczait előreszegezve, mint a torna lovagja a kifeszített lándzsával, rohant az összecsapásra kőellenfelének. Egy irtóztató roppanás, recsegés hangzott, két árbocz összetört az oszlopokon, a harmadik keresztül tört az ablakon, egész az árbocz kosaráig, a mire az egész tömör épület a fundamentumaitól az ormójáig megrendült: hanem mégis ő maradt a győztes. A nehéz gálya derékban törött ketté; a roncs egyik felét a hajó orrával kidobta a víz a Sándor-térre, a hajó fara, a kormányossal együtt hanyatt bukott az örvénybe, azután a fenék élével felfelé fordulva, rohant tovább az áradatban.

Az a taszítás olyan volt, mintha földindulás volna.

Egyszerre elcsendesült minden. Mindenki térdre esett. A nép, a katonák, Arakcsejeff maga is.

Csak az az egy ember az erkélyen maradt állva.

Ő valamit látott a levegőben.

Egy galambot.

A galamb egyenesen feléje repült, egyet fordult a légben s aztán rászállt az ő vállára. Ez Zsófia postagalambja volt.

Sándor meglelte a galamb szárnya alatt a levélkét: megtudta belőle, hogy Zsófia jó helyen van, s akkor a két kezét hálateljesen imára kulcsolva, tartá fel az ég felé.

A galamb pedig az orosz népnek a csodatevő szent madara.

A mint a postagalamb a czár vállára leszállt, a nép haragja egyszerre átváltozott babonás áhitattá. A szentlélek megjelenését látták benne. A ki el nem akart kárhozni, annak meg kellett térni. Ez égi csoda!

«Bozse czarja chrani!» kezdé rá egyszerre egy vén muzsik a dicsérő hymnust, s valamennyi utána zendíté azt. Nem volt többé szükség Arakcsejeff szuronyaira. Marat utódja is eltünt a rostrumról, s elvegyült a sokaságban. Ki kereste volna őt ki tízezer egyforma ember közül? S ha megtalálta volna is, az kitagadta volna magát, hogy nem ő volt.

A vihar és az áradat még aztán két napig tartott s hagyott maga után háromezer ledöntött házat, s meg nem számlált sokaságú halottat.

A nép közt tovább is azt hiresztelték, hogy ez is az ég csapása volt, mert a görög szabadságharczosok segélyére nem húzza ki kardját a czár.