A MI SZIVEN TALÁL: PEDIG NEM GOLYÓ.

A czár rendkívüli szemlét tartott a Mars mezőn.

A rendes szemlék május 21-én, a védszent Miklós napján s szeptember 20-án szoktak megtartatni. Ez rendkivüli volt: csupán a testőrezredek fölött.

Ezek nem olyanok, mint a többi hadsereg. Minden ezrednek külön egyenruhája van: a nemes testőrlovagok ruhája fehér, aranyos fényes mellvérttel; a testőr vérteseké világoskék, fehér ezüstözött pánczéllal. A jeruzsálemi ezred öltönye karmazsinpiros, aranyozott vérttel s ennek minden tisztje a Szent-János rend lovagja egész a káplárokig le: a közkatonák mind nemes emberek.

S minden ezrednek multja, története van, a mit fennen emleget s az mint hagyomány megy át az utódokra s a nevét elveszni nem engedi.

A jeruzsálemi Szent-János ezredet kétszer aprították úgy össze a csatában, hogy nem maradt egy századból több tizennyolcz embernél.

A Preobrazsenszki ezred sokat tart arra a hirére, hogy Iván czárt ő tette le a trónról, s Erzsébetet ő emelte helyébe. A ki ebbe az ezredbe jutott, mind nemes levelet kapott.

Az Izmailoffszki ezred hét csatatér döntő diadalait hordja zászlóján, Borodinonál fele ott maradt halottan s egy sem jött haza seb nélkül.

Ezek az aristocratiái a testőr hadseregnek.

A többi testőrsereget is jellemzi a tarka változatosság. Huszárok, mindenféle szinű egyenruhákban, vértesek, lovas granátosok, hidászok, kozákok, s aztán az ázsiai csapatoknak fantasztikus fegyverzetű csoportjai: a kirgizek, kalmukok, karcsu dárdáikkal, nyilterhes puzdrával a hátukon; cserkeszek, pikkely-pánczélaikban, hegyes sisakjaikkal, – és aztán az ágyúk hosszú sora, a hadi társzekerek, mind világos zöldre festve, a hidász vonatok, a kerekekre tett hajóhad, mind ez egy roppant térre felállítva, négyszögökben, mértani vonalakban, a mik egy jelszóra megmozdulnak, előre rohannak, falként megállnak, mint egy felhúzott gép.

Nem méltán képzelheti-e magát egy Istennek, a kinek egy intésére mindez áll és mozdul?

S csak egy másik intés kell, és előre fog rohanni s végig festi vérével a mezőt.

Mikor a testőrsereg kimozdul Szentpétervárról, az azt jelenti, hogy a hadjárat megindult! Szedje össze minden erejét az, a ki ellen felkelt!

A Mars-tér közepén vannak felütve a pompás sátorok a czár, a külföldi követek, a kormánytagok számára; de ő maga paripáján lovagol, kisérete élén s végig mustrálja a felállított hadcsapatokat; a mint ellovagol az egyes ezredek előtt, azok egész köszöntő verseket kiáltanak eléje, ütenyre, mint egy óriási szinpadi kar, s mereven tartva a közben a puskát, kardot, dzsidát kezeikben.

A czár arcza oly ragyogó, mint maga az a verőfényes nap. Mindenki a lipcsei hőst látja még egyszer benne. A hadsereg lelkesedése ő rá is elragadt.

S e sorban álló, vezérszóra üdvözlő ezredek között ott vannak azok mind, a kik ellene összeesküdtek. A tisztek tarsolyában meg lehetne találni a «szabadember katechismusát.» De ez egyetlen szóval: «előre!» meg lehet fordítani valamennyit. Az összeesküvő ezredek az ellenségre fognak rohanni s azt mondják, hogy «éljen a czár.» Mikor az megmutatja nekik a csatamezőt, elfelejtik minden panaszukat; elfelejtik, hogy meg akarták őt ölni s rohannak érte meghalni.

Ilyen az orosz nép. A szabadságvágy elnémul a harcz alatt.

S aztán azt hiszi az a szegény katona, hogy ha ő a vérét ontotta idegen földön, attól az ő hazájában lesz zöldebb a fű! A pópái azt verték a fejébe, hogy a ki idegen országban elesik ellenség fegyverétől, az otthon támad fel újra, s mindjárt megtalálja szülői házát, feleségét, gyermekeit s ha rabjobbágy volt, felszabadul.

A hadvizsgálás után maga a czár veszi át a vezényletet. Fényes hadmívelet indul meg: egészen az ő terve szerint. Az akkori korszak hadtudománya, a rohamrendszer egyik remeke készült az lenni: kiszámított támadás hadi oszlopokkal, lovas tömegekkel és ágyutelepekkel. A nyargonczok széthordták a rendeleteket s vágtatva jöttek és mentek keresztül-kasul a nagy Mars-mezőn. A czár maga osztotta parancsait s távcsővel nézte azoknak végrehajtását.

Egyszer egy segédtiszt vágtat oda hozzá s megáll előtte.

– Sire!

– Mit hoztál? Röviden mondd!

Az ellenség ágyui megdördültek a támadó hadoszlop ellen.

– Sire! Mondá a tiszt. Nariskin Zsófia herczegnő ez órában adta át nemes lelkét az örökkévalóságnak.

A czár szivéhez kapott. Oda volt találva. Pedig nem is volt az ágyúkban golyó!

Jobbjában aláhanyatlott a kard, baljával eltakarta arczát.

– Tévedéseimnek büntetése ez! Rebegé csüggeteg hangon.

S a fényes ember nem volt már sehol. A fél Isten nem volt sehol. Egy összeroskadt alak ült már a helyén: egy ember, a kit a sors végső csapása a földig alázott.

Ordíthatjátok már a «hurrát!» Rengethetitek már a földet rohanó dobogástokkal! Ki van véve a vezérből a lélek ezzel a szóval: «meghalt Zsófia!»

A táborkar főnöke, Miloradovics utasításokat kér a fejedelmi vezértől a harczjáték további működése iránt.

– Hívjátok őket vissza, mondá a czár. Küldjétek a csapatokat kaszárnyáikba vissza. Be van végezve minden.

Azzal megfordítá a lovát s indult a sátora felé vissza, mélyen aláhajtott fővel; a kik visszatérni látták, alig ismertek rá elsáppadt arczára.

A hadtestparancsnokok aztán alig birták a hadcsapatokat kibonyolítani és helyeikre visszavezetni. Olyan zúgolódás támadt, mintha egy vesztett ütközet lett volna az.

A czár azt sem várta meg, hogy végigvonuljanak előtte a hadcsapatok, a hogy szokták, tábori sipjaikkal, kardalaikkal, dobjaikkal. Ott hagyta az egész tábort a nagyherczegekre, s maga a troikájába vetve magát, hazahajtatott a téli palotájába.

Felsietett dolgozótermébe. Ott voltak az asztalán kiterítve nagy, nevezetes iratok; világrendítő, korszakmegfordító, népátalakító, nagy elhatározások. Csak az aláirásra vártak még.

A czár szomoruan végig nézett rajtuk. Olvasott belőlük, de nem azt, a mi a betükbe volt irva, hanem azt a palimpsestet, a mit a fatum ir keresztül az emberek szépen kidolgozott tervein.

Aztán nyalábra fogta mind az egész irathalmazt: sok éjszaka fáradságos művét, s beleveté a kandallóba, tüzet gyujtott alá. Nariskin Zsófiának a menyasszonyi hozománya volt az mind! Hamu lett belőle.

Azután leült az asztalhoz s levelet irt.

Csak e két szó volt benne:

– Jöjj vissza.

A levélborítékjára ez a czím jött:

– Arakcsejeffnek.