HOGY RABOLJÁK EL EGY FÉRJTŐL A FELESÉGÉT?

«Rossz játék, a minek a gyermekek nem örülnek.» S van-e nagyobb gyermek, mint egy szerelmes pár?

A pleskovi parkban sárkányt eregetnek, s Betszinek nagy öröme van benne, hogy az övé mindig szép egyenesen felszáll és kitart, míg a Sándoré egyre szerencsétlenül jár. Az övé szebb is: van két nagy szeme, szája, orra, kalimpázó fülei, míg a Sándoré csak olyan, a hogy azt mindenféle ócska versekből összeragasztotta.

A tágas mező elég tér a két gyermeknek a sárkányokkal való futkározásra. Nem nézi őket más, csak egy csoport dámvad az erdő szélén.

A park melletti úton vágtatva jő a postaszekér, a postakocsis trombitaszava hangzik elhaladtában.

– Nekem úgy tetszik, hogy a postaszekér a kapunk előtt megállt, mondá Betszi.

– Az ám. Vagy levelet kaptunk, vagy vendég érkezett.

– Jaj, csak vendég ne jönne! sóhajt föl a kis menyecske. Az új házasok nem vendégszeretők.

Pedig aligha nincs benne valami, mert a dvornik jön a kastély felől arra feléjük.

A sárkányt le kell szállítani, hogy játékon ne kapják az embert; kicsufolnák érte.

A sietségben aztán a sárkány belecsapódik egy jegenyefának a száraz ágába s az kiszakít belőle egy darabot: az egyik szemét; az itt is marad.

– Ah, milyen kár! duzzog Betszi, mikor a sárkány leér a földre. Már most nincs egyik szeme. Nem adhatnál egy kis papirost befoltozni?

– Honnan vennék? Nem minden papirost fölragasztottál már sárkánynak a háznál?

– Keress csak. Hátha van még valami régi kötelezvény valahol.

Ez alatt oda érkezik a dvornik.

– No, mi az, Tanaszi?

– Egy levél.

– Kinek szól?

– Nem szól az egy szót se, mert hallgat.

Betszi kikapja a kezéből.

– Ahá! Nőirás! Nesze! Szerelmes levél. Valamelyik ségi szeretőd tesz szemrehányásokat! Olvasd! Bizonyosan légyottra hiv.

– Az biz ez, nőirás, mondá Sándor, csakkogy nem nekem van czímezve, hanem neked.

– Nekem? szól elbámulva Betszi. Ugyan már ki irhatna nekem levelet? Talán Zeneida?

– Nem. Annak az irását ismerem.

– Talán nagyon is jól? De hát ki irhatna más?

Azon aztán eltanakodtak sokáig, a levelet egyik kézből a másikba adva, hogy vajjon ki irhatta azt? míg végre Sándor azt az indítványt tevé, hogy legjobb a levelet felbontani és úgy tudni meg, hogy ki irta.

Mikor aztán eljutottak addig, hogy a névaláirást meglátták, meglepetve kiáltának fel gyorsan: «a keresztanyám!» «a keresztanyád!»

Vajjon mit irhat?

De mintha egy kaczagásra letett hangjegy volna a kezében, úgy nevette végig Betszi az egész levelet.

– Hahaha! Menjek el az ő Masinka-ünnepére! Egyedül! Sándor nélkül. Lesz nagy mulatság. A czár is ott lesz, meg a czárné s több külföldi fejedelmek. Lesz alkalmam a czárnak könyöröghetni, hogy Sándornak engedje meg a visszatérést Szent-Pétervárra. Hahaha! Hallod ezt, Szergievics Sándor? A keresztanyám meghiv a báljába, nálad nélkül! Soha jobbkor nem küldhette ezt a levelet! Épen erre volt szükségem.

Azzal fogta a kedves levelet: az épen betöltötte a sárkányon támadt haváriát, s két gombostűvel oda tűzte a kiszakadt rész helyére. A közepén levő fekete pecsét épen jól pótolta a hiányzó szemet. (Mivelhogy Zsófia halála után az udvarnál hallgatag gyász volt hat hétig s az alatt az előkelő világ fekete pecsét alatt levelezett.)

– De egy nagy láda is érkezett a postával, mondá a dvornik.

– Tegyétek félre. Most nem érek rá megnézni.

(Minden hihetetlenségek között ez a legnagyobb, hogy egy fiatal menyecske, a ki most kapott új báli ruhát a fővárosból, azt mondja: tegyétek félre, most nem érek rá megnézni.)

A sárkány készen volt, most újra fel lehetett ereszteni.

Mint egy gyermek, ujjongva, sikoltozva futott Betszi a spárgacsomaggal, a mit a felrepülő sárkány után eresztett; a másik gyermek is azt nézte kaczagva, a míg a sárkány nagy bolond fejét csóválta dorgálólag. A sárkány-feleresztésnél hátrafelé szokás futni. Betszi nem vette észre, hogy háttal nekiszalad valakinek, a ki egyenesen feléje siet az angol kert széléről; csak akkor riadt föl, mikor már hátulról átölelték s aztán egy nagy csókot nyomtak az arczára.

Akkor aztán nagyot sikoltott; de abban öröm is volt. De már a másik pillanatban ő is a nyakában volt a megtámadónak, s nem elég, hogy ott volt, hanem le is rántotta a gyepre, úgy csókolta össze-vissza, a fűben henteregve, s elhalmozva hízelgő nevekkel: kedveském, édeském, galambocskám! Puskinnak úgy kellett odaszaladni s mind a kettőt felemelni a pázsitról.

Nem kellett nagy leleményesség, hogy kitalálja, ki lehet az a vendég, a kit ilyen szivesen látnak.

– Meg ne fojts, te bohó! szólt Zeneida. Nézd, az alatt a sárkányod hogy elrepült!

– Hadd fusson világgá! a keresztanyám levelével együtt. Tudod, hogy a keresztanyám irt? Tudod, hogy meghitt a Masinka báljára? Tudod, hogy csak magamat, Puskin nélkül? Tudod, hogy mit csináltam vele? A sárkányomon volt egy szakadás, azt kifoldtam vele. De milyen kedves vagy, hogy meglátogattál bennünket.

– Hát az így szokás. Az örömanyának kötelessége hat hétre az esküvő után meglátogatni a fiatal házasokat, hogy szép békességben élnek-e együtt? Szeretik-e egymást? Hát megvert-e már azóta az urad?

– Oh meg bizony! mondá Betszi, duzzogó panaszt szinlelve. Most is itt a helye. S addig tűrögette fel a karján a ruha ujját, míg csakugyan talált rajta valami megmutatni való foltot. Csakhogy arra Zeneida ráismert, hogy nem ütés foltja.

– Hát te Puskin, irtál-e azóta sok szép költeményt?

– Egy sort sem biz én! Tudod, hogy az én muzsám nem tud költeni, ha szép idő van; annak zivatar kell, locspocs idő, hófergeteg.

– S a ti egetek azóta mindig derült.

– Látod, hogy nem irtam semmit.

Ezt is el lehet hinni; vannak drága idők, a mik alatt a költő csak érzi a poézist, de nem irja le.

– Papir sincs az egész házunknál! mondá Betszi, kinek a női ösztön megsúgta, hogy ez a legnagyobb dicsekedés, mikor egy szerető asszony azt mondhatja egy költőről, hogy az az ő kedvéért hűtelen lett – a papiroshoz! – Az ám, a keresztanyám levelét használtam fel most épen sárkánynak.

– Hát te így bánsz a levelezéseiddel? Ezt jó lesz tudnom. Én így nem fogok neked soha levelet irni, hanem ha valamit akarok veled tudatni, inkább magam jövök.

– Nagyon jó lesz.

– Vagy téged viszlek.

Már erre nem mondta, hogy «jó lesz», hanem inkább Sándor karjába csimpajkozott s felnézett rá, ezzel a kérdéssel a szemeiben: «de úgy-e, nem eresztesz?»

Zeneida felelt meg neki erre a kérdésre.

– Oh bizony, azt nem fogjuk Szergievics Sándortól kérdezni. Az ő dolga, mikor a felesége látogatóba készül, a lovakat, kocsit készen tartani s azalatt a házra gondot viselni.

– De bizony én, ha akarnék sem mehetnék sehová. Nem látod, hogy vagyok öltözve? Ez a pleskovi viselet. Sándor azt mondta, hogy ez volt az első keresztyén orosz nőnek, Olga fejedelemleánynak is a viselete, aztán nekem is nagyon tetszik. Ez a végig gimbes-gombos sarafánt, ez a gyöngyös povojnyik a fejemen. Hát ezeket a piros csizmákat látod, meg a csíkos selyem harisnyámat? S gyermeteg együgyűséggel felrántotta térdig a ruháját; no iszen megnéznének engem ebben a jelmezben, ha beállítanék vele a fényes társaságba. Nekem pedig más ruhám nincsen. Én így tetszem a Sándoromnak.

Nem hazudott. Az a küldött báli köntös még nem volt az övé; még nem fogadta el.

Sándor aztán megölelte a hozzátapadó gyermeket.

– Mi egészen falusi emberek maradunk.

(Hiszen bár azok maradnátok, mondá magában Zeneida, de attól tartok, hogy te majd egy napon itt hagyod a falut is, meg a feleségedet is s nem találod legszebb főkötőnek asszony fején a gyöngyös povojnyikot, – hanem utána szaladsz – a phrygiai sipkának!)

A mit Dante kifelejtett a pokol kínszenvedései közül, ez az: látni egy szerető nőnek, egy más nő karjai közt, szerelmi boldogsága teljében azt a férfit, a ki az övé lehetett volna.

Ha Zeneida úgy szeretett volna, a hogy közönséges emberek szoktak, mit törődött volna azzal, ha azt a férfit, a kit magához lánczolt, ennél a láncznál fogva holnapután magával rántja a sirba? Hisz a mai nap gyönyöre kifizeti a holnap szenvedéseit, a holnapután kínhalálát s az örökkévalóság fenyegető titkait.

Ő annyira szerette Puskint, hogy keresett a számára olyan boldogságot, a mibe elzárja – saját maga elől.

Hiszen természettelen helyzet, rendkívüli kedély kellett hozzá, hogy erre képes legyen; de hát nem természettelen, nem rendkívüli lény-e egy nő, a ki politikai szerepet vállal?

A politika oltárán a szív az áldozat. Az a Moloch! Az érzékmámor összefér vele, de a szeretet nem. A ki a politika papjának szegődött, az nem ismer testvért, apát, szeretőt, régi jó barátot, külömbséget becsületes emberek és bitangok között: annál az elv az «Isten» és az «ember». Azért természettelen a politikában a papnő; a nő, a kinek uralkodó érzelme a szerelem és az igazság. Az amazonoknak, a kik harczoltak, kiirtották a jobb keblét; a nőknek, a kik a politikai harczokba indulnak, ki kell elébb irtaniok a szivüket.

Ennek a lehetőségét nem is értik meg másutt, csak olyan országokban, a hol az elnyomás oly elszenvedhetlen, oly tökéletes, hogy a megzsibbasztott férfiszivekből a szabadság leányágra száll át.

Az udvari szinház első énekesnőjének szabad volt szeretni a nemzet első költőjét; de nem a szojusz-blagodensztoiga bizományosának. Kettőjük között feküdt a «Zöld-könyv»: nagyobb akadály a zöld oceánnál!

Valóban: a Szentgyörgy-kolostor anachorétái nem vitték az önkínzást nagyobb tökélyre, mint az a nő, a ki rászánta magát, hogy elmenjen vendégül abba a háztájba, a hol feláldozott szive kiszenvedett, hogy lássa a boldogságot, mely neki volt szánva az égtől, s melyet elajándékozott másnak.

És most is azért jött ide, hogy ezt a boldogságot megőrizze a jövő viharaitól.

És még nem elég, hogy akkor lássa boldogságukat, mikor együtt vannak, de mikor Puskint a háztartás gondjai egy rövid órára elszólítják Bethsába mellől, akkor sem hall a fiatal nőtől egyebet, mint ragyogó dicsekedést boldogságával: páva nem szeret úgy tündökleni kiterjesztett tollaival, mint a szerelmes nő a maga örömeivel. Mennyit tud róla beszélni! A férj a minden erények és tökéletességek mintaképe. S neki úgy kell tenni, mintha mindezt hidegvérrel hallaná. S aztán úgy csókolja a kezeit az a másik nő: elmondja neki százszor, hogy neki köszönheti ezt az üdvöt, ezt a paradicsomot: s neki ezt a hálaömledezést fogadnia kell nagylelkű hidegvérrel. S aztán egy fél óra mulva, ha még sem tér vissza a kedves, ismét kell látnia az ifju nő arczán a nyugtalan szórakozottságot, olvasni arczáról ezt a gondolatot: «oh kedves jóltevőnőm, tündérkém, istennőcském, de szeretném, ha most nem volnál itt, hogy futhatnék őt felkeresni. S neki ehhez még mosolyognia kell. Oh az a Moloch!

– Lásd pedig, kedveském, én azért jöttem most ide, hogy téged Szergievics Sándortól egy időre elraboljalak.

– Ah! hiszen ha el akarsz rabolni, vigy el mind a kettőnket. Te általad Sándor is el hagyja magát raboltatni.

– Csakhogy oda, a hová neked jönnöd kell, ő se nem hivatalos, se nem jöhet. Neked el kell fogadnod keresztanyád meghivását.

– Mit mondasz? Az ő báljába?

– Ott találkozhatol a czárral és czárnővel, ők téged meg fognak szólítani.

– Én legyek ott, Sándor nélkül?

– Épen rajtad áll, hogy Puskin is ott lehessen, a hol te. A te férjhezmeneteled ő hozzá egészen keresztülzárta az ő életpályáját. Ma még ezt nem érzi, de már egy év mulva minden lépésre eszébe fog jutni, hogy valamikor az ő lépteinek hangját sarkantyúpengés követte. A férfi lélek nem kalitkába való madár, kivált a melyiknek sasszárnyai vannak. A te feladatod a czár kegyelmét kinyerni, hogy Puskin kettészakított életpályáját folytathassa. Most még virágos a mező; egy hónap mulva már hó lesz rajta s a kályha mellé beszorult házastársak nem olyan boldogok, mint a kik sárkányt eregetnek a mezőn.

– Tehát te azt akarod, hogy én Sándorért könyörögjek, hogy visszatérhessen Szent-Pétervárra.

– A világ minden kincseért sem azt! Hanem inkább, hogy adjon neki a czár olyan megbizást, mely őt veled együtt a te őshazádba szólítsa el. Rajzold le az uralkodó pár előtt azt az országot, a hol te születtél, úgy, a hogy az lelked előtt áll, enyhe egével, fűszerillatos erdőivel, drága gyümölcstermő gesztjeivel. Mondj el róla mindent, a mi emlékedben él, kedves és drága; s aztán kérd kegyül, hogy küldje őt a czár oda.

– Oh, milyen nagyon csábító gondolat ez! sohajtá fel Bethsába. De ő soha sem fog abba beleegyezni, hogy én őt itt hagyjam, elmenjek, távol legyek tőle napokig, hetekig.

– Csak egy hétig.

– Hisz az egy század! Nem, ezt Sándor nem fogja megengedni.

– Bizd rám. Én rábeszélem!

– Te? No akkor egész tündér vagy, ha azt meg tudod tenni. Hanem furcsa tündér. Ha Sándort akarnád tőlem elrabolni, azt érteném; hanem hogy engem hogy akarsz elrabolni Sándortól, azt nem találom ki.

– Nézd, ott jön a kerten keresztül. Állj ide az ablakba és nézd. Én eléje megyek és szólok vele. Lesd meg, hogyan csábítom el.

– Oh, erre igazán kiváncsi leszek.

Az egyik sáncz már be volt véve; Zeneida sietett a másikat megostromolni.

– Puskin a zöld pázsiton jött keresztül s nagyot bámult, mikor Zeneidát látta a kastélyból felé sietni.

– Fordulj vissza és beszélgess velem, szólt Zeneida, kezét Puskin karjába akasztva. Elég boldog vagy-e?

– A boldogságból soha sincs «elég».

– Azt akarom kivenni, hogy tudsz-e már nélkülözni is? Én egy hétre el akarom tőled rabolni a feleségedet.

– Az én kis feleségemet? S mit akarsz vele kezdeni? Hiszen most is sokkal jobban szeret téged, mint engem.

– Ne félj, jobban szeret téged, mint az eget, földet és mindazt, a mi a kettő között van. Neki el kell fogadnia Ghedimin herczegnő meghivását a kisasszonynapi bálra.

Az ablakból leskelődő asszony azt látta, hogy férje indulatosan rántja el karját a belé fogózó vendégnő kezéből. Zeneida nem enged, újra megfogja a karját.

– Heves fejű. Hiszen nem a herczegnőhöz fog menni szállásra, hanem én hozzám. Én leszek az anya képviselője. Az én házam most igen tisztességes ház. A mióta nem vagyok szinésznő, nincs nálam könnyelmű társaság; a mióta a Szojusz blegodensztoiga utolsó gyülésén kimondta a véghatározatot, nem jár hozzám titkos összeesküvő; nem kell számára maskarádnak való zajos mulatság; egyedül élek és elzárkózottan. A czár megküldé a csillagkeresztet számomra, enyhítésül a minapi elbocsátásért s aztán «noblesse oblige». A csillagkeresztes Zeneida nem társaloghat többé a Diabolkákkal. Hát nem mered rám bízni a feleségedet, ha az én szemem vigyáz rá?

– De hát mi czélra? Az én számomra akarsz-e valami kegyet könyörögtetni a czárnál? Akkor mondhatom, hogy igen rosszúl ismersz.

A leskelődő nő azt látta, hogy Puskin haragosan vagdalja le a sétabotjával az utjába kerülő csüküllő virággombokat.

– Nagyon jól ismerlek. El vagy szánva itt maradni Pleskovban; nézni, hogy nő a fű; nyulat, kacsát vadászni, telepipázni a házat, összecsinálni egy l’hombre partiet, beszélni a lovaidról, kutyáidról; ambitiód lesz, hogy jó pinczét tarts s a feleségedet elhord a pleskovi társasestélyekbe s a kormányzó felesége által jó tánczosnak légy elismerve s közbe-közbe egy pár kozák tisztet megvagdalj párbajban s a postán érkezett ujságot felbontatlanul hagyd. Ehhez van elég erőd és kedélyed. Dehogy van valakinek esze ágában, hogy téged ebből a szándékból ki akarjon ragadni. Másnak van szüksége a te feleséged feljövetelére.

– Kinek?

– Először a «Szojusz blagodensztoigá»-nak, azután meg a czárnak.

– Az én kicsi kis Betszikámra!

– Ne kiáltozz közbe, mert nekem igen csendesen kell beszélnem. Azt tudod, hogy Arakcsejeff másodszori visszatérte után a kitörés fel nem tartható többé. Az ő erőszakos rendszabályai annyira elkeserítettek mindenkit, hogy a czár személyét nem védelmezi többé senki: egyedül én magam. Lehet, hogy azért, mert asszony vagyok; ámbár bizony vannak előttem illustris példák, hogy asszonyok ép oly kegyetlenek tudtak lenni vérontás dolgában, mint a férfiak; de higgadt megfontolásból inkább. Egy kitörés, mely Arbusoff szélpuskáival, vagy Kakhofszky pokolgépével kezdődik, vagy a mit Jakuskin tervez, egy bál alkalmával az összes czári család elleni merénylettel, Oroszországban jó véget nem ér. Abból nem alkotmányfelállítás, hanem országfelfordítás lesz: a kés és a fejsze küzdelme a szurony ellen, a rongyok harcza a paszomántok ellen, s az ilyen küzdelem után áldani fogja az ország azt a zsarnokot, a ki végre a kifáradt küzdőket közösen elnyomja s rendet csinál a lánczczal. A czárt és a czárnét nem szabad bántani. Ezt nem az én kedélyem, de az ész parancsolja. Az én tervem ez. A czárnő orvosa azt tanácsolta, hogy őt a zord őszi idők elől enyhébb éghajlat alá kell elszállítani. Külföldre nem akar a czárnő menni, s a kaukázusi vidéket oly kietlennek hiszi, a hol megmaradni nem lehet. Természettudósainak, a kik a vidék előnyeit leírták, nem hisz; azok hivatalos hizelkedők; de hogyha eléje fog jönni egy fiatal, ártatlan asszonyka, a ki kegyelemképen kéri azt az uralkodó pártól, hogy engedjék őt férjével együtt a szép országba leköltözni, leírva azt az őszinte gyermeteg ragaszkodás, az édes visszaemlékezés meleg lelkesülésével, mint valódi paradicsomot, – hát akkor meglehet, hogy azért az ő férjét oda áttenni nem fogják; de a czárnő kedélye meg lesz nyerve a kaukázusi út számára. A czár most imádja nejét, vele megy, ott marad, azok mind, a kik az ő erőszakos halálával akarnák megkezdeni a mozgalmat, kénytelenek lesznek más, nemesebb, emberibb, politikusabb tervet készíteni. A czár gondtalanul éli napjait a Feketetenger mellett, a hol még senki sem haragszik rá, a hol senki sem fenyegeti. Nekünk itthon nem marad más, a kivel le kell számolnunk, mint a teljhatalmú kegyencz. Azzal majd végezünk. Az alkotmány ki lesz kiáltva minden vérontás nélkül Szent-Pétervárott; a hadsereg melléje áll s akkor aztán Sándor czárnak szabad választása van, vagy elfogadja népei közkivánatát s visszatér, mint szeretett uralkodó; vagy ha jobban tetszik, ott a Feketetenger partján hajóra ülhet s elvitorlázhat vendégszeretetet keresni a török szultánnál; de az élete meg van óva.

Az ablakban leskelődő asszony azt látta, hogy a férje megcsókolja a kezét a vendéghölgynek. Már elcsábította! Úgy van. Elrabolta a férjtől a feleségét!

– A kit te szeretsz, meg van az szeretve! Még ha zsarnokod is! mondá Puskin elragadtatva.

– Én a szent ügyet akarom megmenteni, nem a czárt.

– Mind a kettőt. Jer, odaadom neked a feleségemet. Vidd magaddal. Parancsolj csendet a viharnak az ő pacsirta hangjával.

Az asszony az ablakban látta, hogy férje és Zeneida sietve térnek vissza. Bizony csak varázslónő vagy te!

Puskin e szavakkal lépett be feleségéhez:

– Hát visszahozták a sárkányodat a város végéről. Itt van a keresztanyád levele nálam. Ah, hisz ez igen szép levél. Ennek eleget kell tenned! Hogyne mennél el ilyen meghivásra! Kivált miután Zeneida lesz a garde de dameod.

Bethsába bámulva nézett reájuk s aztán megfenyegette ujjával Zeneidát.

– De bizony mégis csak ördög vagy te! No hát gyere, nézzük meg, milyen báli ruhát küldött a keresztanyám.

Ezt nevezik tökéletes kapitulácziónak.

A málhát felhozták, felbontották. Abból a legpompásabb báli öltöny került elő, azt Zeneida segélyével mindjárt felpróbálta magára Bethsába. Aztán megmutatta benne magát a férjének is.

– No hát szép leszek-e benne? Sok embert el fogok-e bolondítani?

– Mindenkit!

– Vigyázz! Vigyázz! Nem szabad megölelned! mind összetöröd a fodromat! – – –

Így rabolják el a férjtől a feleségét a mézeshetek kellő közepett.