HISZ ÖN NEM AZ…

A mesemondót kilesték.

A szőnyegajtó kinyiltával három ismerős arczot látott maga előtt Bethsába. Az egyik volt Zeneida, a másik Puskin, a tegnapi megszabadító, a harmadik Jakuskin, a ki ugyanakkor kormányozta a dereglyét. A két férfi ma is fülig sáros volt. Látszott, hogy dologból jönnek. – Oh, milyen szép ilyenkor a férfi.

– Kilestük a mesemondót! szólt Zeneida. Ön elragadta vele a hallgatóságát.

– Nevezetes az, szólt Jakuskin, hogy ezt a mesét én is hallottam már, mikor a Kaukázusban jártam. A zöld szemű ember allegoriai jelképe a kaukázusi láznak. A mesének az értelme az, hogy a ki a kaukázusi láz incubatióját megkapta, azt semmi más halál nem érheti, azt fegyver nem fogja, vad meg nem tépi, tenger el nem nyeli, a zöld szemű rém nem engedi másnak a választottját.

Bethsába ismét maga előtt látta Puskint. Azt a két szemet, a miben elveszni olyan édes halál! Sietett a kezét nyujtani neki.

– Még én meg sem köszöntem önnek, hogy megszabadított. Ugyan jókor hozta az Isten. Már nem álltam volna ki sokáig, hogy a lovon üljek.

– De hogy engedhette önnek azt a herczegnő? mondá Puskin szemrehányólag.

– Én kértem rá. Sajnáltam, hogy olyan nagyon félt. Ő sírt is, s azt nem tudom nézni. Nem tudja ön: szerencsésen hazaért-e?

– Nincs semmi baja. Utána jártam. Bizony higyje el, herczegnő, csak azért eveztem oda a kapujához, mert tudtam, hogy önnek az első kérdése az lesz, hogy nincs-e baja keresztanyjának? Semmi baja. Még az éjjel elvitette magát dereglyén Peterhoffba, a hol biztosságban lesz. Itt kellett neki a palota előtt végigeveznie. Bizonyosan azért nem küldött fel önért, mert tudta, hogy ön itt nagyon jó helyen van.

És Bethsába nem vette azt a szót gúnynak, mert ő csakugyan nagyon jó helynek találta azt, a hol Puskin szemeibe lehet nézni.

– Már most én nem tudok önnek semmit sem adni azért, hogy engem megszabadított, mert én olyan szegény vagyok.

– Épen, mint én, mondá Puskin.

Zeneida odasugott Puskin fülébe.

– Ha ezt a két szegénységet összetennék, milyen nagy gazdagság lenne belőle.

Puskin visszasugá:

– Azt mondanám, hogy «köszönöm», ha nem te kinálnád azt!

Bethsába azonban ismét visszaült a mosdató-márványmedenczéhez.

– No már most, kérem önöket, engedjék tovább folytatnom a kötelességemet, mert még nem vagyok valamennyivel készen. Megengedjenek, ha annak elsőbbséget adok.

– Áldottak legyenek a kezek, a mik abban fáradnak! mondá Puskin, s szavának minden hangja olyan volt Bethsába előtt, mint az üdvösség.

(No már most én tudom, hogy őtet szeretem, mondá magában. Én már készen vagyok vele. De hát vajjon ő szeret-e engem?)

– Mi most búcsút veszünk önöktől, mondá Puskin, csak a Ghedimin palotából hozott izenetet átadni jöttünk fel. Megyünk vissza. Az ár egyre nő. Egész Szent-Pétervár víz alatt áll már. Sok dolog vár ránk. De még a nap folytán többször meglátogatjuk önöket. Önnek, kedves herczegnő, én még sok ajándékot fogok hozni.

(Ajándékot! ott van ni! Mondta a keresztanyja, hogy a szerelem azon kezdi nyilvánulását az orosz ifjaknál, hogy a férfi ajándékot hoz választottjának. Hát mégis!)

– Ajándékot? szólt gyermeteg örömmel s az ártatlanság hajnalpirulásával arczán. Miféle ajándékot?

– Hozok önnek még egy csoport piszkos, rongyos gyereket mosdatni, felöltöztetni.

A leány örömtelten kaczagott fel s tapsolni kezdett.

– Azt! azt! Ilyen ajándékot! Csak hozzon ön nekem mentől több rongyos, piszkos gyereket! Kérem! Nagyon kérem. Azt szeretem majd nagyon.

A két, matróznak öltözött férfi sietett ki sáros csizmáival a szőnyeges boudoirból.

– Te! szólt Puskinhoz Zeneida, kikisérve őket a szomszéd terembe. Ezt a leányt az Isten is neked teremtette.

– Hát te mióta hiszesz Istent?

– Eredj! bolond vagy! Hát Ghediminről mit tudsz?

Puskin vállat vont.

– Otthon van. Nincs semmi baja. Láttam az erkélye ablakán keresztül, de nem nyitotta ki, hát nem beszélhettünk egymással. Tudod: ő jó, becsületes ember, még bátor is, ha benne van. Hanem magától nem szánja el magát, hogy belemenjen. Ő téged bizonyosan nagyon szeret és félt is, de tudja jól, hogy a palotád az árvíz felett fekszik s vannak jó barátaid, a kikkel parancsolhatsz. Ő vendégszerető, bőkezű, s majd utólagosan százezreket fog aláírni az inségesek számára, de hogy a házába bevigye őket, a termeit összesároztassa velük, s egy csésze meleg levest adjon nekik, ahhoz – egy feleség kellene a háta mögé, a ki rábiztassa. Olyan pedig nincs. Ő emberszerető is; de a lábát nem akarja feláztatni, mert okvetlenül csúzt kap utána! Ő egy nagy «eszme.» S ő azt tudja.

– Te rágalmazó vagy! Bizonyos vagyok felőle, hogy beteg.

– Remélhető, hogy nem halálosan, mert akkor a herczegnő csak nem hagyta volna itt a víz közepett, s nem ment volna egyedül Peterhoffba.

– Ne fuss még! Hát a czárról mit tudsz?

– Ő folyvást jár dereglyéjével. Jer ide, Jakuskin! Te találkoztál a czárral. Mondd el a dolgot.

– Eh! szólt kedvetlen, artikulálatlan hangon Jakuskin.

– De csak mondd el. Zeneida szereti az ilyent hallani.

– Hát hiszen nincs titkom előtte. Ő ismer engem kivül-belől. Tudja, hogy én a tett embere vagyok. Az éjjel kétszer találkoztam a csónakomon a czár dereglyéjével. Ott haladt el mellettem egy kar távolságnyira. A testőreitől emelt lampionok egészen megvilágították az alakját. Ő maga huzgálta ki a vízből az ablakon keresztül a jajveszékelő embereket. – A legbiztosabb czéltábla egy jól irányzott pisztolycsőnek. – Ott volt a zsebemben az enyim megtöltve. Én kivettem azt a zsebemből, s nehogy kisértetbe jöjjek, belemárttotam a vízbe, hogy el ne sülhessen.

– Látod, Jakuskin! mondá Zeneida.

– Ne következtess belőle semmit. Abból, hogy nem akartam őt megölni, abban a helyzetben, a midőn népe nyomorultjaival jót tesz, nem következik az, hogy szándékomról lemondtam. Egy ilyen pillanatban véghezvitt tett fellázítaná az emberiséget. Nem. Semmi érzelgés; – kiszámított önzés volt az indok. Még többet is meggyónok, a mit még Puskinnak sem mondtam el. Másodszor, – és nem épen véletlenül – a «Medvesonkánál» találkoztam a czár dereglyéjével. A «Medvesonka» abban a városnegyedben fekszik, a mi az Aniskoff hidon túl a Jelagnája-utczával kezdődik s a minek létezéséről a szentpétervári előkelő világnak még csak sejtelme sincsen, pedig a szép elegans nyefszky prospekt ebben a rondaság és nyomoruság tömkelegében vész el; hanem odáig a nagyságos urak fogatai nem szoktak elhatolni. Ott párosul Ázsia szemete Európa söpredékével. S mikor nagy catastropha jön, akkor az áradatban a szemét uszik legfeljül. Tisztelt barátainkat nagyon malapropos lepte meg ez az improvisatiója a Névának: ők más előadásra voltak készülve. A lucsok kiönté őket a barlangjukból s felszorítá a padlásra. Kiabálni pedig fölségesen tudnak. A czár azt látta, hogy ott sok ember forog veszedelemben s odaeveztetett a dereglyéjével. – Én követtem csónakomon s aztán elnéztem, hogy szedi le a padlásról egyenkint azokat az urakat, a kik egészen másforma találkozásra voltak készen, s abban a pillanatban nagyon alázatosan viselték magukat. Az öklömet kellett harapnom, hogy el ne kaczagjam magamat. A «Medvesonka» társaságát a czár maga szedi fel a roskadozó barakkból, s haza fogja vinni a téli palotába, s Marát úr is fog tőle kapni egy csésze «kvasz» levest s azt fogja rá mondani fogvaczogva: «köszönöm!» De tökéletes kaczajdüh fogott el, mikor a spelunkából végre előkerült Dobujoff barátunk, Bonaparte Napoleonnak álczázva. A czár felkiáltott: «Diantere! Est, que vouz étez retourné de Saint Helene?» mire Napoleon megvallotta, – hogy nem tud francziául. Most azonban majd bekövetkezett a catastropha. Nem emberi kéztől, egy oktalan darab fától. A «Medvesonka» előtt volt felállítva egy magas fenyőszál, annak a tetejében volt egy szurokkoszorú. Annak egy lecsüggő salétromos kötél segélyével meg kellett volna gyujtatni: alkalmasint valami jeladás végett. Az áradás jégtáblái kimozgatták azt az árboczot a helyéből s az egyszerre csak elkezdett dülésnek indulni, de egyenesen úgy irányozva, hogy ha végig zuhan az utczán, okvetlenül összezúzza a czárt és kisérőit; szerencsére volt ott egy ember, a ki azt a fenyegető veszélyt jókor észrevehette, s megragadva a lelógó kötelet, hirtelen nagyot rántott az árboczon s arra az félrelódulva, a dereglye mellé csapott le.

– Az a valaki pedig te voltál! szólt Zeneida.

– Hagyjuk abba! Nemes ember nem tud komisz orgyilkos lenni: azt már látom. Az válogat a helyzetekben. Majd jobb alkalommal!

– Mondj még egyet! szólt Zeneida. Járt-e a czár a Petrovszki-kert táján is?

– Nem járt.

– Jól van. Nem tartalak vissza tovább.

A két férfi sietett le csónakjaihoz. Zeneida pedig visszament Bethsábához. A királyleány mind felöltöztette már a muzsik gyerekeket, azok készen voltak.

– No gyerekek, mondá nekik Zeneida, most szépen párosával fogjátok egymás kezeit, aztán induljatok szép sorban a téli kertbe. Ott aztán ha reggeliztetek, majd játszani is lehet.

Téli kert! Pálmaliget! A szegény muzsik gyerekeknek.

Azután Bethsábához szólt:

– Ön pedig, kedves kis herczegnő, most maga marad a fürdőszobában. Bocsásson magának forró vizet a márványmedenczébe s maga is végezze el a fürdését, a mire szüksége lesz a tegnapi áthülés után. Egy óráig nem jövök vissza. Ha szüksége lesz valamire: ott a csengetyü, adjon jelt a cselédnek.

Bethsábának csak úgy zsibongott egész szívén keresztül érzés és gondolat. Új és szokatlan minden.

A fürdő után valami kéjelmes bágyadság lepte el idegeit, ilyenkor a képzelem legelevenebb, az ösztönök életre ingerelvék.

Az a legnagyobb baja, hogy nincs kinek elmondja, a mit kigondolt, a mi érzelmeiben feltámad. Pedig milyen jól esnék azt elmondani valakinek.

Ha például itt volna Zsófia.

Hiszen ha az itt volna, akkor mindjárt nem lenne semmi félelme.

Két ifjú leány együtt maga a bátorság jelképe.

És ekkor eszébe jutott, hogy ugyan mit is csinálhat ilyenkor Zsófia ebben a nagy veszedelemben? Magára hagyatva, az árvíz közepett, gondol-e a világon valaki arra, hogy őt megmentse? Nem esik-e kétségbe, ha azt a folytonos félrevert harangkongást, ezt a megujuló ágyuzást hallja, s aztán mikor kitekint az ablakából, meglátja a jeges árvizet maga előtt.

Összeborzadt. Látta képzeletében a kétségbeesett leányt térdepelni a nagy szent kép előtt és felemelt kezekkel könyörögni a szabadulásért. Vajjon használni fog-e az ő imádsága? Vagy az is csak egy gyönge fuvallat az Auster ellen?

Összetette a kezeit, hogy segítsen neki; talán ha ketten egyszerre teszik, nagyobb ereje lesz. Nagy hiánya volt, hogy ezekben a szobákban sehol sincs egy szent kép; be kell hunynia a szemeit, nehogy valamelyik Buddha-bálvány azt gondolja, hogy ő hozzá szól a könyörgés.

A visszatérő Zeneida ezen kapta rajt.

– Már megint imádkozik, herczegasszony? Tenni kell most!

– De hát mit tehetek én?

– Legelőször is igya meg ezt a borlevest, a mit önnek hoztam. Nem ok nélkül szeretném önt egész erőre kapatni, mert szükségem van az ön segélyére.

– Az én segélyemre?

– No csak üljön le ide az asztalához és költse el a reggelijét, majd én azalatt elmondom, hogy mi tervem van?

Bethsába reszketett. Eszébe jutott a mesebeli sárkány, a ki az elfogdosott gyermekeket elébb mandulával és mazsolaszőlővel hizlalta, s csak azután öldöste le. Alig akart a torkán lemenni az a borleves.

– Ön jól fogja ismerni azt az egyemeletes házat a mérnökségi palota melletti kertben, a hol egy magányos leányka lakik, egy öreg nőcseléddel?

Most már nagyon odafigyelt.

– Az a hely, a hivatalos helyszinelés adatai szerint, épen négy arsinnal mélyebben fekszik, mint ez a lak. Következőleg, ha ennek lépcsőit mossa az áradat, akkor már annak a földszintjét egészen megtöltötte, s az első emeleti ablakokig érhet, s ha még egy arsint nő, – pedig nőni fog az árvíz – akkor az be fog törni az első emeleti ablakokon. Ez az áradat eltarthat, – el is fog tartani – még két-három napig is. Az alatt az a szegény gyönge leány ott kétségbe esik. Az az egy ember, a ki neki pártfogója, nem fog oda mehetni hozzá, hogy megszabadítsa. Mást pedig hiába küld oda maga helyett, mert a leány makacs. Idegen emberre rá nem bizza magát. Gyanakodó: azt hiszi, hogy el akarják tenni láb alól, mint Tarrakanoff herczegnőt. Semmi más mód nincsen őt kihozni e veszélyeztetett házból, mint ha ön is odajön hozzá, herczegnő, önt ismeri, szereti. Önnek a hivására kiszáll az erkélyéről a csónakba, s akkor azután idehozzuk őt e házba; önök ketten elfoglalják ezt a hálószobát, a míg a vész tart: ön sem lesz egyedül ez ijedelmes idők alatt, ő is jól fogja magát ön mellett érezni s mikor aztán elmult a vész, megint visszaviszszük őt a lakába. Senki sem fogja rajtunk kívül tudni, hogy itt volt.

De az egész beszéd alatt épen nem gondolt Bethsába arra, hogy reggelizzék. A szemei egyre felnyiltak, az orczái gömbölyödni, pirosodni kezdtek, az ajkai mosolyra feslettek, s mikor Zeneida elmondá a tervet, odaugrott hozzá, megfogta kezeivel Zeneida vállait s annak a szemeibe nézve, az öröm nevető hangján mondá:

– De hiszen ön nem az ördög!

Zeneida elnevette magát.

– Ki mondta önnek, hogy én ördög vagyok?

– Hát keresztanyám. De hát ez hazugság!

– Oh ez csak beszédmód. Ha az ember valakire haragszik, arra könnyen rámondja, hogy «ördög».

– A lelőtt szarvas miatt: ugy-e?

– Igen. A miatt.

– De azért mégsem kellett volna engem azzal rémíteni, hogy ilyen az ördög.

– Ön bohó, ördög nincs a világon. Csak az emberek szeretik ráfogni, a mi rosszat magok tesznek, egy eszményi lényre, a kinek semmi érdeke nincs az ő bűneikben.

– De ön mégis valami tündérnő. Mert ön a lelkemben tudott olvasni. Ön kitalálta azt a kivánságomat, a min most legjobban töprengtem. Hiszen épen azért imádkoztam most, hogy bárcsak megmentené az Isten az én szegény kis Zsófiámat, bárcsak ide jöhetne ő én mellém. S erre ön csak betoppan, mint az evangeliumi hirnök, és hozza a választ az imádságra, «hogy gyere érte magad, s hozd ide mindjárt.» No hát meri ön tagadni még, hogy jó az imádság?

– Annak, a ki hisz, jó, szólt Zeneida, megcsókolva a leányka homlokát, a mire aztán az egész szerelmesen ölelte át a hölgyet mindkét karjával s azt mondá neki:

– Tegezzük egymást.

S aztán megcsókolták egymást.

Akkor aztán dévaj örömmel futott Bethsába a reggeliző asztalhoz, s egy nagy hajtással megitta egyszerre az egész párolgó borlevest. Valami maradt a fenekén még a pohárnak. – Ezt neked kell meginnod; neked hagytam: Zeneidának.

Azzal lett szentesítve a kehelyszövetség.

– Én készen vagyok, mindjárt mehetünk, szólt a királyleány.

– Várj csak egy kicsit. Hadd menjenek elébb el az urak a háztól. Mi a kertajtón át fogunk kicsónakázni s nem viszünk magunkkal mást, mint egy kormányost, meg egy csáklyavivőt.

– Ugy-e, mi magunk fogunk evezni? Oh nagyon erős vagyok, tudok hozzá.

– Nem lesz rá szükség. A jégzajlás miatt csak csáklyával lehet haladni, kivált ár ellenében.

– De megállj csak, Zénikém (s ugy-e, te is úgy fogsz engem hívni, hogy: «Bethszi!») Neked mégis valami varázslófélének kell lenned, valami tündérnek. Nekem azt meg kell mondanod. A jó tündértől már nem félek. Oh, az én hazámban nagyon sok van. Tamára volt a királynéjok. Külömben, ha az nem volnál, hogyan tudhatnád előre, hogy ez az árvíz még két-három napig el fog tartani?

– Az nem varázslat, Bethszikém: a légsúlymérő (nézd ott áll a falon) megmondja, hogy tartós vihar lesz. Aztán a város krónikáiból is mind azt olvassuk, hogy mikor a Néva kiönt délnyugati széllel, akkor az a vész mindig több napig eltart.

– No ez nagyon egyszerű! Hát nem jövendőmondás? De még egy másikat is mondtál. Hogy az az úr, a ki Zsófia egyedüli pártfogója, nem fog odamehetni hozzá. Hát ezt melyik légsúlymérő mondta meg itten?

– Hm. (Zeneida összeszorította ajkait s pár perczig elgondolkozott.) Tudod te, hogy ki az a magas úr?

– Hát hogy ne? Sokszor ott talált engem Zsófiánál s meséltetett is velem magának, Zsófia pedig mindent elmondott nekem; de mindent, még olyan dolgokat is, a miket senki sem tud. Azokat én neked mind el fogom mondani, mert a kik egymást szeretik, azoknak mindent el kell mondani egymásnak, a mit tudnak. Nem igaz?

– Az ám. Hát kedvesem, eddig az ideig azért nem mehetett az a magas úr Zsófiához, mert a vész a «nagy Névánál» keletkezett; s neki úgy illett, hogy a legveszélyeztetettebb helyeken jelenjék meg, a mentés munkáját jelenlétével sikeresíteni. Ha a helyett elébb Zsófiához sietett volna, a ki a kis Névánál lakik, ugy-e milyen nagy háboruság lett volna ebből? Érted te ezt, ugy-e?

– Nagyon értem, szólt Bethsába szomorúan.

– Ma pedig már azt a magas urat nem eresztik ki az árvízlepte utczákra.

– Kik?

– A tanácsosai.

– Miért nem eresztik?

– Azért, mert nyomára jöttek, hogy összeesküvés van az élete ellen.

– Istenem! sóhajta fel Bethsába, s egyszerre eljutott a gondolattársulás utolsó lánczszemére.

– A czár élete ellen összeesküvés; ezt Zeneida tudja, kitől tudhatta meg oly hirtelen? ettől a két férfitól, de melyiktől? – Odalépett félénken Zeneidához s vállára hajolva, sugá neki:

– De ugy-e, nem ez, ez az ifjabb, mondta ezt meg neked?

– Nem! Nem! szólt Zeneida, keresztül látva a gyermek egész lelkén. Azt te ne féltsd. Annak tiszta a keze és szive ettől.

– Hát te benne vagy-e? kérdé a leány, ujjahegyével érintve Zeneida keblét.

Zeneida meg volt lepetve az egyenes vallatástól. Gyermek kiváncsiság-e ez, vagy egyéb? Bethsába vette észre a megütközést.

– Mert, látod, azok között, a kik egymást szeretik, nem szabad titoknak lenni. Én is elmondom ám neked, a mit én tudok, s a mit senkinek sem mondtam el, még a keresztanyámnak sem, mert attól, azt hiszem, hogy inkább félek, mint szeretem. De téged egészen szeretlek, hát neked elmondom, hogy én is tudom, milyen szörnyű összeesküvés van «ő» ellene. Maga mondta el Zsófiának. Petrovszkon a fellázadt parasztok és katonák nem engedték tovább utazni; megcsufolták, fenyegették, vissza kellett térnie. Az emberek rongyosak és éhesek, elhiszem, hogy haragusznak. De miért haragszol te ő rá? Te gazdag vagy, szép vagy, ünnepelt vagy; miért vagy mégis az összeesküvésben? Ha ezt nekem megmagyarázod, akkor el fogom neked hinni, hogy az összeesküvés jó.

Zeneida lelkében egy eszme villant meg. Ez a gyermek még képezhetne egy gyűrűt, mely a lánczból hiányzik.

– Jer. Beszéljünk suttogva, hogy még a falak se hallják meg. Én is megszerettelek téged, s elmondok neked mindent, a mit tudok, igazán. Én is benne vagyok az összeesküvésben: nagy szerepem van benne.

– Mi okod van rá?

– «Kalevaine» vagyok.

– De hát mi az a «Kalevaine?»

– Suomaleinen nyelven az, a mi te vagy a gruziaknál. Egy leány, a kinek mikor született, még volt hazája, és most már nincs; a kinek a nemzete még akkor Suomalain volt, s most már úgy híják, hogy «finn» «tsud». Te épen úgy emlékezhetel mint én, azokra a tájakra és alakokra, a mik hat éves korodig körülvettek, s a miket soha sem láttál többet és a miket még sem tudsz elfelejteni soha.

– Oh igaz.

– Ugy-e? Hogy mikor a legfényesebb ünnepélyeken az udvarnál körülvesz a világ minden dicsősége, hát egyszerre csak megfájdul a szived, mikor eszedbe jutnak a sötét puszpángerdők, összefolyva az ős vadszőlővel, s a lovagok, a kik keresztül vágtatnak a zuhatagos bérczi folyón, s a messze kéklő hegyek és az őspalota, a hol atyád trónja előtt a murzák fejhajtva jelentek meg.

– Oh igaz, igaz!

– S még most sem felejted el a dajkameséket, a miket a gruzi patakok mormogásai mellett hallgattál?

– Úgy van. Egészen úgy.

– Hát lásd, épen így vagyok én azokkal az emlékekkel, a mik az Imatra-zuhatag morajával együtt dönögnek örökké a lelkemben. Épen úgy nem tudom én elfelejteni a mohfedte sziklákat, az óvilág legrégibb bérczeit, a finn rónák délibábját, a piros tetejű házakat, a mestergerendáról lefüggő kötélre fűzött kenyereket; a Kalevala ősregéit s a nemzet szabadságát, a miről apám annyit beszélt. Akkor nem értettem, hogy mit beszélt; de most visszaemlékezem rá, és értem.

– Én is emlékezem rá; de most sem értem.

– Ez a czár elvette tőled is, tőlem is a hazánkat; elvette népünktől a szabadságot. És aztán, mikor árvákká, hontalanokká tett bennünket, akkor pártul fogott, atyánk helyett atyánkká lett; kis hazánk helyett adott nagy hazát, csendes otthonunk helyett a világ dicsőségét! Mint ember, atyánk volt; mint czár zsarnokunk. Nem tudok hozzá háladatlan lenni az egyikért, nem tudom neki megbocsátani a másikat. S itt állok e kettős kötelesség közé lebűvölve. Mint fogadott atyámnak, oltalmaznom kell érzékeny szivét orgyiloktól, bánattól, keserűségtől; mint zsarnoknak, ki kell csikarnom vaskezéből hazámat, népemet és a szabadságot! Megértettél-e?

– Látlak előttem repülni, de nem érlek utól. Szólj. «Ez» is benne van-e az összeesküvésben?

Zeneida elértette, hogy kinek a czíme az «ez»?

– Nincs. Nem szabad neki. Én nem akarom, hogy legyen.

– Oh, akkor engedd meg nekem, hogy én se legyek ott! Ha azt mondtad volna, hogy ott van, akkor én sem tehetnék máskép.

– Úgy lesz. Tinektek egymást kell visszatartani. De mégis segítenetek kell a nehéz kötelesség egyik felében.

– Mondd, mit tegyek? Azt teszem.

– Legelső dolgunk Zsófiát idehozni, hogy megizenhessük annak, a kinek a szive fáj miatta: «ne fájjon!»

Megengeded, hogy én lépjek be Zsófiához legelébb?

– Csak egyedül te. Más szavát úgy sem fogadná meg.

Bethsábának pedig nem lehetett annál nagyobb öröme, mint hogy ő léphetett be a petrovszki kert rejtett házikójának az erkélyére legelébb a csónakból. Az árvíz az erkélyig ért már s ő siethetett a kétségbeesett leányhoz e szóval: «meg vagy szabadítva».

Szegény leánynak már akkor nem volt semmi enni valója, sem fűtőszere, mert azt mind ott lepte az árvíz a pinczében és a földszinti kamrákban. Ott ült bundákba takargatva az ablakában, s az üveglapokra lehellve, bámulta azon a világos folton át, hogy úsznak a nagy jégtáblák a végig ledöntött kerítésen keresztül, némelyik élével surlódva, mint a fűrész, vágja ketté derékban a nagy szálfákat, a másik meg hosszában felágaskodik az útjában álló törzs előtt, a többi a hátára torlódik s egyszer csak recsegve törik le alattuk a vastag nyirfa; majd ha az egész parkot összetörte a jég, akkor kerül a házra a sor.

Az iróasztalkán el volt készítve a czédulka, szalmapapirból, mellette az irón. Zsófia írni akart valamit.

Egy postagalamb volt nála kalitban. Azt az atyja hozta neki, hogy ha valami igen nagy bajban lesz valaha, tudósítsa általa.

Várt a tudósítással a legvégső határáig a veszélynek. Hiszen tudja jól, hogy milyen nehéz annak az ő szabadítására jönni. Az volt aztán az öröm, mikor Bethsába beugrott hozzá az erkély ajtaján.

Zsófia rögtön fogta az irónt, e szavakat irta dermeteg ujjakkal a szalmapapirra: «Meg vagyok szabadítva, jó kézben vagyok, légy nyugodt!»

Nem kérdezte, hogy hová viszik? Elég volt, hogy Bethsába hívta.

A czédulát a galamb szárnya alá kötötték; a szárnyas posta csattogva repült a magasba s aztán sebesen vágott le a téli palota felé.