DEREVASKI DALOI!

Soha sem volt Szent-Pétervárott nagyobb csend, mint deczember huszonhatodikát megelőző három napon.

Az éjjeli lárma, a korcsmai dobzódás egyszerre megszünt. A «Kaba»-okban a naponkinti háromezer veder pálinka helyett nem fogyasztottak el többet kétszáznál. Félelmes jelenség! Mikor az orosz nép fölteszi magában, hogy eszénél akar maradni!

Huszonöt nap óta nem volt már uralkodója Oroszországnak.

Mi történt e huszonöt nap alatt?

Ez alatt két feje és két szíve volt a nagy birodalomnak: az egyik Varsó, a másik Szent-Pétervár.

Szent-Pétervárott kikiáltották a varsói alkirályt czárnak. Varsóban pedig a szentpétervári nagyherczeget, Miklóst.

A legifjabb testvér, Mihály, épen látogatóban volt Constantinnál, midőn Tagánrogból Sándor czár halálhire megérkezett: – két nappal hamarább ide, mint Szent-Pétervárra. Nagy ünnepélyeket szakított félbe e rémhír. Constantin rögtön sietteté öcscsét a visszatérésre, a trónöröklésről való lemondás ismételt kijelentésével. A nagyherczeg és a Szent-Pétervárról jövő küldöttség utjai keresztezték egymást. A mikor Mihály megérkezett Szent-Pétervárra, a megujított lemondással, akkor érkezett Varsóba Labanoff az okiratokkal, a mik Constantin kikiáltását tartalmazták, mellékelve a hadsereg esküje, s a nép hódolati nyilatkozata, százezernyi aláirással. (Vasárnap a templomokból kijövő emberekkel mind aláiratták; a ki nem volt irástudó, annak megfogták a kezét s úgy vezették a tollát.) De Grudzinszka Johanna varázsa még mindig győzött. A lepecsételt csomagra e czím volt írva: «ő császári felségének.»

– Tudom mi van benne, mondá Constantin. Az, hogy váljak el a feleségemtől és házasodjam össze a czári trónnal. Köszönöm. Ez a levél nem nekem szól. Én nem vagyok császári felség. Vidd vissza, a honnan küldték.

És feltöretlenül küldte vissza az egész csomagot.

Mihály nagyherczeg épen úgy járt a maga küldetésével. Constantin levele Miklós czárnak volt czímezve. Ezt meg az nem fogadta el: Constantin már ki van kiáltva, a hadsereg már felesküdött hűségre, a nép már aláirta a hódolatot nevezetes államokiratok lettek kibocsátva a neve alatt. Ez meg nem másítható. Mihálynak még egyszer vissza kellett menni Varsóba, hogy Constantint rábirja a korona elfogadására. Ezuttal Dorpatban összetalálkozott a küldöttséggel, mely Varsóból jött s az meg hozta vissza magával a felbontatlan levélcsomagot.

E szerint nem volt Oroszországnak egy czárja sem.

Az összeesküvők, a republikánusok aztán azt mondták, hogy:

– No hát legyen kettő!

Ekkor érkezett meg a Déloroszországban fölfedezett katonai összeesküvésnek a híre Szent-Pétervárra.

Sem az egyik, sem a másik félnek nem lehetett tétovázni többé.

Pestel és tíz zászlóaljvezető el lettek fogva; de a zendülés azzal nem lett elfojtva, csak a kitörés siettetve.

Deczember 25-ikén késő estve határozta el magát Miklós, hogy a koronát feltegye a fejére.

Ezzel a következő nap végzete fel lett idézve.

A trónralépés nyilatkozványa éjfélután két órakor lett készen, már ekkor nem lehetett azt közzétenni. Másnap reggel pedig fel kellett volna az ezredeket esketni az új czár iránti hűségre, a nélkül, hogy azok tudták volna, mi történt a régi czárral, a kinek alig két hete esküdtek hűséget.

Az összeesküvők is egész éjjel tanácskoztak, hogy mit tegyenek.

– Minden készen van a szabadságharczra! Mondá a lelkesült költő, Rylejeff.

– Csak egy hiányzik, viszonzá rá Ilmerinen Zeneida. Az, hogy a nép nem tudja, mi a szabadság.

– És az igaz, szólt Ghedimin. A mi eszméinket nem érti meg a nép, nekünk azon kellett volna kezdenünk, hogy megértessük vele, mi a szabadság?

– Nekünk azon kell kezdenünk, vágott közbe Jakuskin, hogy megszabadítsuk a zsarnokaitól, akkor majd megértetjük vele, hogy mi a szabadság?

A harcz meg volt izenve. Az összeesküvők siettek ezredeikhez s még a kora reggel sötét ködében elfoglalták a téli palota előtti tért, a fellázított ezredekkel.

A lázadó katonák jelszava ez volt: «Derevaski daloi»! (Dobd el a fakovát.) A rendes hadgyakorlathoz a lőfegyverek sárkányában fakovák voltak; ezeket most siettek felcserélni igazi kovákkal.

S aztán «hurrah Constantin!»

De hát csak Constantin? Hát a szabadságról semmi szó?

Arról is gondoskodva lett.

A fellázadt katonák azt is kezdték kiáltozni, hogy éljen a «Constitutio!»

Azt hitették el velük, hogy «Konstituczia» Constantin herczegnek a felesége.

Tehát lelkesültek a szabadságért, mint a czárnak a feleségeért!

A szabadság mélyen, mélyen a hó alatt feküdt, mint az eltemetett makk! Napsugár kell annak elébb, mely kiköltse.

A trónralépő czárt a lázadás zürhangja üdvözlé országlása első reggelén.

A legkegyeltebb ezredek lázadtak fel ellene. Hurrah kiáltásuk a Péter czár piaczáról áthangzott a téli palotáig, a mit akkor váltott fel Miklós a régi csendes kis Aniskof palotájával.

Tábornokai, a kik sápadtan rohantak fel hozzá, értesíték a kitört veszélyről.

Miklós már ért meg egyszer ilyen jelenetet. Ez előtt huszonöt évvel, mikor kis gyermek volt, s csendesen aludt az ágyában, egyszer csak odarohant hozzá az anyja, felkapta az ölébe, s futott vele ki a sötét szobákon keresztül, segélyért sikoltva. Egy ajtóból egy halavány férfi alak lépett eléje. Abban a szobában dühös küzdelem tombolása hangzott. Valaki élethalál harczot küzdött. Az az ő atyja volt. A sápadt alak Pahlen gróf, kituszkolta az anyát és remegő gyermekét a rémület helyéről. Ezt a jelenetet Miklós nem feledé el soha. – Ime neki is volt egy olyan kis fia, a ki még az ágyban aludt. – Ő is felkapta azt a karjára és futott vele le a lépcsőkön. De mielőtt a fiát átadta volna a katonáknak, előbb a nejét levezette a kápolnába. Ott egymás mellé térdepelve megesküdtek, hogy uralkodókhoz méltóan fognak meghalni. A czárnénak e rémjelenettől kezdve reszketős lett a feje, s egész holtáig az maradt. Azután vitte a fiát az ölében a czár ki az udvarra. A téli palota őrségét épen egy finn ezred egy zászlóalja képezte. Maguk a kalevainok: a szuomalain nép tsudnak csufolt fiai. Nem oroszok, semmi közük Rurik birodalmához.

Az új czár odaállt eléjük karján tartva gyermekét, s széttárá előttük keblén a feltépett egyenruhát.

– Ha haragotok van rám: ide lőjjetek a mellembe!

És igaza volt Puskinnak.

Az emberi érzés erősebb, mint a szabadságvágy. Az védelmére kel a rabszolgának, ha azt a czár üldözi s a czárnak, ha azt a rabszolga üldözi.

– Ne félj, megvédelmezünk! kiáltának Ilmerinen Zeneida honfitársai.

– Akkor nektek adom gyermekemet, viseljetek rá gondot! Ha én elesem, ez lesz uralkodótok.

S azzal odadobta legfájdalmasabban sújtott alattvalói közé a sápadt trónörököst, II. Sándort.

Jól ismerte az emberi sziveket. E bizalommal elfordítá azoknak a fegyvereit saját melléről s megtámadói ellen fordítá azokat.

A finn zászlóalj egy maga, reggeltől estig védte az összes forradalom ellen a téli palotát.

Miklós pedig lovára kapott s nehány tábornokától kisérve, kivágtatott a kapun.

A téli palota előtti téren nagy csoportokban hullámzott a korsók gyülevésze, s ordította a kés dalát. Ma volt annak a szüretje.

Miklós odalovagolt közéjük s azt mondá nekik:

– Ugyan édes gyermekeim, mit őgyelegtek itten? Nincs itt tinektek semmi keresni valótok.

S az emberek egymásra néztek.

– No lám, hiszen jó ember ez! Azt mondta, hogy «édes gyermekeim!» s olyan szépen küldött innen. Gyerünk haza!

S elszéledeztek.

Az admiralpalota előtt nehány hűnek maradt zászlóalj fogadta. Azoknak az élén vonult fel a roppant Péter-térre, a hol a lázadók tábora gyülekezett. A tér egyik oldalát azok foglalták el, a másikat a czár hívei. A két tábor között állt az a kolosszális szobor, azon a gránit talapzaton, kezét úgy tartva maga elé, hogy nem tudni róla, parancsol-e vagy megáld?

A felkelők egy része a várat ostromolta a befagyott Néván keresztül, más a téli palota kapuit vívta; Miklós azalatt határozatlanul kóborolt alá s fel a nagy téren, nem birva rá magát, hogy a végzetes koczkát elvesse, melynek fordulásától függ uralkodóházának s az egész birodalomnak sorsa.

Előbb mindent megkisértett, hogy a harczot elkerülje.

Odaküldé a lázadókhoz a hadsereg legnépszerűbb vezérét, Miloradovics tábornagyot, hogy térítse őket engedelmességre.

Azt, mielőtt megszólalhatott volna, egy golyó leteríté lováról. Kachovszky volt, a ki megölte. A hős vezér ott halt meg a czár karjai között.

Akkor odaküldte ellenfeleihez az ország főpapját, Szerafim metropolitát, teljes papi díszöltözetében.

Nem törődtek most azok a pappal, belemarkoltak a tisztes hófehér szakállba s a fülébe kiálták: «ha pap vagy, eredj misézni, ne ártsd magad a katonák dolgába!»

A lázadók egyre új segédcsapatokat kaptak. A tengerészezredek, a granátos hadtest fele odaállt hozzájuk: a tömeg egyre növekedett s a tér viszhangzott a kiáltástól: «hurráh constitutio!»

Ekkor maga lovagolt oda hozzájuk a czár.

A felkelők látták őt közelíteni. Ez veszély volt rájuk nézve, ha a czár egyedül jön ellenük. Egy lovas tiszt szemközt vágtatott rá, kezét pisztolya agyán tartva.

– Mit akarsz? rivallt rá a czár, mikor közel ért hozzá.

S valami olyan igézet volt hideg tekintetében, hogy a vakmerő eltakarta előle az arczát, megfordítá a lovát és visszanyargalt.

A czárt erővel távolíták el a veszélyes helyről kisérői.

S már kezdett beesteledni.

Góg és Magóg hada vérszemet kapott s kezdett belevegyülni a rémséges játékba. Ha besötétül, a kés, meg a fejsze lesz az úr; hetvenezer muzsik dönti el, hogy ki parancsol ezentúl Oroszországban?

A czárt esdve kérték vezérei, hogy adjon jelt a támadásra. Mégis tétovázott. Elébb megkisérté egy szinlett rohammal robbantani szét a lázadókat; parancsot adott a testőrlovas ezredeknek, hogy intézzenek áltámadást a lázadók négyszögei ellen.

Azok sortüzeléssel fogadták a feléjük rohanókat, s a testőrlovasság megtizedelve vettetett vissza.

E végzetes pillanatban rohamverő dobszó hangzott a Nagy-morszkoje utcza felől s a moszkvai ezred élén megjelent a téren Mihály nagyherczeg. Épen ez órában érkezett vissza varsói útjából s rögtön összegyűjtve saját ezrede hűnek maradt részét, azokkal megtámadá a felkelőket s azzal megkezdődött a harcz.

A nagy lármázók, a «Medvesonka» hősei, táborukkal együtt, az első sorlövésre eltisztultak a térről, csak a katonák maradtak ott.

A szabadság hősei úgy harczoltak, a hogy hősökhöz méltó.

Az a szegény katona pedig, a ki elesett egy ismeretlen ügyért, talán a halál kínperczei alatt megtudta, hogy a miért kiszenvedett, az egy örökké élő istenség volt, a ki egykor az ő utódait üdvözíteni fogja: a szabadság.

A késő éjszakáig helyt álltak a piaczon, s visszaverték a czári seregek támadásait.

Ekkor a mély sötétben egy üteg ágyu közeledett a nyefszki prospecten felfelé.

Ez a széles sugárút olyformán szakadt be a nagy térre, mely az admiralitás palotája, a téli palota s az Izsák templom között fekszik, hogy annak mind a két részét uralja. Az elégördülő ágyúknak épen úgy lehetett a czár serege, mint a felkelők tábora ellen irányozni a tüzét. S a tüzérségi tisztek csaknem mind az összeesküvők szövetségében álltak. Ezek örvendő hurrah kiáltással fogadták a tüzéreket, a mint azok az utcza szegletén ágyúikat lekapcsolva, felállíták az üteget. Ezek az ő segítségükre jöttek. E válságos perczben odarohant Mihály nagyherczeg a legelső ágyuhoz, kiragadta az egyik tüzér kezéből a kanóczot, oda irányzá az ágyut a felkelő tömeg felé, s az első ágyudördülés azoknak a soraiba okádta a pusztító kartácsot.

Ez ágyulövéssel volt eldöntve a napnak, – a korszaknak – a sorsa. Következett a többi. Az egész üteg a felkelők táborát zúzta.