A VAK TYÚK IGAZ GYÖNGYE.

Mi szépet látott hát Galban lovag s mi bevehetetlent tapasztalt a Belvedere terraceán?

Csakugyan fölséges egy látvány! A közelben a Laziénki őserdő egymásra boruló fái, a tavasz mosolygó zsengéjében, a mi az iharfák aranyzöldjétől a szömörczék biborpirosáig minden tarkaságban váltakozik. A gömbölyű fák közül a Laziénki vár, Szobieszky János őskastélya, csak czinktetőivel emelkedik ki, mulató lakok piros és zöld tornyocskái tarkítják a lombszőnyeget, mely közt az ezüstlevelű nyárfák szegélyző sorai jelölik a kanyargó utakat. Távolabb az ős lengyel királyi város, (élve maradt szíve egy eltemetett testnek,) egymásra tornyosuló kőépületeivel, miknek tömege menetelesen emelkedik fel a hajdani királyi palotáig, melynek függő kertjeit még jelölik a hosszú kő-terraceok. A szent-János templom góth tornyain ragyognak az arany keresztek (még azok nincsenek megkettőztetve). A város alatt kanyarog végig a Visztula, közepén a zöld tavaszpompában viruló kis «Szász sziget»-tel. A túloldalon a nagy beliani erdő, közepén a kamalduli barátok ó-kolostorával, a minek falai lángolnak az alkonyfénytől; a királyválasztó nagy Wolja rónatér, annyi nagy történelmi jelenet ködlepte néma tanuja. S a láthatáron az alkony aranyos ködében elmosódott álomképe egy várnak. Az Mariemont, Szobieszky Máriának hajdani kastélya.

– Úgy-e mily fölséges szép látvány? mondá Johanna Galban lovagnak, mikor azzal a Belvedere legmagasabb terracean együtt széttekintének.

– Fölséges egy börtön! mondá Galban lovag.

Johanna rábámult okos, nagy barna szemeivel, a mik nem voltak lángolók, csábítók; de tele lélekkel, érzelemmel.

– Börtön? Kire nézve börtön? kérdé csodálkozva.

– Egy szentre, egy martyrra nézve, ki nemzete javáért feláldozza magát.

– Ki az a martyr? S mi az az áldozat? Nem értem önt, lovag.

– Bizonyára nem az a nagyobb martyr, ki az izzó rácsra engedte vonatni magát; hanem az, ki szivét áldozza föl egy olyan kínpadon, a minél kegyetlenebbet emberi phantasia ki nem gondolt. S széttépetni egy fenevad által nem olyan iszonyú áldozat, mint megölelni, megcsókolni azt a fenevadat. Ilyet csak lengyel leány tehet meg, s csak a lengyel népért teheti meg.

– Vagy én nem értem önt, vagy ön értett félre valamit. Szólt Johanna, megkinálva a lovagot a porczellán csészével, a miben elkészíté számára a mokkát. Azzal leültek egymással szemközt.

Galban lovag régi, tapasztalt hadvezér volt az ilyen ostromnál. Szokta tudni, hol van a vár leggyöngébb oldala?

– Herczegnő! A milyen messze csak Lengyelország alkirályának híre elhat, olyan messze földön emlegetik Grudzinszka Johanna nevét is. Hódolattal szól róla mindenki. Az üldözöttek védője, a szenvedések enyhítője e név.

– Én nem tudok erről semmit. Itt csak az szenved, a ki valamit vétett. S én a büntetést meg nem akadályozom.

– Lehet, hogy szóval nem. Talán nem is tudtával. De öntudatlanul bizonynyal. Azt mindenki tudja, hogy a mióta önnek bűvszerű varázsa veszi körül Lengyelország ijesztő rémét, azóta az egészen átváltozott. Vannak világos órái, a mikben népével úgy bánik, mint egy atya. Ez órákat a herczegnő varázsolja elő.

– Lovag úr, kérem, nem veszi ön észre, hogy egy olyan magasztalás, mely férjemet gyalázza, nekem csak visszatetsző lehet?

– Távol legyen tőlem, hogy én a czárevicset, az én uramat kisebbíteni akarjam. Ő olyan, a milyennek lennie «kell». A kormányzás se nem poézis, se nem keresztyén hittan. Annak a szabályai szigorúak. A magas diplomatiának nincsen szíve, s a ki tökéletes államférfi, annak ilyennek kell lenni. Az egész világ tudja, hogy a czárevics alattvalóinak zsarnoka.

– De nekem férjem! A kihez kötelesség csatol és szeretet.

– Ez a szó az, a mi véremet fellázítja. Őszintén szólok ön előtt. Mikor e küldetést, mely bennünket Arakcsejeffel együtt ide hozott, elvállaltam, megvallom, egészen más fogalmakkal voltam a herczegnő felől, mint most, midőn előttem látom. Nagyon sok nőt tanultam ismerni a küludvaroknál, kik azt hitették el magukkal, hogy a koronás fők szerelme más forma, mint egyéb halandóké. Mindannyian tudták magukat vigasztalni, mikor csalódásaikból fölébredtek. Mikor az állam magasabb érdekei azt kivánták, hogy az ő szerelmük áldozatul essék, egy grófi, herczegi czímmel, egy fényes birtokkal meg lettek vigasztalva, s nem haltak bele.

– Mi hasonlat lehet azoknak a sorsa és az enyim között, ki ünnepélyes szertartással lettem feleségévé a férjemnek? Az oltár előtt nyujtottam neki a kezemet legelőször s viselem azóta az ő nevét, s birom igaz szeretetét.

– Ah, herczegnő! A diplomatia szívtelenségéről önnek még sejtelme sincsen. Ez mind igaz. Ön bizonyosan észre sem vette, hogy esküvésekor a pap a nagyherczegnek nem a jobb, hanem a balkezét tette az ön kezébe, de hát ez nem csalás, nem megalázás. Szokásos ez fejedelmeknél, s a nő és utódok lehetnek erre büszkék. Hanem – most következik az infamia: – Arakcsejeff a czárevicsot akarja a czár trónörökösévé kineveztetni. Neki a nagyherczeg az eszményképe. Úgy, de annak mulhatlan föltétele az, hogy a nagyherczeg vegye vissza első feleségét, a ki még él, a ki uralkodó fejedelmi család tagja; mert másforma nőt az ország alaptörvényei a trónon el nem tűrnek, s azon esetben tudja herczegnő, hogy mi sors fog önre várni?

– Bármi legyen az, nyugodtan fogom azt elviselni.

– Önt meg akarják fosztani férje nevétől, s miután Grudzinszky gróf sem hagyja nála a magáét, meg fogják önt tenni Lovicz herczegnőnek, – s akkor – képzeli ön, hogy mi lesz önnek a sorsa?

– Türelem és megnyugvás.

– Nem vette ön észre herczegnő azt a kegyetlen mosolygást Arakcsejeff arczán, mikor önnek kezet csókolva, azt mondá: «Ah ez a boldogság látása emlékeztet engem a saját magaméra». Ő egysorba akarta önt állítani azzal a nővel, a kinek neve Daimona, s a ki neki csak szeretője: egy markotányosné!

– Nem éreztem a sértést.

– Nem! nem! Az lehetetlen! Hiszen mikor e tervet velem közölték, én is azt mondám: eh mit? hát az történik vele, a mi annyi más asszonynyal. Ő sem hal bele, mint amazok sem. De a mióta megláttam önt; e tiszta szent tekintettel, a miből nem olvasni ki egyebet, mint nemes lelkét és hallgató szenvedését, azóta megszüntem a józan észtől kérni jó tanácsot, mely azt mondaná, ha hallgatnék rá, hogy fussak innen száz mérföldnyire s hitessem el magammal, hogy a mit láttam, az csak álomkép volt. Azóta nem gondolok egyébre, mint hogy önnek a sorsát megfordítsam, ha a saját fejem utána vész is. Az nem lehet, hogy ön ily pokoli cselszövénynek áldozatul vesse oda magát! Az nem lehet, hogy egy lengyel nő így meg hagyja fertőztetni apja nevét, őseit, czímerét, minden védelem, minden megtorlás nélkül.

– Mit akar ön?

– Mit akarok? Tudatni akarom, hogy van önnek módja a boszuállásra. Van önnek módja megelőzni a cselszövőket, s válaszul a megalázó ajánlatra azt felelni: tartsátok meg Lovicz herczegnői czímeteket a főrangú kéjhölgyek számára; engem, lengyel nemes nőt, lesz a ki becsületes nevével, egész szivével mindazok fölé emelni kész; egy egész férfi, a ki engem imád és megbecsül!…

Galban lovag arcza, szemei, theatralis mozdulatai illustrálták e beszédet; Johannának nem lehetett kétsége az iránt, hogy mi értelme van e hódolatnyilatkozatnak?

Még csak gyönge pír sem gyuladt ki érte az arczán. Igen csendes, nyugodt hangon felelt:

– Galban lovag. Látja ön ezt a körfalat, mely a Belvederét és a Laziénkát körülveszi? E falon belül ön az én vendégem. És szabadsága van önnek e falakon belül mindenre, még arra is, hogy engemet megsértsen; a míg kedve tartja önnek, hogy vendégem maradjon… De a mint egyszer túl fog ön lépni ezeken a falakon, megszünik vendégem lenni… Én nem szólok senkinek arról, a mit ön most nekem beszélt. Lengyel nő nem árulkodik soha, még a férje előtt sem, maga vesz megtorlást magának… Én önt ezért a vakmerő megbántásért, a mint e falakon túl lépett, megbotoztatom. Parancsol még egy kis czukrot a kávéjába?

Galban lovag felkaczagott.

– Ma foi! Ez nem új dolog. Három eset közül kettőben az ember sikert arat, a harmadikban megverik. Kérek még egy kis czukrot a kávémhoz.

Aztán még lekisérte Johannát a parkba, megdicsérte a tulipánjait, mély alázatos bókkal búcsut vett tőle s visszatért a mesteréhez, nagy dudolva. Ott tudjuk, mivel fogadták.

– Hol hagytad a feleségemet? kérdé tőle a nagyherczeg, mikor az asztaltól fölállt.

– Lekisértem a parkba; ott váltunk el az eremitagenál.

– Jer, Arakcsejeff, keressük őt fel, te indulj el az egyik úton, én majd a másikon. A melyikünk hamarább rátalál, a Belvederébe visszahozza.

A nagyherczeg szerencsésebb volt: ő talált rá Johannára. A nő a fűben térdelt s a tengeri nyulakat etette a markából, Constantin kedvencz állatjait.

A nagyherczeg is odadűlt le mellé a fűbe.

– Vigyázz magadra, dörmögé, a föld nedves még, meg találsz hülni. Este lesz már, harmatos a fű.

– Nem árt az nekem meg, én edzett vagyok.

– Az nem igaz. Nagyon is gyönge vagy. Alig várom az időt, hogy elküldhesselek, a hova olyan nagyon vágytál, Emsbe, fürdőkre.

– Már nem kivánok odamenni.

– Miért nem?

– Hát, elgondolkoztam rajta; te nem jöhetsz velem. Nehéz állásod itt lekötve tart. S hogy én hetekig, hónapokig távol legyek te tőled; ne lássalak, ne legyek veled: azt én nem állom ki. Inkább itt maradok. Hiszen nagyon jó itt.

– Mit? kiálta fel a nagyherczeg szenvedélyesen. Hát te oly nagyon szeretnél engem, hogy nem tudnál nálam nélkül meglenni, hogy nem volna semmiben örömöd, ha engemet nem láthatnál? Oh te egyetlen egy igazgyöngyöm!

S azzal felkapta a nőt karjaiba, mint egy bábut s a hol érte, ott csókolá; nevetve, hizelkedve, gyügyögtetve.

– S ezt az asszonyt akarják, hogy én dobjam el magamtól! Úgy-e jó lesz? Majd ide beledoblak a tóba! (úgy tett vele, mint tréfából ijesztgetett gyermekkel szokás, egyet lódítva rajta karjai közt). Félsz-e, hogy beledoblak? Hahaha! Hát attól félsz-e, hogy elhagylak magamtól választatni, kineveztetlek Lovicz herczegnőnek; kifizetlek, a mért szerettél, a mért hívem voltál, egy uradalommal, s aztán más feleséget veszek? Hát attól félsz-e? No beledobjalak a tóba? Huss!

Johanna átölelte a férj nyakát s megcsókolá annak homlokát, szeliden suttogva:

– Ha meggyalázasz, ha elkergetsz magadtól, én még akkor is visszatérek hozzád. Ha leszállítasz feleségből szeretővé, szolgálóvá, szolgállak, szeretlek, nem tehetek róla…

– Hahaha! És ezt akarják én tőlem elvenni. Arakcsejeff! Héj, erre tarts! Arakcsejeff! Rátaláltam!

A mint Arakcsejeff az útkanyarulatnál meglátta a nagyherczeget, ölében Johannával, egészen megértette, hogy mi történt.

– Mondd meg nekik! kiálta messziről a czárevics, lihegve az indulattól. Mondd meg nekik – odafenn – hogy én nem adok oda cserében egy asszonyt, a ki szeret, egy országért, a ki gyűlöl! Mikor mégy vissza Galban lovagoddal együtt?

– Fenséged engedelmével még ma itt maradok; de Galban lovag már odábbállt; most értesülök a czédulájából. Nagyon sürgős útja volt. Johanna herczegnő azt igérte neki valami szaváért, hogy megbotoztatja.

– Megbotoztatja! kiálta fel a nagyherczeg. Mit? Az én Johannám? Botoztat? Jer a jobbomra feleség!

S azzal letette Johannát az öléből s a jobb karjára fűzte.

Semmi sem hiányzott már a tökéletességéből!

– Eredj hát haza, jó barátom, s mondd meg otthon, hogy én Lovicz herczegnőt törvényes jobbkézről való hitvesemmé teszem. S minthogy neki nem szabad engem Szent-Pétervárra követnie, hát majd én kisérem el őt Emsbe. Nekem szabad. Aztán azt a bolondságot majd készítsd el, a mit alá kell irnom.

Azzal tovább ment; de hogy mit beszélt még Johannával, azt a csókoktól és a nevetéstől nem lehetett kivenni…

A mit Krizsanovszky igért a szojus blagodensztoiga gyűlésén, megtörtént. A képtelenség, hogy a világ egyik legnagyobb birodalmának trónörökléséről lemondjon valaki önkényt, lemondjon úgy, hogy később, még ha maga megbánná is, vissza ne vehesse, a miről lemondott: lehetővé lett és beteljesült. S a talány neve: «Johanna» volt; a hogy azt Zeneida kitalálta még akkor.

Hanem erről nem tudott senki meg többet, csak a kik érdekelve voltak, és azok a vén fák ott körül.

*

S ez az idyll – vajmi világrendítő catastrophának lett az okozója!