«BEATUS ILLE».

Mi az igaz boldogság a világon?

Megszabadulni a politika tohuvabohujából.

Nincs boldogabb ember a világon, mint az a falusi földes úr, a ki a politikai eseményeket csak a hivatalos lapból tudja meg.

Délelőtt elmegy vadászni, felver három nyulat, abból kettőt az agarai elfognak. Ez nagy diadal. Hanem a harmadikat elszalajtják. Ez meg nagy boszuság. Hanem visszatérett megfojtanak egy vadmacskát. Ez megint vigasztalás. A ló felbukik egy «angyalhullásban.» Ez nagy szerencsétlenség. De nem történik se emberben, se állatban semmi hiba. Ez meg nagy szerencse.

Akad egy pár jó pajtás a szomszédból, a kinek az ember a viselt dolgait elmondja, s a kik cserébe elmondják a velük történt nagy dolgokat.

Délben a feleség pompás ebédre várja az embert, a jó pajtásokat is ott marasztja. A káposzta kolbászszal fölséges eledel ilyen kommóczió után! Ebéd után teljes tarokkpartie van együtt, s az embernek még másnap is van vele mit dicsekedni, hogy csinálta meg a pagat ultimot tiz tarokk ellenében «contra» «recontrá»-val! Az egész politika, a mi belevegyül, annyiból áll, hogy Puskin elnevezte a «vulpes»-t (olyan kártya, a mi semmit sem üt el) Arakcsejeffnek. De a postamester ezért is megcsóválja a fejét! Minek már a mulatságot ezzel elrontani?

Aztán, mikor már készülőben vannak hazafelé, eszébe jut a postamesternek, hogy a zsebében felejtette Puskinnak a hirlapját.

Azt aztán felbontják. (Mert a régi tisztességes hirlapokat levélboritékban szokták szétküldeni.) Valjon, mi lehet benne?

«Katonai parádé.»

Ezt az ember el sem olvassa.

Azután Francziaország. A francziák meg vannak elégedve. Tudni való! Törökország. A görögök ki vannak békítve. Világos! Anglia. A csatornahajóhad visszatért Doverbe. Ugyan jól tette. Oroszországban nem történt semmi. Hála Istennek.

Azzal kiki meggyújtja a kézi lámpáját és megy haza. A házi gazda pedig felkeresi a felesége szobáját, a jó asszony már azóta aludt is egy álmot, s nem pöröl az elkésettre, hogy minek ütötte olyan sokáig a tarokkot? Áldott jó asszony!

Másnap későn ébred föl az ember, mert akkora hó esett, hogy az ablakon nem lehet tőle kilátni. Nem tesz semmit. Az ember nemcsak Nimród, hanem Tyrtæus is: ha nem lehet kimenni Dianához, ott vannak a muzsák, azok is jó barátnék. Az ember rágyujt, járkál a szobában, s úgy csinálja a verset, hogy minden kommánál, pontnál megcsókolja a kedves kis feleséget, a ki az alatt valami kedves kis főkötőcskén kötöget; ha nehezen kerül meg a rim, ölébe veszi, a szemébe néz, s mindjárt megtalálja a rimet.

Délután megint ott vannak a jó szomszédok, a postamester, a haszonbérlő, a földesúr. A nagy hó nem tartotta őket vissza: kettő a saját vasokján jött ide, a harmadikért Bethsába küldötte el a szánkót, hogy ki legyen egészítve a társaság; s maga készítette el számukra a kártyázó asztalt.

A paradicsom ez! Ez az igazi paradicsom.

Egyszer mégis csak be tudott csúszni a kígyó a paradicsomba.

Mikor a játék végén összeszámlálták a hosszú lajstromot, hogy mindenki hány kopeket nyert: a postamesternek minden zsebét ki kellett keresgélni, hogy megtalálja azt a két grivát, mivel ő tartozik, s e közben mindenféle levelet kirakott a zsebéből.

– Nincs ma semmi ujság? kérdé tőle a haszonbérlő. (Csak egy ujság járt arra a vidékre, a Puskiné, a szomszédok ő hozzá jártak, ha valamit meg akartak tudni.)

– Micsoda beszéd? Hát nem tegnap volt, hogy hoztam az ujságot? Hát azt gondolja az úr, hogy az ujságíró ördög, a ki mindennap tud hazudni? Elég az neki hetenkint háromszor. Keresztyén ujságírónak minden harmadnap pihenni kell. Ha kell az úrnak ujság, olvassa el a tegnapit.

– Hisz azt már mind kiolvastuk.

– De bizony a katonai parádét nem olvastuk el belőle.

– No hát olvassuk el a katonai parádét.

És azt bizony érdemes volt recapitulálni, mert abban az állt, hogy a szent-pétervári összes testőrezredeket egyenként feleskették a téli palota kápolnájában a czár iránti hűségre. Hát mért ne esküdtek volna fel? Az nem árt a katonának.

– Igen, de «Constantin czár» iránti hűségre lettek felesketve.

– «Constantin czár?» Hát ki hallotta Constantin czárnak a hírét?

(Az bizony úgy történt, hogy a nagy zűrzavarban elfelejtették hivatalosan közzétenni Sándor czár elhunytát!)

– «Lapsus calami» ez! mondá a postamester.

– Részeg volt az ujságíró bizonyosan! No hát mért ne volna szabad az ujságírónak is részegnek lenni? Egyszer egy esztendőben!

Abba azután mind belenyugodtak, hogy az ujságírónak nevenapja volt, be volt kapva, azért írt Constantin czárt Sándor czár helyett; a jövő számban majd helyre lesz igazítva az «erratá»-k között.

Azonban a jövő számban nem hogy helyre lett volna igazítva a hiba, sőt rádupláztak és tripláztak, mindenféle rendeleteket adva «Constantin czár» ő felsége nevében. Ez már több, mint sajtóhiba!

Soha se lett hivatalosan kihirdetve, hogy Sándor czár meghalt.

A jámbor hirlapolvasó közönség csak a vasárnapi számokból tudta meg, hogy valami mégis van a dologban. Akkor már közölve voltak a városszerte megtett gyászünnepélyek Szent-Pétervár valamennyi templomaiban, s a professorok hivatalos ódái orosz, latin és görög nyelven, az elhunyt czár megdicsőitésére.

Azon sem csodálkozott azután senki, hogy minden további rendelet Constantin nevében jelent meg: ő volt a czárevics: az orosz államjog szerint ő következett a korona viselésére. Hogy a nép nem szerette: az nem jött kérdésbe. Mi köze ahhoz a népnek? A katonák felesküdtek a hűségre, s a kié a katona, azé az ország.

S mit bánta ezt különösen a «boldog ember» abban a kis mezei lakban? Neki az a csendes lak akkor is nagyon kedves volt, a mikor még Szent-Pétervárott Sándor czár uralkodott; azáltal, hogy Constantin került a helyébe, a mezei lak még kedvesebbé lett.

A téli palota új kísértetet kapott. Már azt a régit is nehéz volt szolgálni, a ki némán, elmélázva járt-kelt a hívei között! hát még az újat, a ki üt, ver, csontot tör és szidalmaz. Ennek a jó kedve még rettenetesebb, mint amannak a búskomorsága.

Annálfogva az a testőrtiszt, a kinek a zsebében egy felsőbb parancs rejtőzött, mely megtiltja neki Pleskovból egy napi járó földre eltávozni, méltán nevezhette magát «boldog embernek.»