CORYNTHIA.

Ghedimin herczegnőhöz egészen jó iskolába volt adva a fiatal grúzi királyleány.

Corynthia lehetett tán a mintaképe annak az orosz természettudósnak, a ki (Darvint messze megelőzve) azt törekedett bebizonyítani, hogy a «nők nem egyebek, mint elfajult macskák». (És hasztalan volt minden törekvés a tudóst annyira lágyítani, hogy ismerje el legalább, hogy a nők «megnemesített macskák;» hajthatatlan volt; nem engedett a rendszerből.)

A szép Corynthia tudott kaczér lenni, mint egy Aspasia, és kegyetlen hideg, mint egy Diana. De ezúttal nem Diana csinált Actæont a férfiakból, hanem a másik.

A kit úgy kitüntetett kegyének tanujeleivel, mint a szép Galban lovag, az soha sem jutott el oda, hogy a szép Sphinx talányait megoldja. Corynthia engedte magát a vadászaton kisértetni általa, tánczolt vele a bálban s rábizta a virágcsokra őrzését, ha mással tánczolt; kaczagott a tréfáin, összeült vele embertszólni, búcsufejében a szokásos csókkal is üdvözlé; hanem azért olyan távol tudta őt magától tartani, mint a planéta a drabantját. S aztán ilyen holdja annyi volt neki, mint Saturnusnak. Mindegyik élvezhette a ragyogását és megfagyhatott mellette.

Hanem ha volt egy ember a társaságban, a kire istennői kegyetlenséggel tekintett alá, a kinek üdvözletét azzal az ajkmozdulattal fogadta, a mivel a nők a megvető szemrehányást tudják kifejezni, az volt az igazi! Azé volt a szív titkos lángja!

Azt nem tudja senki; mert a kit ért, nem adta tovább, hogy egy genialitásról és korhely kalandjairól hirhedett testőrtisztnek a masliczahét utolsó napján egy rejtélyes küldöncz finom borítékú illatos levélkét hozott, a miben az állt, hogy: «egy ismeretlen jótevőnő, kit önnek a sorsa érdekel, kész önnek minden adósságát kifizetni, ha ön ma este nem megy el Ilmerinen kisasszony saturnaliájába».

Alapos gyanunk lehet, hogy az uzsorás, ki annak a fiatal tisztnek a lidércze volt, nem minden alapos tudomás nélkül mondta ezt: «vannak a városban fiatal, szép gazdag úrhölgyek, kik egy zavarba jött lovagot készek lennének megszabadítani».

A fiatal Endymion azzal válaszolt erre a levélre, hogy azon az estén Zeneida szánkójának a bakján vonult be a tiltott Eleusisba.

Oh bizonyára Corynthia nem Ghedimin herczeg miatt gyűlöli Zeneidát, hanem Puskin miatt.

A Ghedimin herczeggeli viszonya Zeneidának csupán anyagi kérdés Corynthia előtt.

Azt, hogy előkelő főurak a szinház első rangú művésznőivel viszonyban álljanak, a világon mindenütt igen illetékes állapotnak tartják. Ez nemcsak divatszerű; hanem egyúttal jogalap egy kétoldalú szerződésre. «A mi neked jó, azt, engedd meg, hogy nekem is jó legyen.»

Boszantó csak az, hogy a vetélytársnőnek a palotájában sokkal pompásabb pálmakert van, mint a herczegnőében; hogy annak a paripái szebbek, mint az övéi, s hogy a toilettjával mindenütt diadalmas marad az övé fölött, a hol összejönnek. Pedig minden fényes ünnepélynél összekerülnek. A művészi hirnév nyitva tart Ilmerinen kisasszony előtt minden ajtót. Találkoznak minden fényes tánczestélyen, a lovaik egymás mellett futtatnak a turfon, az előfogataik a Marsmező ünnepélyein s a herczegnő meg van felőle győződve, hogy mind az a fényüzés Ghedimin herczeg siberiai ezüstbányáiból kerül elő, a mik elég gazdagon ontják, hogy egy férfi két asszonyt versenyeztethessen egymással a pazarlás tökélyében. Ha Corynthia maradna a győztes, a pazarlást megbocsátaná, csak azt nem, hogy ő marad hátrább egy asszonyi hajszál hosszával.

Ez a második ok, a miért Zeneidát gyűlöli.

S van még egy harmadik is.

Az a tiltott gyöngeség, a mi őt ifju leánykorában a czár egész életére nézve oly végzetessé tette, el volt feledve már. A halottak országába tették. Ha három ember volt együtt, nem beszéltek róla. A czárnőt mindenki bámulta, imádta, sajnálta. Látták őt lassankint elhervadni a néma bánat miatt. S a közvélemény oly sulyosan itélt e tekintetben, hogy az összeesküvők közt többször szó volt róla, hogy ismételni kell a mi III. Péter és II. Katalin közt történt: a czárt elfogni, bezárni és Erzsébetet kiáltani ki czárnőnek. És azért Ghedimin herczegnő még is arra gondolhatott, hogy ő közelebb áll most is Sándorhoz, mint Erzsébet czárnő; mert egy vékony selyemszál (Nariskin Zsófia) még most is hozzákötve tartja az ő emlékéhez. Ezeket a selyemszálait a gyöngéd összetartozásnak rég elszakították Erzsébetre nézve – a sírboltajtók. A férj szerelme utolsó gyermekének koporsójával együtt lett eltemetve.

És Corynthia még itt is útjában találta a gyűlölt vetélytársnőt.

A míg őt a czár mindenütt kerüli, amazt kegyének teljével halmozza el. Az énekesnőnek helye van a czár és czárnő között. Mindketten kedvelik, kényeztetik. A czár és a czárnő csak úgy tudnak egymással ketten együtt lenni, ha Zeneidát meghívják harmadiknak. Mikor ő énekel, felolvas, vagy kedélyesen fecseg előttük, akkor a nő és férj azon veszik észre magukat, hogy kezeik egymást keresik, hogy egymáshoz közel simulnak. Míg, hogyha egy ünnepélyen az uralkodó pár karöltve megjelen s meglátják véletlenül Ghedimin herczegnőt, egyszerre kibontják karjaikat egymásból, s elfordítják arczaikat. S ezt ő mind tudja jól.

És aztán játszania kell az egész világra nézve a kaczért azokkal szemben, a kik iránt közönyös; a lenézőt, kevélyet az iránt, a kiért lángol; a gyöngédet a férj iránt, a kit gyűlöl, s a hódolatost, alázatost az iránt, a kihez jogát tartja. S még azonfölül a nagylelkű pártfogónőt a vetélytársnő iránt, a kire féltékeny.

Hiszen a féltékenység elég szép szörnyeteg, ha egy feje van is. Hát még ha három feje van!

Az ő féltékenysége sárkányfejeinek a nevei: «Szenvedély, büszkeség és emlékezet».

És ennek az iskolájára van bízva a gruzi királyleány, a kinek mindjárt azon kezdte a nevelését, hogy nevet választott ki számára a bibliából a megkereszteléskor, a minek viselője olyan virtusokról lett nevezetes, a miket épen csak szent Dávid iránti barátságból bocsát meg az ifjasszonynak a világ.

Jó szerencséje Bethsábának, hogy tudatlansága és ártatlansága mellett nagy adományával van megáldva a találékony képzelődésnek s a nemzetével közös ösztönszerű ravaszságnak, s hogy még emlékezik valamire, a mit az anyjától tanult, a kit most is meglát minden évben egyszer: újesztendő napján, a mikor az uralkodó párnak eljön hódolni negyvenezer ember a nagy trónterembe. Ott áll az ő anyja is olyankor a trónemelvény lépcsőzetén; korona helyett most már csak ránczok vannak a homlokán, s valahányszor Bethsába meglátja őt, mindannyiszor az jut eszébe, hogy ez az ő anyja, a kit neki megszólítani nem szabad, azért cserélte fel a koronáját ezekkel a mély redőkkel a homlokán, mert halálra szúrt egy férfit, a ki neki azt merte mondani: «én szeretlek, szeress te is engem!»

És aztán tovább képzelődik rajta, hogy mi lehet hát az a «szerelem», a miért az egyik embernek jól esik valakit megölni, s a másiknak jól esik meghalni?… A mi egyszerre jó is, szabad is, kötelesség is, mégis rossz, és fáj, és bűn.