DAIMONA.

Grusino úrnője, a ki épen úgy uralkodott Arakcsejeff fölött, mint Arakcsejeff az egész birodalmon, nem volt valami csodaszépség, fiatal sem volt már. Arcza ifjú korában sem lehetett szép s termete férfias idomokhoz közelített. Vannak ugyan rút nők, a kik tudnak kellemesek lenni, a kik tudják azt, hogy ők nem szépek, s abból igyekeznek kifejteni a rút vonásokkal harmoniázó sajátszerű varázst. Daimona azonban erőltetni akarta magát arra, hogy szép legyen. Arczbőre igen barna volt, s azt ő igen fehérre és igen pirosra festette ki, de már a nyakán nem folytatta a helyreigazítást s annálfogva olyan volt az arcza, mint egy lárva. Minthogy semmi szemöldöke nem volt s ő akarta, hogy az is legyen, s a mellett rossz szemmértéke volt, annálfogva hol az egyik, hol a másik szemöldöke állt feljebb a szükségesnél, fogai feketék voltak az arczfestéstől, a tulságos czukorevéstől és a pipázástól. A mellett a legnevetségesebb bizarr szineket és divatokat szedte össze az öltözetéhez, a mi szüntelen túl volt halmozva szalagokkal és ékszerekkel. S ha megszólalt, a hangja durva, férfi bariton volt, vegyítve az indulatkifejezéseknél elcsukló sikoltásokkal. Pedig egész nap lehetett hallani a hangját. És az félelem volt mindenkinek. Mert a mibe az a hang kapott, az mindig pör és szidalom volt; mikor szolgával, szolganővel beszélt, sajátszerű interpunctiókat használt; a «vessző» (komma) no az volt a vessző, a kettős pont (colon) pofon jobbról, balról; pont (punctum) a kancsuka.

S ez volt a mindenható kegyencznek az eszményképe, boldogítója, tündére!

Köztudomású volt országszerte az a varázs, a mivel a bizalmas államférfit lekötve tartja. S a kinek valami elnyerni valója volt Szent-Pétervárott, tudta jól, hogy Grusinót útba kell ejtenie; mert egy jó szó Daimonától többet nyom, mint egy szekérderék ajánlólevél, meg egy zsák érdem. S e jó szót nem osztogatták ingyen. Daimona értette a dolgot. S igen jól kidolgozott tariffája volt nála az osztandó kegyeknek. Mit kell hozni ilyen meg ilyen fokú államhivatalért? mi jár egy szállítmányi szerződésért? mi a díja egy érdemrendnek? s mi a váltság egy akaratlan Szibériába rándulásért, kancsukakiséret mellett, vagy a nélkül? gyalog vagy szánkóval? Ezt ő mind akkurate meg tudta mondani könyv nélkül.

És bizonyosan nem tartották magukhoz illetlennek az előkelő főurak és asszonyok mindannyiszor, a mikor szükségét látták, nyájasan, alázatos arczczal megjelenni a gruzinói úrnő előtt, a ki nem volt se jobb kézre, se balkézre megesküdött felesége a kegyencznek, hanem volt egy elcsapott és Szibériába küldött matróznak a felesége, s kiszolgált markotányosné az izmailovszki ezredből, a kit a gránátosok a «kancsal Dajna» név alatt tiszteltek.

És mégis oly teljes mértékben s oly igazán meg tudta hódítani azt a bölcs embert, a kitől az egész ország rettegett.

Arakcsejeff csak akkor érezte jól magát, ha letehette a szentpétervári «vas álarczot», s feltalálhatta a valódi «régi embert» önmagában a gruzinoi asszony karjai között.

Az udvarnál mindig hidegvérű és alázatos, minden sérelmet, megaláztatást eltürő, (azért hogy befolyását megtartsa;) sima és hizelkedő, modorában minden diplomatánál finomabb s belsejében tele boszuálló szenvedélylyel, féktelen dölyffel és nyers utálattal minden iránt, a mi vele ellenkezik. Már az maga egy penitenczia volt rá nézve, hogy folyvást francziául kellett beszélnie, mert az udvarnál, a társaságokban ez volt a kizárólagos idioma, s a ki ott oroszul talált megszólalni, koczkáztatta, hogy összeesküvőnek, vagy pláne «tudóstársasági tagnak» tartják. Pedig ő gyűlölte a francziát minden porczikájában: nyelvét, viseletét, zenéjét, italát és diplomatáit, színműveit és philosophiáját. Aztán kénytelen volt nagyon vigyázni magára: minden szóra, a mit száján kiejt, s minden pohárra, a mit a száján betölt. Nemcsak azért ez utóbbinál, hogy mérget ne itassanak meg vele, hanem, hogy annyit ne igyék, a mennyitől többet találna beszélni, mint szükséges. Mert ismerte a természetét, hogy ha egyszer bort iszik, akkor kitör belőle eltitkolt természete. Azért még ascétát is kellett játszania; mert tudta jól, hogy rá nézve minden asszonyi csáb csak finom tőrvetés, a miben ellenségei meg akarják fogni. Olyan életet élt, mint egy remete. Pedig sardanapali vágyai voltak.

Mikor aztán egy-egy rövid időre kiszabadulhatott az udvari légkörből, haza, a senkitől nem ellenőrzött eleusi barlangba, s levethette magáról a kényes francziát, öltözetestől, álarczostól együtt, felvehette a megtagadott őseredeti oroszt, neki ereszthette rabbá tartott nyelvét annak az igazi novgorodi stylusnak, a melyen a hajdani köztársaság bojárja szidta a parasztot és a czárt egyformán; versenyt pörölve a tökéletesen hozzá illő élettárssal, a kivel reggel összeverekedett, délben összecsókolódott, délután együtt agyalták ketten sorba a jobbágyot, szolgahadat, sztarosztát, s este együtt itták le magukat: akkor érezte magát csak boldognak. Itt minden szabad volt. Daimona versenyzett vele minden kicsapongásban. Ha dühösködött, még jobban dühösítette, ha haragja epéjét kellett kiöntenie, keresett a számára élő emberi tárgyakat, s a kegyetlenkedésben asszonyi kifinomítással segített neki. Mikor a főur Grusinóba hazajött, éjjel nappal volt lótás-futás, jajgatás, püfölés, aztán evés-ivás, dorbézolás, táncz, zene, kátrányba mártott s tollban meghempergetett asszonyok kergetése az utczán, vadászat, kutyaheczcz, felgyujtott gunyhók, vízbe dobált leányok, bolondok tréfái, saturnáliák, s egyszer legalább egy «szvacha» (leányvásár). A szultánának arra is volt gondja, hogy a maga padisahjának egy bajrám-ünnepet szerezzen.

Alexej Andreovics herczeg saját valódi «én»-jét tartotta ott a nem szép Daimonánál s ez tette őt kedvesebbé ránézve a világ minden szép asszonyainál.

Egy napon a derék Zsabakoff jelent meg alázatos térdfejhajtással a hatalmas Daimona előtt. Ezuttal nem abban a rongyos öltözetben, a mihez Puskinhoz beravaszkodott, hanem igen tisztességes úrnak kiöltözve. Voltak neki különféle jelmezei, a felvett szerepekhez képest.

Daimonához az hozta, hogy Zsabakoff úrnak tudomására jutott, miszerint a czár nagy hadsereget fog megindítani a török ellen. Erről még senki sem tud a kerek földön semmit. Még Arakcsejeff sem. De egy ember mégis tud valamit. Ez a czár komornyikja. Ugyanaz a jószivű lélek, a ki Jevgen úrfinak kikölcsönözte egy estére a czár saját Wladimir-rendjét. Ez «jó barátságból» mást is megtesz.

Zsabakoff úr kedvéért például megteszi azt, hogy összetakarítás közben belepillant a czár asztalán hagyott iratokba, s a mit azokból megtudott, a mik még a miniszterekkel nincsenek közölve, azt (nem üti dobra) dobszó nélkül árúsítja el. (No ezen nem kell megütközni; valahány ház, annyi szokás; hisz az is megtörtént ebben az időben, hogy az egyetemi tanárok – erga modicam remunerationem – a rigorosum előtti napon azokat a kérdéseket kiszolgáltatták a censurandusoknak, a miket másnap fel fognak nekik adni az examenen.)

Azonban Zsabakoff urat ebben az egész dologban nem az érdekli, hogy Hellász szabadsághősei fogják-e addig tarthatni magukat Missolungiban, a míg az orosz sereg segítségükre megérkezik; hanem csupán csak az, hogy a czár terve szerint az összes katonaságnak, az eddigi felszereléshez még egy kulacs is adassék, a mire nagy szükség van a hadjáratban. Tehát kétszázötvenezer bádog kulacs. A ki ennek a szállítását megnyeri, urrá van téve. A becsületes komornyik azonban ezt a titkot nemcsak Zsabakoff barátjával, hanem sok más hasonló barátjaival is közölte, a kik valószinűleg már csináltatják is nyakra-főre a rengeteg sok kulacsot; mert ennek két hét alatt ki kell állítva lenni. S valószinű, hogy a ki közülök elnyeri a megbizatást, nem az lesz, a ki legolcsóbb árt szab, hanem a ki legjobban ért a főintendatura szekerének a kenéséhez. A miért tehát Zsabakoff úr idejött, az a kegyes óhajtás, vetné közbe magát a hatalmas úrhölgy a mindenható főintendáns úrnál, hogy az utolsó órában venné rá a czárt, hogy az egészségtelen bádog kulacsok helyett fakulacsok rendeltessenek meg. Akkor a bádog kulacsos versenytársai mind elesnek. Zsabakoff úr maga marad a versenytéren, s azt kérhet, a mit akar. Óhajtása nyomatékául egy kis ajándékot is hozott, a mi nagyon jól fog illeni a bájos úrhölgy homlokára: egy antik gyémánt ferronièret, melynek rózsája közepén egy igen szép tüzű solitair ragyog.

– Ez természetesen csak foglaló, mondá a kegyencznő. Ilyen nagy vállalatnál, tudhatod, hogy nekem a nyereségből osztalékot szoktak adni.

– Számból vette ki a szót, kegyelmes asszonyom. Őszintén beszélek. Igaz ember vagyok. Mindig az egyenes úton jártam. Minek tagadnám. Én az általam tett árajánlat szerint minden kulacson nyerek fél «grivát», ebből átengedek kegyelmességednek két kopeket.

– Hát tudod mit? Szabj olyan árt, hogy nyerj rajta egy egész grivát s abból adj nekem négy kopeket.

Zsabakoff úr azt mondta, hogy úgy még jobb lesz.

Daimona azonban nem valami nagyon gyöngéd a vendégei irányában. Tartott a háznál egy szakértő kitanult ékszerészt (az is jobbágya volt), azt mindjárt oda hivatta s megbecsülteté vele a Zsabakoff által hozott ékszert, az ajándékozó jelenlétében. Ez volt a szokás. Az ékszerismerő azt mondta, hogy megér az ezerötszáz rubelt; de hogyha az a középső solitair nem volna sárga, hanem tiszta fehér, megérne kétezeret.

– Kend ahhoz nem ért! Förmedt rá Zsabakoff. A sárga gyémánt a ritkaságok közé tartozik. Azt úgy hivják, hogy «fantaisie». Aztán az antik. Azt legjobban keresik az uraságok.

– Az igaz, az igaz; hanem azért, ha fehér volna, mégis többet érne ötszáz rubellel.

– No látod, mondá Daimona. Ezt legközelebb ki fogod cserélni olyan szebbel és drágábbal. Aztán tudod, jobb szeretem, ha aranyba lesz foglalva, nem ezüstbe, mint ez.

Zsabakoff megigért mindent s nagy kéz- és lábcsókolások között eltávozott, mintha ő kapott volna valamit.

Egy pár hét mulva megint visszakerült Zsabakoff úr. Még nyájasabb, még alázatosabb volt, mint az első alkalommal.

– A hogy megigértem! Ezzel toppant be. Egy ember, egy szó! Itt hozom az ujdonatúj ferronièrt a helyett a kopott helyett. Ez már aztán csak gyönyörű. Ezt a követ kell megnézni. Micsoda tüze van! Milyen tiszta! Igazi golkondai brilliánt. Mikor erre a nap rásüt, az embernek elvesz a szeme fénye.

Addig dicsérte a pompás új ékszert, míg Daimona visszaadta neki helyette a régit. S átvette az újat cserébe.

– Ezt aztán megbecsültetheted! Tudom, hogy háromezer rubelen alól meg sem szólal az ötvös. Épen annyi volt. De nem sajnálom tőled. Csak arra kérlek, hogy most mindjárt írj a kegyelmes úrnak extrapostán, gyorsfutár által küldd neki a levelet, mert épen most dől el a dolog. Aztán rád nézve is négy kopek minden kulacs. Oh én szaladok. Sietek!

Zsabakoff úr aztán még egyszer kegyeibe ajánlva a kulacsok dolgát, sietett kifelé: szekerébe vágta magát, a mibe három ló volt fogva, s úgy elvágtatott, mintha kergették volna. Ezuttal nem várta be, a míg Daimona előhivatja az ékszerészt.

Daimona mindennél sürgetősebbnek találta levelet írni Arakcsejeffnek a kulacshistoria végett s az nála nehezen ment, mert a toll nem akart engedelmeskedni a kezében. Csak azután, hogy ez megvolt, adta át az ékszert a becsüsnek.

Az gyanús szemmel nézte körül a ferronièret, engedelmet kért, hogy a műhelyébe vihesse azt vizsgálat alá, a mi megtörténvén, azt az itéletet mondá ki, hogy az bizony testvérek között is megér három rubelt: a gyémántok csupa strassburgi hamis kő s a foglalat nem arany, csak similor.

Daimona az első pillanatra meg volt lepetve: el nem tudta gondolni, megőrült-e ez az ember, hogy őt így meg akarja csalni, épen akkor, a mikor kétszázezer kulacsról van szó. Hanem aztán meg haragba jött. Ez mégis otromba csalás. De hallatlan megsértés azonfelül. Három rubeles similor ékszert, hamis gyémántokkal, a markotányosnéknak szoktak ajándékozni!

– Sinkó te! kiálta sikoltó hangon Daimona, mire rögtön ott termett a «mindenes», egy izmos délczeg férfi, arczán félreismerhetlen jellegével a czigány fajnak. Ülj rögtön lóra, végy magadhoz még három csatlóst, vágtass utána annak az embernek, a ki az imént innen három lóval elhajtatott, fogjátok el, kötözzétek meg, hozzátok vissza! Kergessétek, a míg beéritek.

A czigány legény egy percz mulva már lovon ült, nyereg sem kellett neki, előre vágtatott; a három csatlós alig ért a nyomába.

Daimona bizonyos volt felőle, hogy az ő Sinkója utoléri röptében Zsabakoffot.

Azonban alig telt bele fél óra, hogy a három csatlós, Sinkóval együtt, ugyanazon az úton vágtatva jött vissza felé s mögöttük egy troika, a miben egy magányos férfi ült. De azt nemhogy ők hozták volna megkötözve fogolyképen, hanem inkább úgy látszott, mintha az kergetné őket; pedig csak egyedül volt, de kidugva a fejét a kocsiernyő alul, egy hatalmas pálczával kegyetlenül fenyegetőzött a futók felé, azok pedig vágtattak, a hogy a ló birta, ijedt képpel tekintgetve hátrafelé.

– Micsoda dolog ez? sikongatott Daimona, dühösen futkározva alá s fel a tornáczon s félrecsapva a fején a főkötőt. Sinkó te! Kutyafülüek ti! Hát elszaladtatok! Egy embertől el hagyjátok magatokat kergetni!

El bizony, mert olyan «egy» ember az. Mire a kastély elé ér, sikerül neki a troika bőrfedelét hátrataszítani, s akkor felugrik az üléséből s úgy ordít tele torokkal a futók után:

– Gazemberek! Megálljatok! Majd adok én ti nektek: fényes nappal utazókat kergetni az országúton! Várjatok csak! Száz kancsukát kaptok egyenkint! Kútgémre huzatlak benneteket. Bojnyikok! voncsikok, zsiványok!

Ez «ő!» az úr: Arakcsejeff maga.

Daimona erre még dühösebb lett. Lefutott a tornáczlépcsőn az udvarra, ott állt meg, az érkező elé rikácsolva:

– Miért kergetted vissza az én embereimet? Tolvajt kergettek, a ki engem meglopott! Hamis ékszert hozott s kicserélte az igazival. Én akarom őt visszahurczoltatni. A zsiványt.

Dehogy hallgatott rá az úr! Mikor ő a gazembereket szidja, akkor a füle nem ügyelhet másra.

Egészen veres volt az arcza. Az egyik kezében egy nagy bunkós botot fogott, a másikban a szijánál fogva egy öblös kulacsot, mikor a troikából leszállt.

Daimona pedig azt hitte, hogy a megérkezett úr egészen az események színvonalán áll már, annálfogva, odaszaladva eléje s megragadva porköpenyege gallérját, csak folytatá a megkezdett égető kérdést.

– Hisz ez Zsabakoff volt! Tudod? Zsabakoff! Csak nem adtad neki oda tán még a kulacsokat?

– Kulacsokat? Szólt elbámulva az úr. Nekem – ihol la – csak egy kulacsom van, s ezzel sem kinálhatok meg senkit, mert üres.

– Oh, hogy a szélvész pusztítson el! A kétszázezer kulacsot, a mit a hadsereg kap, mikor a török háborúba megindul.

Most még nagyobbat bámult az úr.

– Kétszázezer kulacs, háboru? Lehellj csak rám! Mit ittál ma?

Az asszony toporzékolt dühében és káromkodott; összehordott hetet-havat, négy kopeket kulacsfejenkint, kétezer rubeles karbunkulust, Missolungit és Omer Vrione pasát, mind addig veszekedve, míg a dühbe hozott úr jól hozzá nem vágta az üres kulacsot a hátához s félre nem taszította az útjából, melyre aztán Daimona (minthogy ő valósággal józan volt, s egy józan ember, meg egy pikós ember soha sem szokott összeveszni, csak két józan, vagy két kótyagos együtt) hogy sértett tekintélyét helyreállítsa, s boszuját kitöltse, a maga részéről a szerencsétlen ékszerbecsüsnek esett neki s annak a fején törte össze a végzetes corpus delictit, a hamis gyémántos ékszert; minek mondta azt, hogy a sárga gyémánt nem olyan jó, mint a fehér? ő az oka, hogy a tolvaj visszalopta az igazi ékszert, s most már szépen elmenekült vele!

Ilyen volt a szives «hozott Isten» a maga «sweet home»-jába megtérő államférfinak. A mi különben rendesen így szokott menni, eltérő változatokkal.

Hanem azért este a vacsoránál kibékültek s akkor aztán megérteté Daimona az úrral a kulacsok történetét.

– No édes tyúkom. (Ez volt a kegyneve Daimonának.) Ilyenformán te többet tudsz, mint én, a kinek a hivatalához tartozott a hadsereg fölszerelésének főintendánssága. Én el vagyok bocsátva az udvartól. Egészségem helyreállítása végett. Ezt tudta meg a te Zsabakoffod. Azért csalta vissza tőled az ajándékozott ékszert. Megtudta, hogy «ilyen» beteg vagyok.

– Hát mi bajod van?

– Az, hogy a czárnak hive vagyok.

– Gyógyulj ki belőle!

– Tudom, hogy vissza fognak hivni rövid időn, s tudom, hogy visszaesem megint a régi betegségembe.

– Tehetetlen! Csak legalább addig tartottad volna meg a czár kegyét, a míg ezeknek a kulacsoknak a dolgát elintézted volna.

– Ejh, ne beszélj olyan ostobaságokat. Danolj inkább nekem valami szépet. Olyan régen hallottam asszonyt énekelni.

És Alexej Andreovicsnak volt kedve Daimona hangját élvezni, mikor az azt dalolásra fogja. A pávahang ehhez képest hattyúdal! Hamis, elcsukló, durva hang volt az; de ha az úrnak az tetszett. Hát maga a nótának a verse, – miben minden végsor így hangzik: «kést neki!» Ugyan furcsa kis dal. És különös, hogy Daimonának épen ez jutott most eszébe! De ugyan mi volna benne különös? Ha a megbukott kegyencz gazdasszonyának épen a forradalmi dal jön a nyelvére, mikor az urát elkergette annak az ura, elintézetlen hagyva a kulacsok ügyét. Ez csak elég ok arra, hogy a ki tegnap még lábáról csókolta le a port az egyedúrnak, ma az arczához vágja a port!

S a megbukott kegyencz nem szakította azt félbe. Végig hallgatta valamennyi strófáját. Az utolsó versnél olyan jól esett az embernek – megvakargatni a hátát!

– Hát te kitől tanulhattad meg ezt a bolondos verset?

– Vasfejű! Hát nem találod ki? Hát nem magad küldted ide hozzám a czigányleányt – nevelőbe? Mi aztán szépen kineveltük egymást.

– Ah, igaz! Hisz a sok keserű öröm között, a mi itt rám vár, egyik az ő tréfája! Elkergette a fiamat Archangelszkbe! Még hírt sem hallottam felőle. Mennyire vitted azóta a leánynyal?

– A hogy te utasítottál. Ha akarsz benne gyönyörködni, mindjárt behivatom.

– Soha jobbkor!

Daimona intett a talpát vakaró cselédnek, hogy hivja ide Diabolkát.

Az alatt aztán susogva beszélt valamit Alexej Andreovics fülébe, miközben festett szemöldökei csak úgy tánczoltak a gonosz jó kedvtől, a mit az úr teljes mértékben osztott, úgy kaczagott, hogy egész köhögést kapott miatta s az öklével verte az asztalt. «Nagyon jó! Fölséges! Pokoli élvezet lesz!»

Mikor aztán a leány bejött, mind a ketten komoly arczot öltöttek.

Diabolkára alig lehetett ráismerni. Kisasszonyos öltözetet viselt, hosszú ruhát félkeztyűvel, a mellett orosz hajadon pártát a fején. A két kezét, orosz illedelmi szabály szerint, eldugva tartá az öltönye hosszú bő ujjaiban s csak akkor vette elő, mikor kezet kellett csókolni az úrnak és asszonyságnak. De szemeit világért fel nem emelte volna, azok lesütve maradtak szemérmesen.

– No hát kedves leánykám, mondá neki az úr, hogy érzed magadat védasszonyod mellett?

A leány halk, suttogó hangon felelt:

– Istennek hála, a kegyelmes uramnak köszönet azért a szerencséért, hogy e helyre küldettem, a hol egészen boldog vagyok.

Az úr alig fojthatta el nevetését.

– Hiszen te már egészen válogatott szavakban tudsz beszélni.

– Ez nem az én érdemem, hanem a kegyes Prokop tisztelendő úré, ki nem sajnálta a fáradságot tőlem, hogy oktatásában részesítsen.

– Ejnye, hiszen te egészen finom, művelt kisasszony vagy már. Te neked ide kell ülnöd hozzánk az asztalhoz és velünk vacsorálnod. No, ne szemérmeteskedjél. Te hórihorgos ficzkó! Adj tányért, étszert a kisasszonynak! Ide, velem szemben!

– Nagy megtiszteltetés lesz rám nézve, érdemetlen szolgálódra, hogy ha asztalodhoz ültetni kegyeskedel, de bocsánatodért kell esdenem, hogyha ételt nem veszek magamhoz. A kegyes Prokop atya vezeklésül hagyta rám, hogy egy egész esztendeig az estebéd helyett bőjtöt tartsak.

– Ugyan mi vétkedért?

A leány nagyot fohászkodék.

– Oh kegyelmes uram, te tudod azt legjobban, mi az én nagy bűnöm, a melyet én soha holtomig le nem tudok vezekleni.

S egész töredelmesen lehajtá fejét.

(Igazán megtért ez, vagy csak komédiát játszik?)

– Hát azután mit csinálsz az alatt, a míg mások vacsorálnak?

– Az alatt nekem zsoltárokat kell olvasnom a többiek előtt.

– Ah! Tehát már olvasni is tudsz? És még zsoltárokat. No azt szeretném hallani. Hozzatok neki egy zsoltárt. No hát ülj ide az asztal végére s pohár helyett olvass a zsoltárból. Melyik következik?

A leány leült az asztal-végre, egy kezét az ujjai hegyével illedelmesen az asztal-szélre téve s a másiknak a mutatóujjával taszigálva a szótagokat egymásután.

«Ör–ök–öd–be –ur–am –pog–ány–ok j–ött–ek.»

– Nagyszerű! Hát aztán érted te azt, a mit olvastál? Kik azok a pogányok?

– A törökök. (A leány kiköpött a szó után, a hogy illik igazhivő orthodox muszkának.)

– Hát az az «uram» kicsoda?

A leány felállt a helyéről.

– A mi felséges urunk: a czár.

– Hát az az «örököd» micsoda?

– Görögország.

– Nagyon jól van, mondá az úr. No lám, milyen szépen megtanultál olvasni? Bizonyosan irni is tudsz már? Még pedig úgy, hogy nem fogja senki a kezedet, mint mikor azt az első leveledet irtad. Emlékezel még rá? Jól van no! Tréfa volt az! S aztán Daimonához fordulva szólt, de úgy, hogy Diabolka is hallhassa: Hiszen ebből egészen tisztességes leányt csináltál.

– Még majd jó keresztyén asszonyt is csinálok belőle, szólt Daimona.

Diabolka úgy tett, mint a ki nem hallotta azt s tovább szótagolt.

«Jér–uzs–ál–em vár–os–át elr–ont–ott–ák.»

– Állj elé Sinkó! szólt Daimona a háta mögött álló legényre. No hát nem derék vőlegényt választottam-e számára?

– Ah! Ez is az én küldöttem. Ez az a bizonyos «bátya?»

– Azért meg is becsültem. Derék egy legény. Nincs olyan hű emberem, mint ez! Úgy fél tőle az egész parasztság, mint az ördögtől. Ő az én jobb kezem.

– No akkor képzelem, mennyi korbácsot elnyűtt a más hátán!

– A lakodalmukat én tartom ki, s akkor Sinkót megteszem háznagyomnak, a Diabolkát pedig belső frajomnak.

– No a nászajándékról meg majd én gondoskodom.

Diabolka csak olvasta az alatt a zsoltárt félbeszakítás nélkül. Más leány már legalább elnevette volna magát egyszer, mikor a férjhez adásáról beszélnek – a választott szeretőjéhez.

– De hát most lássunk egy kis tánczot, meg éneket, vacsora végével! mondá az úrnő, Sinkónak intve.

– Ah! Hát azért csak tud még Diabolka tánczolni is, meg nem szent nótákat is énekelni.

– Az nem tud már se tánczolni, se énekelni. Annak más hivatása van. Lesz itt más, a ki tud hozzá.

A mellékajtón tizenkét szép fiatal parasztleány lépett be lanttal a kezében, valamennyinek az arczán inkább elfojtott félelem, mint mulatási vágy látszott meg. A hátuk mögött kullogott Sinkó, egy hosszú ostorral az egyik kezében. A másikkal meg egy kis púpos hátú törpe embervakarcsot vezetett lánczon fogva, mint a medvét, a kinek hóna alatt duda volt. Válogatott csúf ficzkó volt: elől-hátul púpos; nagy idomtalan feje odaszorulva felhúzott vállai közé; arcza egy rosszul sikerült torzkép, melyet azután, mintha le akarta volna róla törülni a teremtő keze nyomait, a himlő is össze-vissza tépett, imitt-amott hagyva meg rajta egy-egy bajusz, szakáll sertecsomót, a szemek közül csak az egyiket. Utálat ránézni. Hanem mikor a dudát fujja, akkor tökéletes szörnyeteg. Annak a nyekegő kecskebőrnek hozzáillőbb fujtatót nem lehetett volna kigondolni.

– No ez zenének elég remek, mondá az úr, de hát a táncz milyen lesz?

– Azt várd el még. Az a java.

Sinkó még egyszer kimegy s behozza a ballerina assolutát – a nyakánál fogva, hogy meg ne haraphassa a kezét.

Ez meg asszonyi kiadásban tökéletessége a szörnycsodának. Törpe és púpos, s a mellett oly hosszú karjai vannak, hogy szinte a földet érik. Pisze orra alig látszik, a haja szemöldökéig lenőve, a szája félrehúzódva, kivigyorgó agyarakkal. S a mellett vadállati gonoszság minden vonásában.

Ez fog ballettet tánczolni a főúr mulattatására. Szép aranyos papiros ruhába van öltöztetve, a mit ha mérgében össze fog tépni, sem kár.

Be van tanítva tánczra, akár egy majom, s tudja, hogy annak meg kell történni.

– Fujjad, Vuk! Járjad, Polyka! szól tenyerébe csattantva Daimona, s a mint a csimpolya rákezdi a nótát, a tánczosnő is elkezdi a maga balletparodiáját, s csinál olyan piroutteket, hogy a két karjával (azok a hosszúk, nem a lábai) elsepri maga mellől az énekkart, mely a dudaszót dalával kiséri.

– Hoppsza! Hoppsza! kiáltoz közbe Sinkó, az ostor hegyével oda csippentgetve a tánczosnő lábikráiba, ha az nem ugrik elég magasan; mire a ballerina komikus dühtől fintorgó pofákat torzít. A főúr és Daimona egymás ölébe dőlnek a kaczagástól, a nagy államférfi, a finom diplomaták mintaképe, a sarkantyús lábával dobol az asztalon féktelen jó kedvében s az asztal túlsó végén ott syllabizál a Diabolka, szemeit fel nem vetve a zsoltárból: «Hus-ok-te-szent-idn-ek.-Ét-el-ül-vett-ett-ek-A-zerd-e-i-vad-akn-ak. –» Mintha nem történnék körülötte semmi.

Utoljára a pokolbeli mulatság végén az asszonyi szörnyeteg megragadta a gallérját a hímnemű szörnynek, s azon módon dudástul együtt elvitte magával keringőt tánczolni; az még akkor is fujta a dudát, kidülledt pofával, kimeredt szemekkel; Sinkó pedig pattogott közbe az ostorral, mint ki lovakat iskoláz.

– No ez is szép pár lesz, mondhatom, szólt tele torokból kaczagva az úr. Együtt tartsuk meg mind a két párnak a menyegzőjét?

A miért azután Daimona olyat csipett a karjába, hogy feljajdult bele.

Másnap mindjárt hozzáfogtak Diabolka menyasszonyi köntösének a hímzéséhez. Valamennyi jobbágyleány, a ki Daimonát szolgálta, mind abban fáradt. Diabolkát délben rendesen az asztalhoz ültették, hol a főúr a vidékről összehívott notabilitásokat megvendégelte. Mindenki szivesen látott vendég volt, a ki elszánta rá magát, hogy Daimonának kezet csókoljon. Bizony drága ebéd!

De még másra is el kellett szánva lenniök a vendégeknek. Arra, hogy ha egyszer többet talált inni a házi gazda az elégnél, beléjük vesz és sorba veri valamennyit. Azért másnap megint csak visszajöttek s hagyták a hátukat ütni. Nagyon drága ebéd!

Néha aztán a későre nyúlt lakoma egész orgiává fajult, a szép jobbágyleányok veszedelmére. Ebben sem talált már senki valami különöset.

Kivételt csak Diabolka képezett. Arról meg van mondva mindenkinek, hogy arra nem szabad ránézni, mert az menyasszony. És azonfölül Daimona fogadott leánya, kegyencze. Azt, mikor a mulatság goromba része következett, elküldték a pópához. Annak a háza volt egyedül biztos hely a városban. A ki még azonkívül bizonyos volt felőle, hogy nem kap ütleget, az volt a Sinkó, Diabolka vőlegénye. Ez is csak azért, mert ő osztotta az ütleget. Ő volt a palota főkorbácsnoka. Minden vesszőzést, ostorozást, kancsukázást ő hajtott végre. Hát ilyen a hivatal! A mit az embernek parancsolnak, azt meg kell tenni. Ha azt parancsolják, hogy csépeljen rozsot, hát csépel rozsot, ha azt parancsolják, hogy csépelje a muzsikot, hát csépeli a muzsikot. Elég szerencse ránézve, hogy ő az, a ki üt, s nem az, a kit ütnek. Még azonfölül czigány is volt, s annak erősebbek az idegei, mint másnak.

A menyegzőre kitüzött nap előestéjén Daimona felpróbáltatá Diabolkával a menyasszonyi köntösét, felöltöztette egész czifrára; úgy mutatta be az úrnak… Az úr nagyon megdicsérte a leányt, s megveregette az orczáját:

– No látod, mondá neki. Annak örülök, hogy ilyen tisztességes leány lett belőled. Kiszabadítottalak abból a fertőből, a mibe el voltál merülve. Úgy-e, milyen jó: becsületes leánynak lenni?

Diabolka odaborult a lábaihoz s megcsókolta mind a kettőt.

– Úgy-e, milyen szép dolog menyasszonynak lenni? Most már csak szereted a Sinkó bátyádat, úgy-e?

A leány elrejté szemérmetesen arczát.

– Hadd látom, hogyan tudod megcsókolni? Hol vagy, Sinkó?

Diabolka sehogy sem hagyta magát megcsókolni. Sinkó várjon az esküvőig.

– Derék egy leány! dicsérte őt az úr. No most kisérjétek el őt a pópához, hadd imádkozzék, gyónjon meg, áldozzék meg: reggel aztán majd érte mennek a nyoszolyók, a násznagyok, meg a vőfények, s elhozzák. Eredj, kisérd el odáig, Sinkó.

Mikor ez a pár eltávozott, akkor Daimona előhozatta a másik mátkapárt.

Az is egymáshoz illő két alak volt: Vuk meg a Polyka.

A púpos vőlegény csinos samojéd köntösbe volt öltöztetve, talpig fókabőrbe, sipkáját két nagy nyúlfül diszítette, a ferdeszájú menyasszony pedig török odaliszknak volt álczázva, a mi még rettenetesebbé tette.

– Gyönyörű egy pár! mondhatom, kaczagott az úr. Csak azt szeretném tudni, hogy ettől a nagy púptól hogy tudják ezek egymást megcsókolni?

– Arra nincs nekik semmi szükségük, mondá az asszonyság. Elég hosszúk a karjaik, hogy egymásnak a haját megtéphessék.

S ezeknek nem kellett volna nagy biztatás, hogy próbálják meg esküvő előtt, egy szóra készek lettek volna a hitvesi gyöngédségnek ilyetén tanujeleit adni egymás iránt.

– No az fölséges mulatság lesz holnap, szólt Daimona.

– Tökéletes tréfa! mondá az úr.

– Meg vagy elégedve az ötletemmel?

– Remekeltél vele!

– No már most, ha szeretsz, hát tedd azt, a mit én teszek!

Mikor ne lett volna erre kész az úr?

Hisz azért szerették egymást olyan nagyon, mert egyik nem gondolhatott ki olyan bolondot, a mihez a másik társul ne szegődött volna.

A dobzódás után következett a danolás. Daimona rágyujtott a «kés dalára». És Arakcsejeff – vele danolta azt is. «Kést neki!»

Mert valamennyi tiltott gyümölcsei között a tudás fájának, legédesebb az, mikor egy hizelgéshez, hajlongáshoz, csúszás-mászáshoz szokott udvaroncz, úgy négy fal között, mikor már csak feje látszik ki a borból, de annak sem a nemesebb része, az édes ész, neki eresztheti a hangját egy forradalmi dalnak, a miben az ő urát és annak a szolgáit végigokádhatja.

Tehát: «Kezdjük még egyszer elől!» Hol a pohár? (Mivelhogy a kiivott pohár a falhoz vágva törött szét egymásután.)

Ekkor azonban a pohár helyett a főpohárnok, Sinkó, egy levelet nyujt át az úrnak ezüst tálczán, a mit e perczben hozott a lovas futár.

A levél borítékján már megismeri az irást Arakcsejeff.

S ezzel felugrik a kerevetről, lebontva nyakáról Daimona ölelő karjait, s elébb megtörli a száját hirtelen s aztán a levelet előbb a homlokához értetve, tompa hangon mondja Daimonának:

– Add ide az ollót!

– Minek neked az olló? Törd fel úgy!

– Az ollót, ha mondom! rivall akkor az úr dörgő hangon, s erőszakosan kapja el a Daimona övéről hosszú lánczon lecsüggő ollót, a mivel aztán a kezében reszkető levél pecsétjét felvágja; s a közben olyan hangon, mint a kit a hideg ráz, dörmögi: «a czár pecsétjét nem szokták összetörni».

– A czár? kérdi bámulva Daimona.

Arakcsejeff nagyon hamar elolvashatta a levelet; csak két szó volt benne az aláiráson kivül: «jöjj azonnal».

– Hozz vizet! Hideg vizet! kiálta rekedt hangon Sinkónak, s a mint az egy vederrel hozott eléje, nem tudva, hogy mire kell neki, azt megfogta két kézzel s úgy ivott belőle hosszasan. Daimona bámulva nézett föl rá.

– Hát téged mi lelt?

– Mennem kell azonnal, hörgé az úr. Fuss, Sinkó, fogass be. Tizenkét lovas kisérjen fáklyákkal; egy vágtasson előre, váltott lovakat rendelni a postaházaknál. Repülj!

– Te el akarsz menni? kérdé Daimona bámulva.

– E pillanatban. A czár parancsol velem.

– S te sietsz az ő parancsára vissza?

– Mint a kozák lova, mikor az ura füttyentését hallja.

– Te itt akarod hagyni a holnapi napra készített ördögi mulatságot?

– Le kell mondanom róla.

– Te itt akarsz hagyni engem? szólt szemrehányólag a nő. Hát nem szeretsz többé?

– A czár sajátkezüleg irt nekem! mondá az úr, a levelet Daimona elé tartva.

– Mit nekem az ő levele! kiáltá fel Daimona s megkapva a bal kezével a levelet, a jobbjában tartott ollóval belécsippentett, úgy, hogy egy csücskéjét levágta vele.

Erre az úr oly haragba jött, hogy megütötte Daimona kezét. Megütötte oly erősen, a hogy haragból szokás ütni.

– Te megütöttél engem! Te megütöttél engem búcsú fejében.

A nő félrefordult s a kerevet vánkosára fektetve arczát, hevesen sirt.

Az úrnak pedig most nem volt arra ideje, hogy őt vigasztalgassa, engesztelgesse.

«Seisász!»

– Ez a jelszó: «Azonnal! Azonnal!»

Ha egy tenger volna az útjában, azon is át kellene úsznia, hát még egy asszonyi könycseppen?

Végbemehet már a jó mulatság a kettős esküvővel, a főúr nem fog azon kaczagni.

– Siess! siess! Sinkó! sürgeté a főúr a szolgát. Aztán jer a szobámba, borotválj meg gyorsan!

A főúr az alatt, a míg Grusinóban időzött, meghagyta a szakállát, bajuszát nőni, (Daimonának ez így tetszett) s csak visszatérett borotválkozott meg újra.

– Rám vigyázz, hogy bele ne vágj az arczomba a borotváddal, mondá Sinkónak, mikor az hozzá fogott. (Más emberre nem merte rábízni, hogy borotvával járjon a torka körül.) Mert ha megtalálod vágni a képemet, rögtön főbelőlek.

A két utipisztoly oda volt téve a kezeügyébe az asztalra.

Sinkó ugyan vigyázott is a kezére s elvégezte a borotválást, a nélkül, hogy megsértette volna a főúr arczát. A mi nagy szerencse volt Arakcsejeffre nézve; mert a czigánylegény arra volt elszánva, hogy ha megtalálja őt vérezni, nehogy főbelőhesse igérete szerint, egy kanyarítással elvágja neki a torkát. Soha közelebb nem járt Arakcsejeff a sírja széléhez.

Mire készen volt, már ott rázta a csengetyűt az udvaron a három befogott mén.

Arakcsejeff keblébe dugva a czár levelét, sietett búcsút venni Daimonához.

Az bezárta magát a szobájába.

– Már lefeküdtem alunni.

– No hát Isten áldjon meg, kedvesem.

Több szóra nem volt idő.

Daimona láthatta az ablakából, hogy vágtat tova az úti hintó, kisérve tizenkét fáklyás lovastól.

Sötét volt és szakadt a zápor. Olyan idő, hogy ilyenkor még egy udvari kamarást se kellene kiverni az ajtón.