A HÓMEZŐ RÓZSÁI.

A szél behordta hóval az utakat, a lovak csülökig járnak benne; a fenyőfák sötét lombja meghajlik a hóburok terhe alatt, az alsó geszt vékony galyára pedig ráfagyott a nappali olvadástól a jég vastag rétegekben, úgy, hogy mikor a szellő végig suhan az erdőn, a jégcsapos lomb csilingel, mint valami tündéri harangjáték. Sebesen tovasuhanó ólomszinű felhők közül előbukkanik néha a tele hold, s aztán, mintha elég volna neki a mit látott, siet hirtelen egy újabb felhőkisértet mögé elrejtőzni; az a zugó szél mintha az ő didergésének a hangja volna.

Az úttalan síkon, a hópalástos erdőkön keresztül vonul késő éjjel egy lovas csapat. A lovagok hosszúsörényű apró paripái aláhajlott nyakkal szimatolják az utat; bozontos kucsmáikról, hosszú hátravetett dárdáikról felismerni a doni kozákokat.

Szabályszerű hadi felvonulás rendében utaznak. Elől kettős őrszem, felvont karabélylyal a karján, utána egy szakasz, azután egy ágyu hat lóval, azután egy egész szotnya, ismét egy ágyu, a rajta ülő tüzérekkel. Annak a nyomában megint egy pulk lovas, és azután ismét egy hat lovas ágyu, – de már ezen az ágyucső hiányzik. A helyett egy emberalak van rá kötve. A két keze odalánczolva a laféta koronglyukához, a két lába alácsügg s barázdát húz a hóban (mezítelen láb, rongyokkal félig-meddig takarva). Az emberalak feje hátra van szegezve, s mikor egyszer-egyszer kisüt a hold, látni egy kíntól eltorzult arczot, a miről minden szőr le van vágva, vagy talán letépve, haja sincs már, ajka és szemei nyitvák. Egy durva lópokrócz van rávetve és alája dugva, a minek az egyik csücskéje alácsügg a hóba.

Ez a lelógó pokróczvég egyszer-egyszer egy vércseppet hullat el a hóba. Annak a jele, hogy az az ember még él, mert még vérzik. A hóba hullott vércseppből egyszerre rózsa válik. Piros virág a fehér hómezőben.

A kisértetprocessiót eltakarja a köd.

Távolabb, mindenütt a csapat nyomában, üget egy férfialak, hosszú sörényű, szélesfejű paripán, termetét bundás kaczagány fedi, fejét prémes kucsma; hosszú bajuszát belepte a zuzmara.

Csendesen és figyelve halad, mintha valamit keresne a földön. Aztán valahányszor egy olyan piros rózsát megpillant a hóban, leszáll a lováról, letérdel s azt a kristálylyá vált vércseppet egy arany kanállal, (a minővel a protestánsoknál az úrvacsorai bort szokták beadni a haldoklónak) kiemeli a hóból s elrejti egy zománczozott ereklyetartóba. S megint továbbhalad – a következő vércseppig.

Az út szakadatlanul őserdőn visz keresztül, a hol még az ősbölény számára szánt boglyák vannak rakva a tisztásra. Ez a bjelostoki erdő. Bölény nincs már Európában másutt sehol. Ez az erdő még megfelel neki. Fejszecsattogás nem hangzott még abban. A fákat nem dönti ki más, mint a fergeteg; egyik erdő a másik korhadékán nő fel; bükkfák, tölgyek, hársak versenyeznek a fenyőszállal. Az éjjeli csendben viszhangzik a hiúz nyervákolása s a bölénytehén bömbölése, mely szopós borját félti, hívja. Csak emberhang nem neszel. Nem laknak itt soha. Ha az út katonai vonal nem volna, azt is benőtte volna az erdő régen.

A vércseppek csak vezetik a lovagot tovább; mindig nagyobb távolban következnek egymásután. Egyszer aztán az utolsó rózsa is elfogy, az utat csak az ágyukerekek által vágott barázda mutatja. A lovag azon is tovább halad.

Az a lafétára kötött ember bizonyosan meghalt már, azért nem vérzik többé. Ha meghalt, akkor bizonyosan el is fogják temetni valahol.

A rengeteg erdőn túl, melyben nem lakik ember, következnek városok, a mikben szintén nem lakik ember. Egy nagy folyam partján két átelleni város, a miket még a mult századbeli térképek ezzel a jegygyel (erődített város), a mostaniak pedig ilyennel mutatnak be (rom). Akkor még neveik is voltak, úgy hiszem Kazimir és Joannovicze, most már csak az a nevük, hogy «rom». Dült falak, omladékok utczaszámra, piaczok, a miknek közepéről a hóból kiállnak a csalánkórók, kastélyok, a miken túlnőtt a szederinda, templomok, födél helyett bozóttal koronázva.

A nagy folyam be van fagyva, a jégből még fölmerednek a hajdani dobogóhid lábainak félig leégett csonkjai, az út mellettük visz át a jégen.

A magányos lovag ott is követi a nyomot. A folyam közepe táján aztán megállítja nyomozó ügetését egy frissen vágott lék. Hogy azt csak most törték a jégen, bizonyítják a mellette elhányt jégdarabok, miknek helyén még nem támadt új jégkéreg. A jégen vágott rés hosszukás négyszegletű, minő a sírverem. Mellette sűrű lábnyomoktól van letaposva a hó, – s nem messze tőle a sima hórétegben egy emberalak benyomott mintája maradt fenn, a ki arczczal lefelé fordulva feküdt ott. Valakit itt temettek el – a vizbe. Leereszték a jég alá, (az igen biztos temető), a Nyemen majd leviszi szép csendesen a tengerbe.

A lovag leszállt e helyen nyergéből, letérdelt a jégüreg szélére, levette a süvegét fejéről és valamit mormogott – talán imádságot. Valami hullott a vizbe – talán köny.

A tele hold e pillanatban teljes fényével világított le fejére. Olyan fő volt ez, a mit egyszer látva, el nem lehet többé felejteni. Magas kettős homlok, középen lenőtt hajjal, a haj szürke már, veresbe játszó s hátrafelé van simítva. Arcza szikár, csupa ideg, kiálló arczcsontokkal és állkapocscsal. Az orr merész hajlású, a szemek mélyen bennülők, a bozontos bajusz előre van szoktatva. Elfojtott fájdalom, megkövült panasz jelképe az egész arcz.

A felhő ismét eltakarja a holdat, a tájra sűrű, lomha köd száll alá. Őserdők, romvárosok eltünnek, mint az álomkép. A magányos lovag alakja árnyképpé mosódik el. Az erdő, a köd és az éjszaka sötétjében úgy zeng, búg, dönög valami. Talán a bölény hívja fiát… Vagy talán valaki azt énekli, hogy «bozse cos polske!»