A PÉZSMASZAGTÓL A KÁTRÁNYBŰZIG.

A mint Galban eltávozásáról biztos lehetett a társaság, azt mondá Pestel:

– Ez hát, bojár urak, igen szép volt: (értem a románczot), hanem mi, úgy hiszem, még valami egyebet is akarunk itt egymástól meghallani. Nemde Krizsanovszky bátya?

A lengyel nemes vállat vont.

– Nekem nincs több mondani valóm. (Hanem azért előhuzta zsebéből az elmaradhatlan tajtékpipáját a dohányzacskóval együtt s rágyujtott, a mi annyit tesz «napkeleti dohánynyelven», hogy «beszélnék biz én, ha ki tudnék innen bőjtölni bizonyos embereket, a kikre nézve zsindely van a háztetőn.»)

Zeneida elértette őt s valamit sugott Rylejeff fülébe.

– Úgy! Igaz! Mondá Rylejeff. Halljuk a mi Puskinunk szabadságdalát. Valóban a felolvasott gyönyörű románcz jogot ad téged a mi Tyrtæusunknak nevezhetni… Soha Byron óta…

De Puskin nem engedte neki végigmondani a phrasist. A dicséret dühbe hozta. Olyan az, mint az iskolai érdemrend: a kis deák, a kit az első verseért megdicsértek, diadallal viszi azt haza a nyakába akasztva, de az Istentől fölkent költőt szemébe ne magasztald. Tudja ő azt jól, hogy meghódított: ne mondd neki! ha asszony vagy, dobj egy virágot utána, ha férfi vagy, szoríts vele kezet; de csak ne mondd neki, hogy költeménye szép volt, mert azzal elkergeted. S a mivel legmesszebb el lehet őt kergetni, az, ha egy költőtárs dicséri meg; «Genus irritabile vatum!»

– Nem, urak, szólt közbe, dölyftől recsegő hangon. Ez a vers nem nektek való; ehhez nem pézsmaszag kell, hanem kátránybűz és kapadohány. Jer Jakuskin, menjünk vele egy korsóba. Ott «ennek» az athmosphærája.

Jakuskin talpraugrott s kezét nyujtá a költőnek.

– Jól van! Menjünk a «medvesonkához».

– Oda.

A társaság nem marasztotta őket.

A két ajtó között még lehetett hallani, mit beszélnek egymással.

– Vigyük oda magunkkal Diabolkát, mondá Jakuskin.

– Jó lesz. Keresd fel.

– Valahol elaludt az ostoba. Majd életre czibálom.

A háziasszonytól így szoktak itt búcsút venni.

Zeneida azonban utánuk indult s elhagyta a szobát.

– Most már beszélhetsz, szólt hirtelen Pestel Krizsanovszkyhoz. A nő jelenléte gátolt talán? Van még mondani valód?

– Van, szólt a lengyel. De nem e nő jelenléte gátolt. Oh nem. A nők igen jó titoktartók, ha összeesküvők. Leæna elharapta a nyelvét, hogy társára ne vallhasson, mikor a kínpadra vonták. Azóta is a nyelvnélküli nőoroszlán a titoktartás jelképe. Én sokat számítok az asszonyokra. Sőt megvárom, míg Zeneida visszajő, hogy előtte szólhassak: csak ezt a másik kettőt vissza ne hozná.

– Te gyanakodol bennük.

– Nem. Csak nem szeretem őket. Összeesküvésnél nem a szándékos árulók a legveszedelmesebbek. Háromféle embertől félek inkább. A gyávától, az önfejütől, s a phantastától. Ez az utolsó a legveszedelmesebb, mert elámítja magát s hamisan tudósít. Hall egy részeg parasztot káromkodni, s azt mondja, hogy forradalmi hangulat van. Egy szökött katonából hadsereget csinál, hiszi azt, a mit képzelete alkotott, s ha teleolvasta a fejét forradalmi munkákkal, azt hiszi magáról, hogy ő Robespierre, s a pétervári muzsikról, hogy az a párizsi sansculotte. A conspiratióhoz nem kell phantasia, oda memoria kell és judicium. Ezzel a két emberrel nem szeretek együtt tanácskozni. Az egyik bolond, a másik poéta.

Pestel megrántá a lengyel kabátja lelógó ujját.

– Ne sértsd meg Rylejeffet.

– Oh Rylejeff más; ő correct verseket készít, minden hiba nélkül; gondolatait oly helyesen méri fel jambusokkal és trochæusokkal, mint a buzát bushellel és tsetverttel. Ő az ura a phantasiájának, nem az ő neki.

Rylejeff az amerikai gabonatársulat ügynöke volt; s hogy nem volt inkább költő, mint üzletember, azt tanusítá azzal, hogy e fél bókot, fél gorombaságot igenlő mosolylyal fogadta.

Az egész társaság fölkelt az asztaltól, s apró csoportokra oszlott, a míg Zeneida visszatér. Rylejeff és Krizsanovszky egy szögletbe vonultak. A lengyel ugyancsak igyekezett fellegeket csinálni maga körül dohányfüstből, mintha nem tartaná elég álarcznak vonásai rideg mozdulatlanságát, s hogy őt ne kérdezzék, ő kérdezett.

– Szeretnék tőled egyet megtudni. Minden nagy czélnak a kiinduló pontja valami kicsiny önérdek. A szabadság: no az a nap; de az önérdek, az a föld. Azon vetjük meg a lábunkat. Csupa abstract fogalmakból még nem csináltak új korszakot. Az én önérdekem nem magyarázandó. Két szó megmondja: lengyel vagyok. Ez elég föld mind a két lábam számára. Ilmerinen kisasszony finn nő; s hiszem, hogy az is elég önérdek. Nem féltem, hogy a feje elszédüljön abban a fényes magasban, a hol koszorukkal és gyémántokkal körítik. Értem a te önérdekedet. Szereted a magad faját, látod annak rettentő hátramaradását más nagy népek mögött s szeretnéd azok közé fölemelni. Ismerem Pestel önérdekét. Nagyravágyása végtelen. Ő egy ujjáalkotandó ország első embere akar lenni. Széles alap! Valódi piedestál, a min a lába nyugszik. A többiek is mind mellőzött tehetségek, kiket a mozgalom fényes szerepekkel kecsegtet. Azután itt van Muravieff-Apostol. Azt itt tartja egy apai hagyomány, a mit meg nem tagadhat. Puskin szerelmes Zeneidába. Ez is sziget. Az őrült Jakuskin boszút akar állani. Ez is megbizható indulat, lehet rá építeni. A derék Turgenyeffet ide köti a puritán becsületesség. Ő kora ifjuságától kezdve mindig a szabad eszmék előharczosa volt, elkezdve demidecemvir korától: ez a vas becsületesség nem engedi magát más formába öntetni, inkább összetörik. De egy embernek az ittlétét nem tudom magamnak megmagyarázni. És ez Ghedimin herczeg. Egyike az ó-orosz tizenkét dynasta család tagjainak. Birtoka oly nagy, hogy jövedelmét orosz földön nem birja soha elkölteni. Az udvarnál a tsinn legmagasabb rangfokozatát birja; finom, ragyogó, ünnepelt uraság, a kinek egy olyan világfordulatban, a minőt ti terveztek, nyerni semmit, veszteni mindent lehet. Mit keres ez ebben a társaságban? Mi érdeke van ennek, hogy az összeesküvés tagja legyen?

– Valamennyiünk között övé a legerősebb érdek; a legkiengesztelhetlenebb sérelem emléke. Mert ez személyes sérelem. Te ismered a czárt. Tudod jól, hogy ő rá, mint emberre, senki nem haragudhatik. Még Jakuskin is a czárt üldözi benne, nem az embert. Egyedül Ghedimin herczeg az, ki mint férfi férfival áll vele szemközt. A czár nagyon ifjan házasodott. Beteges nőt vett el. Gyermekei korán elhaltak. Neje iránt meghült, új szenvedélyben keresett kárpótlást. Egy előkelő főuri család egyetlen, hirhedett szépségű leánya nem tagadta azt meg tőle. A tilos viszonynak eredménye lett: egy leánygyermek. Jól eltitkolták a dolgot. Az ifju herczegnő elutazott Olaszországba, mint leány, s visszatért, mint leány. Nem sokára ezután férjhez ment Ghedimin herczeghez. Olaszországban azonban lassankint felnőtt egy fiatal hajadon. Nariskin Zsófia herczegnő czím alatt, a kit tizennégy esztendős korában felhozattak Szent-Pétervárra. Nem az anyja, hanem az apja. A leány a külváros egyik magányos, kerttel övezett házában lakik, a hol gyakran meglátogatja őt az apja: az anyja soha. Az apja bálványozza a leányt, a ki még beteges is, az anyja gyűlöli. Az apa a czár, az anya Ghedimin herczegnő. Érted-e már most, hogy mi hozza közénk Ghedimin herczeget?

– De hát tudja-e ő ezt a titkot?

– Hogy tudja-e? Hiszen mi mindnyájan tudjuk.

– Abból még nem következik, hogy a férj is tudja. Csak gondold meg jól. Egy olyan állású férfi elé, mint Ghedimin herczeg, miféle emberi teremtés léphetne azzal a szándékkal, hogy az ő herczegi hitvestársáról egy meggyalázó fölfedezést tegyen? Az ily szóért az alárendelt személyt megkorbácsolják, s az egyenrangut agyonlövik. A szatócsok árulkodhatnak egymás feleségeire, de gentlemanek nem. Ki mondhatta volna ezt meg Ghediminnek?

– Hát ki? A kedvese. Nem kedvese-e Ilmerinen Zeneida Ghedimin herczegnek? S nincs-e ezer oka reá, hogy a herczeget hitvese gyalázatáról felvilágosítsa?

– Ne hidd! Nem tette azt. Te nem ismered Ilmerinen kisasszonyt; én igen. Mindenekelőtt nem hiszem azt, hogy ő szeretője Ghedimin herczegnek. Vagy ha szereti, hát akkor igazán szereti; nem úgy, a hogy a «Ninon de l’Enclos-k» szokták osztani a szerelmet. De én azt hiszem, hogy mást szeret. És azt hiszem, hogy még annak a szenvedélyének is urnője tud maradni. Ez a nő képes az egész világ megvetésével daczolni, de a saját maga megvetését nem tudná elviselni. S a szerető előtt árulkodni annak a feleségére, ez csak egy hetærához illő vonás! Ti nem tudjátok, kivel van dolgotok. Ez a nő játszik veletek. Ti megannyi sakkfigurák vagytok; ki bástya, ki futó, ki ugró. Lehet, hogy Ghedimin herczeg köztetek a sakk király, de Zeneida nem a sakk királyné. Ő a sakkjátszó.

– S neked mégis van bizalmad hozzá közelíteni?

– Igen, mert én vagyok a másik sakkjátszó.

… A roulette golyója pördült. Valaki jő! Mindenki a helyére sietett.

És Krizsanovszky nem érdemelte meg azt a gúnymosolyt, a mivel Rylejeff csendesen válaszolt az ő «nagy szavára». Mert bizony nagy szó volt, az igaz: «ti többiek csak sakkfigurák vagytok a táblán, mi ketten vagyunk a sakkjátszók»; de úgy volt. A többiek csak egyes huzásokat láttak maguk előtt; ők ketten az egész játszmát.

Azt is jól észrevette Krizsanovszky, bár úgy tett, mintha oda sem ügyelne, mily féltő aggodalommal törekszik Zeneida Puskint a veszedelmes sakktábláról eltávolítani. Az ilyen fej drága egy «pion»-nak. Talán egy egész nemzetre, talán az egész világra nézve drága, hanem hogy erre a nőre nézve drága, az bizonyos.

Elűzte őt innen – tömjénnel, mint az ördögöt, s most utána ment, hogy vissza ne bocsássa. Tudja jól, hogy mindazoknak a feje, a kik ebben a mostani tanácskozásban résztvesznek, el van igérve a bakónak, ha a játék el talál veszni, s Puskin fejének nem szabad azok közt lenni.

Pedig a költőknek hóbortjaik vannak. Ha útközben Jakuskin ki találja ejteni előtte, minő végzetes tanácskozást tartanak Zeneida roulette-asztala körül a bojárok, a veszedelem ingere vissza fogja Puskint ide hozni. Ha megtudja, hogy ez nem akadémiai értekezés többé, hanem haditanács, betöri az ajtót, hogy részt vehessen benne.

Most azonban még duzzog. A míg Jakuskin odajár Diabolkát keresni kabinetről-kabinetre, ő egy kerevetre veti le magát a pálmakertban, s boszusan csap hátra a tenyerével, a mint egy-egy dévaj bachansnő csiklandó ujja hozzá ér: «eredj, hagyj békét, nem kellesz»!

– Én sem kellek-e? kérdé azután tőle egy ismerős hang, a mitől egyszerre egy más világban ébred fel.

Zeneida oda ült mellé a kerevetre: «haragszol-e rám?»

– Valld meg igazán, te biztattad fel Rylejeffet, hogy engem insultáljon?

– Mivel? barátom.

– Engem ne nevezzen senki Byronnak! Én Puskin vagyok, vagy senki sem. Mondják azt, hogy költészetem orrtekerő muszka pálinka; de ne azt, hogy másodfőzete egy angol lángész theamaradékának. Lehetek kicsiny domb, de nem lehetek miniature Csimboraszszo. S ezt te sugtad Ryjeleffnek.

– Igaz, én sugtam neki.

– Azért, hogy elkergess innen?

– Azért, hogy elkergesselek.

– Nem vagyok méltó a bojárok társaságában résztvehetni?

– Mi közöm nekem a bojárokhoz, meg az egész Szojusz blagodensztojgához? Én szállást adok nekik s azzal vége.

– Tehát nem vagyok méltó, hogy szemeid lángjában elégjek?

– Megfagysz abban.

– Olyan hideg vagy?

– Mint az északfény.

– Nincs szived?

– Az anatomia szerint van; de annak a működése más, mint a mit a költők ráfognak. Az, a miről te beszélsz, Gall szerint, az agyacs 27-dik számú koponyarészében lakik, s az nálam nincs kifejlődve.

– Ne ölj meg kraneologiáddal! Te tudod, hogy mi a szerelem?

– Tudom. Egy zsarnok, meg egy rabszolga szövetsége.

– Légy te a zsarnok, én leszek a rabszolga.

– Ezzel a szóval csaltak már meg annyi asszonyt, a hány fövényszem van a tengerparton.

– Én esküszöm neked az Istenre, hogy életem, lelkem a tied.

– Melyik Istenre? te! Venusra? a ki maga is csapodár; Allahra? a ki a nőnek nem adott lelket s négyfelé osztotta a férfi szivét; Brahmára? a ki máglyára viszi az özvegyet; Jehovára? a ki a házasságot szerezte, mielőtt papot teremtett volna. Vagy talán a nagy Cosmosra?

– Nincs rettenetesebb egy nőnél, a ki philosophál!

– Azért teszem.

– Megölsz vele minden poézist.

– Tehát beszélj prózában.

– Jól van. Én nem kérek tőled: én adok. Neked adom lelkemet, kezemet, nevemet.

– Ah! A nevedet? Ez nagy szó. Egy olyan leánynak, mint én, adnak brilliantokat, szép lovakat, kéjlakokat; hanem a ki a nevével megkinálná: az ritka madár! Pedig ez ám a fő ékszer. A míg ilyen nevem nincsen, addig nem vagyok becsületes nő. Ha ma férjhez megyek a háznagyomhoz, holnap már becsületes asszony vagyok. Szegény jó Bogumil, nem is sejti, hogy az ő téli keztyüjébe az ő veres tenyerén kívül az én becsületem is bele van dugva. Tehát te nekem a nevedet akarod adni? Azt a nevet, a mi még eddig nincs máshová felirva, mint kocsmák ajtajára s prolongált váltók alá. Te bohó! Hiszen akkor sem engem hinának «Puskinné asszonynak», hanem téged «Ilmerinen urnak». De hogyha egyszer ezt a te nevedet a korcsmáros krétája helyett a hír lángbetüi fogják leirni, akkor oda fogod-e azt kötni egy másikhoz, a minek minden betüjén foltot hagyott…

– A rágalom! szólt közbe indulatosan Puskin.

– Az osztó igazság. Nem mondhatnak rólam olyan rosszat, a mit én magam még kiegészíteni ne tudnék. Önző, érzéketlen vagyok. Nem hiszek se Istenben, se becsületben. Fogalomzavar mind a kettő, a mi egymásnak ellentmond, a szerint, a mint az ethnographiai plágák változnak. A mi jól esik, az a jó. Az erény csak hóbort. A jó emberek csak arra valók, hogy az okosak játékot üzzenek velük.

– Ne beszélj így! kiálta Puskin; ez úgy esik nekem, mintha az arczodat iromba szinekkel mázolnád keresztül-kasul.

(Hiszen arra való is volt.)

Zeneida felhuzta gömbölyű válláról lecsuszott öltönyét.

– Te nem szeretsz olyannak látni, a milyen vagyok. Sajnálom, de nem ámíthatlak. Látod, milyen pompa vesz körül? Tudod, hogy ez mind honnan ered? Azt kivánod, hogy ezt mind elhagyjam? Miért?

– Egy másik világért, a melynek pompája előtt porrá lesz mindaz, a mit magad körül látsz. Az én világom, a mibe vezetnélek, ragyogóbb palotákkal van tele, mint a tied. Az a paradicsom!

– Teremts magadnak más Évát! Ha szeretnélek, az én féltékenységemmel ölnélek meg; ha nem szeretnélek, a magadéval. Egyik nap az egyikkel, a másik nap a másikkal, mert szenvedélyeim féktelenek, mert nem ismerek se törvényt, se esküt, se szégyent. Eredj, menekülj tőlem. Most még csak megfagysz; ne várd míg megégsz. Engem csak az bir, a ki nem szeret.

– Elejétől végig mind hazugság, a mit beszélsz. Te el akarsz engem távolítani magadtól, hogy ne vegyek részt az összeesküvésben! Te nem tartasz engem méltónak arra, hogy együtt veszszek el dicső barátaimmal. Ereszsz vissza közéjük!

– Micsoda összeesküvésről beszélsz te? szólt ámulást tettetve Zeneida. Azok ott benn most arról tanácskoznak, hogy mikép lehetne amerikai mintára a «mértékletességi egyesületeket» behozni Oroszországba, a pálinkaivás meggátlására. Államfelforgatási tervekről nincs az én házamban szó. Hiszed talán, hogy ha a czár «kamara-énekesnője», az udvar kegyencze, megtudná azt, hogy magas pártfogója ellen összeesküvést forralnak, nem sietne magának az utat kiegyengetni egy grófi koronához?

– Az utat… kirakva jó barátjai koponyáival?

– No igen.

– Nem! Te azt nem tennéd!

– Ki tudja? Nekem nincs lelkem, s nem hiszem, hogy másnak van. A túlvilágban nem hiszek, lehetetlennek tartom, azért ezt a világot úgy használom fel, hogy nekem jól essék benne laknom.

– S ha egyszer úgy találna fordulni, hogy rosszul esnék benne laknod?

– Akkor visszaadnám a földnek azt, a mi a földé. A phœnix meséje mélyértelmű. Mikor érzi, hogy a tolla megkopott, elhamvasztja magát. Valamennyi állat közt az embernek van joga meghatározni, hogy meddig éljen.

Puskin a rejtélyes arcz vonásaiból igyekezett kilesni: mi igaz ebből?

Ekkor nagy zajjal közeledett valaki feléjük, nevetve és szitkozódva, a sűrű jázmin-bozót mögül. Zeneida felugrott Puskin mellől, s kezét annak vállára téve, meleg, érző hangon sugá fülébe:

– Kerülj engem s keresd fel azt a szeretődet, a ki hozzád méltó s téged igazán szeret: a múzsádat. Ahhoz légy hű.

Azzal elsuhant, mint egy tünemény.

A jázmin-bokrok közül pedig előtört Jakuskin. A nyakába ültetve hozta Diabolkát, mint az állatkerti struccz a lovagló gyermeket, s a hogy a szakállát tépászó kezek engedék, kiabált szakgatott szavakkal:

– Ihol van… az átkozott… alig tudtam lelket verni bele… két findzsa fekete kávét töltöttem a szájába, míg életre tért… még most se tudja, hol van?… jaj, hogy tépi a szakálam… a hidegen majd eszére tér… szakrrra!… no hát menjünk a «medvesonkába».

Puskin daczosan ugrott talpra s tenyerével jó egy pár csattanóst húzva a czigányleány plastikai formáira, nevetve mondá:

– Itt van az én múzsám! Jövel hát lefelé fordított Olymp! pálinkás lebuj! ott értenek meg minket.

S hárman danolva törtek keresztül a tánczterem galopp infernáleján.

Zeneida volt az, a kinek jöttét jelezte a roulette golyó az összeesküvés termében. Egy kéz intése tudatta, hogy amazok eltávoztak.

Krizsanovszky kiverte a pipáját s eltette a zsebébe.

– No most már magunk vagyunk. Folytathatjuk.

Pestel kért szót.

– Hogy Krizsanovszky bátya aggodalmait eloszlassam, legelőször is ki kell mondanom, hogy Jakuskint mi mindnyájan bolondnak tartjuk, s az ő cæsaricida hóbortját senki közülünk el nem fogadja; mindenki megakadályozza. A mi tervünk ez: A tavaszszal nagy hadseregösszpontosítás lesz a minszki kormányzóságban, a 9-dik hadosztály gyül össze a Beresina mellett Bobruiszk vára körül. A czár és a nagyherczegek maguk fogják vezetni a hadgyakorlatokat. Éjszaka a várba térnek vissza. A várőrséget a Saratoff gyalogezred képezi, a melynek az ezredese Sveikovszki bojár, tagja a blagadensztojgának. A Saratoff-ezred valamennyi tisztje a mi hivünk. Éjszaka közkatonaruhába öltözött tisztek fognak Muravieff-Apostol és Besztuseff Rumin káplár vezetése alatt őrjáratkép megjelenni a czári pavillon előtt, hogy az őröket felváltsák. Azok egyszerre elfogják a czárt, a nagyherczegeket és a főparancsnokot Diebitset. Akkor kikiáltják az alkotmányt, behelyezik az ideiglenes kormányt, s az egész hadtesttel megindulnak Moszkva felé, magukhoz szedve az útközben fekvő hadcsoportokat. A siker hirére Moszkva meghódol, s onnan azután el lehet bánni Szent-Pétervárral. A Kronstadt előtt horgonyzó hajóhadak tisztjei és legénysége egészen tervünkbe vannak avatva: egy hadihajó az egész császári családot átszállítja Észak-Amerikába. Az egész forradalom megtörténik egy csepp vér kiontása nélkül. Mit szólsz hozzá, Krizsanovszki bátya?

– Azt, hogy tervetek nagyon bonyolult; sok benne a phantasia s egyetlen egy körülménynek a kimaradása elég az egész számítást dugába dönteni. Azonban nem tartom lehetetlennek a sikerültét. Ilyesmi nem példátlan Oroszországban. Már most én is elmondom azt, a mit magammal hoztam, s a mi terveteket kiegészíti. Ugy-e bár a sikert nagyon kétségessé tenné az, ha a czár eltávolítása után még fenmaradna egy czarevics, a ki a trónöröklés teljes jogával, egy egész hadsereg élén jöhetne be Oroszországba, a republikánus kormány erejét kipróbálni a nép és hadsereg dynasticus hűségén.

– Valóban, ez a hajótörésünk sziklája.

– E felől tehát legyetek nyugodtan. Én bizonyosan mondhatom nektek s a fejemet teszem rá, hogy a Czarevics rövid időn le fog mondani trónörökösi jogáról. Le fog mondani oly módon, hogy soha semmi esetben azt a jogát vissza nem kaphatja. Nem még akkor se, ha maga megbánná, hogy lemondott s vissza akarná azt venni. Még akkor sem, ha egyes-egyedül maradna a Romanov-családból, s az egész nemzet, a senatus és a bojárok erővel követelnék tőle, hogy foglalja el a trónt; nem ülhetne rá többé az orosz császári székre.

– Hát ez nem költői phantasia? kiálta fel Rylejeff.

– Nem. Ez positiv tudat. Ez lélektani kényszerüség. Ez logicai egymásután.

– Veszszek el, ha ez nem külömb a Sphinx talányainál! dörmögé Pestel.

– A mit tudtam, megmondtam. Hogy hiszitek-e? Az a ti dolgotok.

Azzal fölkelt a lengyel nemes a zöld asztal mellől, s pipáját a fogai közé dugva, jelezé, hogy nincs több elmondani valója, s egyedüli gondja az, hogy a pipája jól szeleljen.

Hanem Zeneida odalépett hozzá s a fülébe súgott.

– Ennek a talánynak a megoldó jelszava nem «Johanna?»

A mozdulatlan arcz e névre izgalmas vonaglást árult el.

– Ha kitalálta ön, ne mondja másnak… dörmögé a bajusza alól.

– Én?

– Igaz! szólt a lengyel, mosolyra lágyult arczczal. Hisz ön a «nyelvnélküli oroszlán».

Még abban az időben az utczai lámpákkal való fényűzést az új orosz czárvárosnak nagyon kevés utczája ismerte, s a hol lámpa volt, azt fegyveres silbak őrizte, hogy el ne lopják; hanem a helyett a nagy paloták előtti téreken, mikor a látogató vendégek szánkói összegyültek, nagy tüzeket raktak s az imsikek azoknál melengették tagjaikat a hosszú csikorgó éjszakán át.

Jakuskin nagy nehezen előkereste a nagy szánkaszekérvárból a magáét, s abba beleültek mind a hárman; Diabolkát középre vették s betakarták bundáikkal. Ennek soha sem volt saját bundája.

Az imsik nagyon beszédes volt a pálinkától: elmondta, hogy épen csak most jutott hozzá az a nagy úr is, ki a «nyolczas fogatot» hajtotta, hogy a szánkójával odább mehessen; azt parancsolta az imsiknek, hogy az Arakcsejeff udvarba hajtson.

Ezt sem ártott megtudni.

Jakuskin megmondta az imsiknek, hogy hová hajtson: a «medvesonkához». (Hirhedett spelunka!)

– Ne féljetek gyerekecskéim, biztatá őket a szánkász, elviszlek én benneteket holmi mellékutczákon olyan szépen, hogy senki sem rabol ki benneteket.

– De ne a mellékutczákat válogasd, mondá Jakuskin, hanem egyenesen hajts végig a prospekten, meg a Fontankaparton, a hol őrjáratok czirkálnak. Aztán ne félts te minket, van nálunk pisztoly.

– Jaj, az nem jó lesz gyermekecskéim! A zsivány, meglehet, hogy nem rabol ki benneteket, ha meglátja a pisztolyt, de az őrjárat nem fél a pisztolytól, s az bizonyosan kirabol.

A mit az imsik mondott, az pedig nem volt tréfa. A jó Khulkin rendőrfőnöksége alatt nem csak a kaszárnyából szökdöstek ki a katonák éjszakánkint félkézkalmárkodni, hanem maguk az őrjáratok is résztvettek a házfeltörésekben, s a rendőrbiztosok voltak a legmegbizhatóbb – orgazdák. Éjszakánkint előkelő úr csak lovas kiséret mellett mert hazatérni s a paloták ajtait vasrudakkal torlaszolták el.

A két férfi útközben szidta Diabolkát, a miért kiszalasztá a kezéből Galban lovagot s aztán elmondták neki, hogy szabadultak meg tőle sok ezer rubel árán.

A mint a tágas prospektből a szán a Fontanka-körútra bekanyarodott, egyszerre eléje ugrik öt fegyveres ficzkó, kettő megkapja a lovak zabláit, egy a kocsis fejének irányozza a fegyverét, a többi kettő a szánban ülő urak ellen fordul. Mind pisztolylyal és kardokkal vannak fegyverezve, arczaikon álarcz; a hosszú birkabéléses kabát álltól sarkig fedi termetüket, hanem a nagy tökmagalakú medvebőr süveg elárulja, hogy katonák, még pedig granátosok.

Egy közülök francziául szólal meg (ez tehát bizonyosan tiszt).

«La bourse, ou la vie, messieurs.»

Hanem erre Diabolka előpattan a két úr közül s a Puskin mellének szegzett pisztoly elé veti magát, két karjával átölelve a megtámadót s elkezd neki ördöngös csábbal hizelkedni.

– Ej, ej, bátyácskám, kedveském, hát te minket akarsz kirabolni? hát nem ismersz bennünket? Nézd csak, nézd. Ez itt a derék Jakuskin, félzsoldra tett kapitány. Emez meg itt Puskin, a kinek nincs annyi kopek a zsebében, mint a mennyi hitelező van a hátán. Én magam meg vagyok a Diabolka, a kinek senki sem fizet mással, mint csókkal, s én sem fizetek mással, mint csókkal. Abból, ha kell, nesze, van elég. Czupp! A két orczádra, a két szemedre, az ajkaidra. Nesze. Végy belőle, a mennyi rádfér. Ha pedig okos ember akarsz lenni s sok pénzre van szükséged, épen most baktat haza egy gazdag úr az Arakcsajeff dvorba, a ki most nyert a roulette-bankban tizenháromezer rubelt; a Fontanka jegén még eléje kerülhettek neki. Piros bundája van, fehér medveprémmel.

Ez varázs-szó volt! A négy rabló egyszerre ott hagyta a szánt és a vezért s elkezdett futni a Fontanka felé, mintha űzték volna; mire aztán a tiszt úr is, látva, hogy egyedül maradt, igyekezett Diabolka karjai közül kimenekülni, nehogy elfogják; de a leány nem eresztette egyhamar.

– Megállj még! Nesze még ez a csók az orrod hegyére!

Aztán az is vágtatott az előre futott társak után.

Diabolka kaczagott féktelenül.

– Ah hah! Milyen jól esik egy jótett emléke! Most ezek szegények bizonyosan kirabolják Galban lovagot.

– Hanem már mégis azt az utolsó csókot elengedhetted volna annak a ficzkónak! dörmögött Jakuskin. Az orra hegyére! Úgy sem kellett az neki az álarczon keresztül.

– De kellett nekem, szólt Diabolka, hamisan kunczogva. A csókolódás alatt kikeresgettem a kedveskének, mi van a szíve fölött? s ezt találtam ott ni!

Egy csillogó gyémántokkal kirakott rendcsillagot mutatott a markában.

– Hó! Mi a mennykő! hisz ez egy elsőrendű Wladimir! kiálta fel Jakuskin.

– A mi Rinaldónk előkelő főtiszt.

– Gyémántos Wladimir-rend! Imsik te! Megállj. Csiholj ki! A rendjelek szalagjára belül aranybetűkkel szokott nyomtatva lenni a birtokos neve.

Az imsik tüzet csiholt egy nagy darab bükkfataplóba s míg azt Diabolka tele pofával fujta, e fénynél mind a két férfi egyszerre olvasá a szalagra nyomott nevet.

«Arakcsejeff Jevgen!»

– Ah, a mi derék Arakcsejeffünknek a fia ilyen mesterséget is gyakorol? kiálta fel Jakuskin.

– Mindenki tudja, hogy «mauvais sujet».

– No ez drága fogás volt tőled Diabolka. Ezért holnap, ha visszakinálod, mind azt a pénzt megkaphatod Jevgen úrfitól, a mit az ma éjjel az utczán rabolt.

– S holnapután megint csak nem lesz pénzem, szólt a leány nevetve.

Puskin azt mondá neki:

– Te, ha akarod, ezért az érdemrendért elvetetheted magadat Jevgennel s grófné fogsz lenni.

– Egy hét mulva megint csak visszaszökném a czigányokhoz.

– Hát talán fel akarod adni? Azt akarod, hogy felakaszszák?

– Azt a bolondot nem teszem. Mert engem meg mellé akasztanak. Csak bizzátok ti én rám; én tudom, hogy mit teszek azzal, a mit fogtam?

Jakuskin németül mondá Puskinnak, a mit Diabolka nem értett: «Ez az ember volt egész életemnek megrontója, s most itt volt a pisztolyom szája előtt. De most már nem az ő számára van az a golyó megöntve; «látod: még csak dühbe sem hozott, mikor a nevét megláttam. Mikor a medvére lesünk, nem bántjuk a rókát. Vidravas a nyakának! Hadd legyen a bőre a Diabolkáé.»

Nagy jártasság kellett hozzá, hogy a külváros háztömkelege között ráakadjon valaki a «medvesonkára»; kivált miután az sem volt külömböző a szomszédjaitól (mint építészeti remekmű). Földszint tégla, azon egy emelet fából, azon rengeteg kiülő tető, czifrára faragott szarufákkal. A mit másutt pinczeablaknak neveznek, az itt a kémény; a kandalló a földalatti épületben van, s minthogy ez a legelső dérleeséstől a legutolsó fagyig éjjel-nappal mindig füstöl, annálfogva azon se leskelődni, se betörni hivatlan vendégnek nem lehet. A hivogatott vendégnek sem olyan könnyű a bejárás. Mikor már rátalált a szegletházra, mely a többiek közül kikönyököl a görbe utczába, arról a roppant medvesonkáról, mely fából faragva, ott lóg egy hosszú rudon alá a házhiuból; akkor talál maga előtt egy alacsony tölgyfaajtót. Azon nem lehet bemenni. Mert annak az a fortélya van, hogy kívül is rekesze van, meg belül is. A felső tolózár arra való, hogy a ki kívül van, be ne mehessen a belül levő engedelme nélkül, a külső meg arra szolgál, hogy a ki belül van, ki ne jöhessen a kinn levő beleegyezése nélkül. Korcsmárosi genie találmánya. A belső zár megóvja a vendégeket a rendőrség meglepetésétől, a külső meg a kocsmárost a vendég uraknak fizetés nélkül elszelelésétől. Kiegészíti a stratagemát az a furfangos mód, a mivel a vendégek bejutnak a korsóba, s a korcsmáros meg kijut, hogy az ajtót kívülről kinyissa, mikor reggel van, s a kivigadottakat ki kell rakni a hóra. E czélra szolgál egy másik ajtó, mely az első fölött van, az emeleten. Ennek van egy hosszú, keskeny ablaka, a melyiknek az egyik szegletében pörög a «fortoska», a pléh szélkelep, a miből a kitóduló gőz örökmozdonyt csinál. Mikor a felső ajtón zörgetnek, akkor a korcsmáros kiles az ablakon, s ha igazi vendég jön, egy csigára tekert kötéllel leereszt egy hágcsót, a mi az eszterhéj alá van felvontatva, s azon az érkezett vendég felmászhatik a felső ajtón át az emeletbe.

Ott egy igen tisztességes szobát talál maga előtt, körülrakva tarka és aranyos szent képekkel, a mik közül különösen kiválik egy embernagyságú szent György lovag a sárkánynyal, diófa rámában.

A szobát szép czifra viaszgyertyák világítják be, mik elé kék és piros vízzel tölt üveg gömbök vannak felállítva, mögöttük a Megváltó képe, arany háttérrel. A korcsmáros családja ott térdel a fali oltár előtt, s az ajtót kinyitott gazda siet visszatérdelni az elhagyott helyére s folytatja a félbehagyott imádságot. A szent szöveg közben aztán, marginalis jegyzetek képében, felelget Jakuskin hozzá intézett kérdéseire.

– No Dimitri, hát van-e friss medvetalpkocsonya?

– Oh Istenkém! hogy volna nagybőjt éjszakáján? Nem főzünk itt húst hét hétig. Irgalmazz nekünk.

– Hát mit adsz ma lakomára?

– Olajos babot, meg káviárt, hét hétig nincs más a házamnál. Kegyelmezz szegény bűnös fejünknek.

– De ha egy imperial üti a markodat, csak találsz még egy kis medvesonkamaradékot a számunkra?

– Ne vigy uram a kisértetbe! Dehogy találok; megverne érte az Isten, s megkorbácsoltatna a rendőrfőnök. Tiltják azt minden szentek.

– Kivéve szent Györgyöt, kiált közbe nevetve Diabolka, s azzal neki vetve a sarkát a nagy képnek, félretolja azt a helyéről, s azzal feltárul egy nyilás, mely a kép háta mögötti üregbe levezet.

A vendégek hahotája között folytatja nagy hadarva az imádságot Dimitri, de az egyik kezét markával felfelé hátratartja, hogy az igért imperialt belehullassák; s aztán, a mint azok eltüntek a ház belsejében, helyretolja a szent képet s olyan énekléshez kezd háznépestől együtt, hogy az kihallik az utczára.

A rejtett lépcsőn Puskin ment legelől, a ki jól ismerte már itt a járást; a földszinti helyiségben volt valami világosság, a mit egy elkoppantatlan faggyugyertya okozott s a mi elég volt arra, hogy az ujonérkezők az útjokban álló hordók, csobolyók és deszkaládák között el ne bukdossanak. A csipős sajt, hering, füstölt hus és pálinkaszag dicsekedett vele, hogy ez valami éléstár. Egy csapraütött hordó előtt guggolt valami asszonyféle, orros cserépkorsóba eresztve a csorgó levet. A mint az érkezőket meglátta, otthagyá a korsót, eléjük tipegett vigyorogva. Jól illett neki a vigyorgás; kiélt, ránczos arczán az látszott meg, hogy sötétben szokta magát kifesteni és tükör nélkül; a fogai közül hiányzott egynehány, az ilyet úgy hiják műnyelven, hogy «flinta». Zsíros tenyereivel végig czirógatta a vendégeket s végképen elrekedt fahangon mondá Puskinnak: «van ám friss medvetalp a számotokra eltéve!»

– Itt vannak-e a többi urak? kérdé Puskin.

– Régesrégen, hörgécselé a némber; de nagyon részegek lehetnek már, mert az elébb egy palaczk tintát hozattak a patikából.

– Az ördögbe? Mit csinálhatnak a tintával?

– Bizonyosan iszogatják; mert csizmát kenni, tudom, hogy nem jó. Megyek, bejelentelek.

– Ah, itt nagyszerüen megy! mondá Jakuskin. A mióta utoljára voltam itten, azóta bejelentik a vendégeket.

– Az okát kitalálhatod.

A némber valahol egy lyukat talált a falon, a min keresztül valahová le kellett kiáltania; de tompa hangja mellett az olyan nehéz feladat volt neki, hogy ismételve hozzá kellett fognia, míg a válasz visszaérkezett.

Az alatt az új vendégek várakozhattak.

Egyszer aztán Diabolka nagyot sikoltott.

– Egy patkány futott fel a csizmám szárán!

– Segítsek megfogni? mondá Jakuskin.

– Szemtelen! Mintha magam nem tudnék egy patkányt megfojtani.

A leány egy percz mulva nyakánál fogva húzta elő ruhája ránczai közül az ujjai vas szorítása alatt megmeredt apró fenevadat, s nevetve üté vele arczul Jakuskint, ki mindenképen szeretett volna neki e vadászatnál segítségére lenni.

Ez volt a második trophæum. Az első volt a Wladimir rendcsillag. Annak volt egy kapcsa, a mivel azt a zsinórra fel szokták akasztani. Diabolka ezt a kapcsot beleakasztotta a patkány előfogába s aztán mind a két diadaljelt odatűzte a süvege lelógó csákójára, egymás mellé a patkányt, meg a gyémántos csillagot. A szentpétervári úrnőknél divat volt egyidőben zsebórákat lánczostól, colliéreket medaillonostól a kontyaikra akasztva viselni. Követte az elmult divatot.

A flinta jelenté a társaságnak, hogy szabad a bemenet. Azzal egy csapó-ajtót felhúzott előttük, a mi a lebuj bejáratát elzárta. «Bujjatok be!»

Egyetlen pinczebolt volt az egész, oszlopos ivekkel több rekesztékre osztva. A középső falba volt építve a kandalló, nagy előre rugó ernyővel, a mire a vendégsereg téli gunyái voltak felhányva száradni; a mindennemű bűz, gőz, emberi pára, dohányfüst sűrű ködén át a kandalló tőzegtüze, mint az ágyúból kilövő láng, világított elő, láthatóvá téve annyi emberi alakot, a mennyi e pokoli aureoleba belefér. A vendégek vacsora után voltak már, a hogy az asztalon elszórt konczok, kocsonyamaradványok, hagyma, káposztaizékek, kenyérhéjak, sajtdarabok tanusíták; s a felfordított kancsó bizonyítá, hogy most még az ivás is szünetel. – Hát mi történik akkor?

Egy nagy két itczés palaczk most az úr az asztalon, a mibe egy lúdtoll van beleütve. Az a tinta. Mit keres itt a tinta?

A belépőket harsány üdvözlés fogadja. Puskin és Diabolka régi habituék itten, hanem Jakuskint újra kell megismertetni a társasággal, mert a «medvesonka» társasága tíz év óta nagyot változott, a mikor ő legutoljára itt járt. Puskin bemutatja egymásnak a vendéget és a pőrére vetkőzött uraságokat, a kiknek rangjukhoz illő czímeik is vannak. Mind szemenszedett tanulmányfők.

Dobujoff úr, a mi Rosciusunk: hirhedett hős-szinész; kár, hogy most elcsapta magától a társaságot és privatizál. Csetverin úr, a mi Rafaelünk, a ki megveti a nagyok kegyeit, s csak népszerű boltczímereken örökíti meg művészetét. Csicserkoff úr, a tudós akadémiának legnevezetesebb tagja, a ki harminczezer könyvet ismer – a táblájáról s naponkint kisöpri az egész tudós társaságot. Arbusoff úr, nevezetes mechanikus, ki az önmagától lövő puskát feltalálta. Szeravszki úr, a mi Hyppocratesünk és Galenusunk, a ki a nehéz nyavalyát gyökeresen kigyógyítja. Megannyi félreismert, elnyomott, üldözött lángész! Ime itt látod Barbatuseff admirált, a mi Vasco de Gamánkat, a ki számtalan új szigeteket fedezett volna fel, ha az irigy admiralitás egy gályát adott volna neki. Ez pedig a mi küldiplomatiánk, monsieur Germain.

Monsieur Germain abban külömbözött a társaság többi tagjaitól, hogy ő nem volt egy ingre vetkőzve, mint azok, a minek talán az is lehetett az oka, hogy nála az ingről hiányzottak az ujjak, elég levén a gallér és az ingelő, a mi látható. Egyébiránt az ő arcza sehogy sem engedett színfokozat tekintetében a többiekének. A jobb keze ujjai pedig másodiziglen tintásak voltak, a mi azt sejteté, hogy azt a tintába dugott kalamust ő kezeli ezúttal s megerősíti e gyanut az előtte heverő gyűrött papirív is, a min már látszik nehány irott sor, és azokkal együtt járó elcseppentett «hizók».

A bemutatott úr elébb megnyalja a tintás ujját s a kabátja szárnyához törülgeti, csak azután nyujtja kezét szorításra Jakuskinnak, önérzettel mondva:

– Ez csak fölvett nevem. Igazi nevem Marat. Valóságos testvéröcscse vagyok a dicső Maratnak, annak az isteni nagy Maratnak, a kinek hamvai számára építették a Phantheont. Tudja ön…

– Tudom, szól Jakuskin, s mondhatom, hogy nagyon örülök rajta, hogy ön a testvére, s nem én vagyok az.

– Ön egészen közénk illő ficzkó! magasztalá Marat úr Jakuskint. Legyünk frère et cochon.

– De minek «frère» az egyik? Legyünk mind a ketten «cochon». – S összecsókolóztak.

– De hát mit csinálnak önök itt, urak? Mire való ez a csúf folyadék az asztalon?

(Jellemző, hogy a míg a pézsmaillatú összeesküvők tegezték egymást, addig a kátrányillatuaknál meg kellett tartani az «urak» megszólítást.)

A kérdezett alacsony emberke, a cacadu frizurájával, büszkén ütött az asztalon heverő papirra.

– Most készítjük a mi «marseillais»-ünket.

– Hallod, Puskin? Itt is versenytársra akadtál, enyelgett Jakuskin.

– Úgy látszik, hogy ez a mai nap az olympi versenyek ünnepe, szólt Puskin nevetve. Hát hogy készül itt a vers? Magam is szeretném egyszer látni.

– Nagyon rendén, szólt Marat vérszerinti rokona, a tollat füle mellé dugva. Én kimondom a jeligét, s ez egyúttal a refraine. A többi urak hozzáadják a maguk eszméit, én pedig azokat költői formába öntöm.

– Tehát mindent társulati uton! Még verset is.

– Igen bizony! A mottó és a refraine ez: «Kést neki!» Két szó, a mely mindent kifejez. Ehhez csatlakozhatik a többi. Im a kezdet:

– Ki tudja tovább?

– Én! Én! kiáltozák a hosszú asztal körül s összevissza siettek az eszméiket kölcsönadni.

– Én azt mondom, hogy a szinészeket mind le kell nyakazni, mondá Dobujoff úr, kik húszezer rubelért declamálnak, énekelnek, pedig egy sem tud külömben szavalni, mint én.

– Ők maguk a királyokat játszák, nekünk meg az inas szerepeket osztják. Zsarnokok! Minek az egész komédia? Nem elég mulatság a népnek a paprikajancsi, meg a medvetánczoltató?

– Nincs alávalóbb osztály a piktoroknál, bizonyított közbe Csetvertin úr. Ők egyetértenek a papokkal, azért, hogy szent képeket festhessenek nekik s a czár talpát nyalják, a miért az a csataképeiket megfizeti s még megörökíti a nép gyalázatát. Az lesz a derék ember, a ki a «fehér termet» felgyujtja, a négyszáz tábornok arczképével! Minden piktornak el kellene vágni a kezét, a ki többet tud, mint boltczímert festeni.

– És azokét is, a kik könyveket irnak! kiáltá Csicserkoff úr, a kik czifrább nyelven irnak, mint a milyenen mi beszélünk.

A többi is mind sürgette a maga véleményének elfogadtatását, a kuruzsló az orvosokat akarta kiirtani, a bukott kalmárnak a börzekirályok trónfelforgatása volt a programmja, az elcsapott tengerész a hajóhadat kivánta felgyujtatni; valamennyi vélemény mind oda ment ki, hogy a ki csak egy fejjel kimagaslik a sokaság közül, az mind ellensége a népnek és kiirtásra méltó.

Marat testvére összegezte a véleményeket és rímekbe szedte.

Ez már tetszett! Az asztalt ütötték ököllel, úgy tapsoltak hozzá.

– De énekelve volna ez szép! kiálta Marat junior. Ki teszi énekre? Ah, hisz itt van a mi «észistennőnk», fel az asztalra, Diabolka!

S egy percz alatt feldobták az asztalra a czigányleányt, a ki félrecsapva a süvegét a lefityegő csodálatos czafranghybridummal, rögtönözve dalolt a kétségbeesett vershez megfelelő vad melodiát, s a két sarkával dobolt az asztalon, s a két kezével füttyöket hányt hozzá. Utána ordította az egész lebuj a vad devernyát.

– Ez már aztán meg fogja tenni! Úgy-e bár? szólt ragyogó kérkedéssel a Marat-örökös, Puskin vállára ütve barátságosan; s azzal megtömve pipáját, azt félagyarára vágta s úgy könyökölt az asztalra elégülten.

– No, Puskin, most vedd elő az eszedet! sugá Jakuskin. Hadd lássuk, melyik nyeri el a pálmát?

Puskin elő is vette azt a zsebéből; azután fidibuszt csavart belőle s azt meggyujtva a kandallónál, oda tartá a Marat-utód pipája fölé.

Ezúttal Marsyas nyuzta meg Apollót.

A vad poéta diadalmas arczfintorgással szívta a pipáját, a mire egy olympi hős tartá saját égő költeményét; minden szippantásnál nagyot lobbant az, s e lobbanásnál Puskin észrevette, hogy a vállán mászik valami bogár. Egy rovar, a minek nevét nem szokták leirni. Lepeczkelte azt magáról.

Újabb Marat észrevette ezt a megvető mozdulatot.

– Ej, ej! Ifju úr! Minek az a nagy megvetés? Minek az a finnyáskodás? A mit milliók és milliók viselnek a testükön, mit fél ön attól? A kivel testvéreink együtt hálnak, nappal együtt járnak, mit undorodik ön attól? A ki azt megveti, az aristocrata. Ez az egyenlőség symboluma. Miként a régi egyptomiaknál volt egy szent bogár, a scarabeus, ez a mi szent cserebülyünk! A ki az emberi társaságot nivellirozza. Nosza még egy strófát a vershez urak:

Dühös taps hangzott fel rá s utána énekelte mindenki, még Puskin is.

– Igazán mondom, ez találta el a módját, mondá kaczagva Jakuskinnak.

Most azonban megnyilt a pinczeajtó s egy hosszú kéz, mely lenyúlt a magasból, elkezdett egy kolomppal harangozni.

Arra a kolomp szóra egyszerre vége lett az egész rebelliónak.

Ez azt jelenti, hogy megvirradt, a «korsó» csaplárosa kötelezve van az ajtaját kinyitni, s a vendégek jól teszik, ha hazamennek; külömben ott lepi őket a rendőrség.

A zaj elnémult egyszerre s minden ember igyekezett felvenni a sutra feltett bekecsét. A felnyitott ajtón át betört a hideg lég s a spelunkában megszorult pára elkezdett hó és zuzmara alakjában a vendégek hajára, szakállára tapadni.

– No de most még egy búcsukortyot egymással! dörmögé a sarju Marat. E dicső este emlékére! Jó barátok! Testvérek! Urak! Nem! Nem közönséges itallal! Annak az emlékére, hogy ma készítettük el a mi marseillaiseünket, megiszszuk közakarattal azt a tintát, a mi e dicső harczidal irásából fenmaradt.

– Megiszszuk! ordíták rá mindnyájan.

– De már ezt nem csináljuk utánuk! dörmögé Puskin, s lerántva Diabolkát az asztalról, igyekezett a pinczegádort elérni s kimenekülni az alvilágból.

A földszintre jutva, a míg Jakuskin az utcza végén hagyott szánkó keresésére elindult, Puskin megkereste a bundáját s beletakargatta Diabolkát. Marat úr ott lepte az ajtóban. Jött utána a tintás üveggel. Még volt benne valami.

– Ej, ej, Puskin testvér! Hát ön elszelelne közülünk a búcsukorty nélkül! No bizony, tán utálja azt az italt, a miből mi valamennyien ittunk? Hát illik-e ez? Addig ki nem eresztem önt innen az ajtón, a míg nem iszik belőle. Éljen az egyenlőség! Nem vagyunk-e mindnyájan egyenlők? Mindenben egyenlők?

– Nem, szólt Puskin. Nem vagyunk egyenlők.

– Par exemple?

– Hát – par exemple – én erősebb vagyok, mint ön, s annálfogva én vagyok az, a ki megfogja önnek a nyakát s ön az, a ki innen kirepül.

Már akkor Marat úr ott is hevert az utcza közepén, lilaszinűre festve a havat az összetört tintás üveggel.

– Látja ön, hogy még sincs tökéletes egyenlőség a földön!

– De lesz, hörgé feltápászkodva Marat, s kihúzta csizmaszárából a kést. Ez az, a mi kiegyenlíti a külömbséget a hős és a pipogya között.

Diabolka megfogta Puskin kezét, s magával ragadta futva, nehogy még lekéseljék.

– Nos, hát eljösz-e holnap megint a «medvesonkába»? kérdé Puskin a visszatérő Jakuskint.

– El bizony. És mindennap eljövök. Ezek aztán az igazi emberek!

Puskin nagyot nevetett.

– Az ám, a míg a kolompszót meg nem hallják!