← Table of contents
Szabadság a hó alatt, vagy

AZ ÖRDÖG.

Reading edition

Egyszer csak derengő fény kezdett egy mellékutczából a sötét hullámra vetődni; a vérvörös sugár élesen sütött ki a magas házak sorai közül.

Egy dereglye jött elő a mellékutczából. A hajó orrába volt letűzve egy fáklya. Két férfi evezett; egy a hajó orrán állva, hosszú csáklyával hárítgatva félre a sebesen közelítő jéghasábokat, egy pedig a kormányrudat fogta. A dereglye közepén állt egy nő, kurta prémes bundában, feje és csaknem egész arcza elburkolva a bashliktól, a ki azzal foglalkozott, hogy egy csoport apróbb-nagyobb gyermeket mindenféle pokróczokba takargatott s piskótákat osztogatva ki közöttük, csitítgatta őket, hogy ne kiabáljanak annyit a «tata», meg a «baba» után. (Az orosz kis gyerek mama helyett babát mond.)

Hja, biz a tata meg a baba azt szokta tenni, hogy mikor maga elmegy a népünnepre, hát akkor a sok mihaszna apró porontyot bezárja otthon a szállásán. A hátára csak nem veheti, mikor a «korsóba» megy.

Mikor aztán beüt a szerencsétlenség, hát biz akkor a tata, meg a baba (ha ugyan ura még a két lábának) hát csak elszalad valamerre; de a bezárt aprósággal mi történik? Ha tüzi veszedelem van, biz azok odaégnek; ha azonban csak az árvíz jön, hát akkor jó az Isten, majd csak küld innen-amonnan holmi jószívű uracskákat, a kik mulatságot csinálnak maguknak abból, hogy a benrekedt gyerkőczkéket ablakon, padláslyukon át összeszedegessék; hisz azoknak az uraknak ez olyan jó mulatság, mint a kacsavadászat. Lám, ezek is hogy megtöltötték már a dereglyéjüket, pedig még csak egyet fordultak.

A dereglyések észrevették a vízár közepett küzködő hintót, azzal egyszerre arra vette a jármű irányát. A fáklya szikrázva lobogott az erős szélben s tűzvilágot kölcsönzött az ifju férfi arczának, ki a csónak elején állva, mint egy szellemhős közeledett a fekete víztükör felett.

A torló jég harsogott a közeledő dereglye alatt.

Az ifjú férfi neki feszíté csáklyáját s odafaroltatta a dereglyét az úri fogat mellé.

Már ekkor Bethsába alig birta magát tartani a lovon.

Az ifju nem vesztegette a szavakat, hirtelen átkarolta a leány derekát, a ki ösztönszerün ragadta meg mindkét kézzel a karját s a másik perczben a leány a ló hátáról a dereglyébe volt emelve.

Bethsába e pillanatban az ifju szemei közé nézett és akkor megtudta, hogy mi gyönyör van abban, a mikor egy ember a másiknak a szemeiben elveszti a lelkét. Ő már egyszer találkozott e szemek lángjával; akkor még csak a szárnyait égette el náluk, most azután egészen beléjük hullott.

– Takarja ön ebbe a bundába! szólt a dereglye közepén álló hölgy a férfihoz, s saját bundáját levetve válláról, odaveté a didergő leányra. Aztán odalépett a hintó szélére s kezét nyujtá a bennülő hölgynek. E közben hátra hullott fejéről a bashlik, s Bethsába ráismert az arczára. «Ez az ördög», ez Ilmarinen Zeneida!

A herczegnő is ráismert.

Vad szenvedélylyel taszítá el a felé nyujtott kezet s rekedten kiálta:

– El innen! Nem kell az ön segítsége! Inkább a jégárba, mint önhöz: a pokolba!

S azzal kikapta a kocsis kezéből az ostort s közé vágott vele a lovaknak; azok vadul vágtattak előre, neki a jeges árvíznek, a tajtékzó hullámnak, mely szügyeiket verte már. Nem kellett neki ez a segítség.

Bethsába pedig ott maradt.

Reszketett, nemcsak a hidegtől, hanem attól a rémgondolattól, hogy most az ördög keze közé jutott. Már viszi magával, már az övé.

Még a bundáját is ráadta a martalékára, hogy annál biztosabban elvihesse. Milyen jó meleg bunda. Bizonyosan ez is a pokolból jött.

– Ön meg fog fázni, mondá a csáklyás férfi Zeneidának.

– Evezni fogok s majd kimelegszem, viszonzá a nő, s azzal kezébe kapva a lapátrudat, elkezdé azt feszíteni, hogy keble csak úgy emelkedék bele. Így tesznek az ördögök, mikor sietnek a martalékukkal. Ezt a sok gyermeket is bizonyosan mind a pokolra viszi most.

A dereglye sebesen sikamlik végig a sötét utczákon.

Majd egy nagy kert elé jut, melynek kőfala gátat vet a hullámnak. Bethsába megismeri azt a czifra aranyozott vaskerítést. Itt lőtték le a szarvast, a mit ők hajtottak a mult tavaszszal. Az ördög odaviszi őt most magához!

A dereglye kiköt a palota küszöbe előtt, egész odáig tódul az árvíz, a márványlépcsőkig. Hanem az a palota jó menedék. Alapja úgy fel van emelve, hogy a pálmakert növényeinek a tövét soha sem érheti el az árvíz. A tornácz fényesen ki van világítva s cselédsereg fényes bérruhában siet lámpásokkal az érkezők elé. Benn nagy sürgés-forgás van. A nagy tánczteremben végtül-végig ágyak vannak vetve, s közepett asztal terítve, gőzölgő samovárokkal; egy csoport gyermek már fekszik az ágyakban; nehányat most itatnak meleg levessel, theával. Sok ember van itt, a kiknek arczát Bethsába, úgy rémlik, mintha látta volna valahol.

Azok úgy kerültek oda, hogy a Mihály arkangyal-napi ünnepi sokadalmat szokás szerint felhasználta a zöld könyv társasága az ország minden részéből összebeszélt gyűlés megtartására. Ilyenkor a rendőrség figyelme meg van bénítva.

A vezetők alig kezdtek a tanácskozáshoz, a midőn berohan Puskin azzal a hirrel, hogy a Néva kiáradt s elöntötte a várost.

Erre a hirre mindenki elfeledett politikát, alkotmánytervet, összeesküvést, csak a közös vész állt előttük. – «Siessünk menteni, a mit lehet!»

Zeneida parkjában volt egy nagy halastó, a melyen tavaszszal egész regattákat szoktak rendezni a vidám vendégek; a csónakok, dereglyék ott voltak télen a félszerben. Azokat hirtelen elővontatták, s azzal felosztva egymás között a feladatokat, mindannyian csáklyát, evezőt ragadtak, s indultak szerteszét árellenében, segélyt vinni a nyomorultaknak. Nehány csónak már megelőzte Zeneida járművét. Az volt a jelszó, hogy a veszélyben forgó házakból a gyermekeket kell legelébb megszabadítani, meg az olyan nőket, a kik gyermekeikkel otthon maradtak.

Zeneida egész kastélyát, konyháját, ruhatárát rendelkezésükre bocsátá.

Neki jutott az oroszlánrész; nem is bocsátotta ki a kezéből. Felkapta az ölébe bundástól a királyleányt, úgy vitte fel maga a lépcsőkön, egy virágillatos langymeleg szobába, mely puha szőrmével volt szőnyegezve. Az nem is tudott volna a maga lábain ide feljönni. Nem volt semmi önakarata; engedett magával mindent tenni – az ördögnek. Az ellen úgy is hiába minden daczolás.

Zeneidának első dolga az volt, hogy letépte Bethsábáról a testére fagyott ruhákat mind; ollóval vágta, körömmel hasította; nem hagyott rajta semmit. Hát hisz az ördög így szokott bánni a martalékával.

Hanem egy különös dolog mégis feltünt Bethsábának. Gyakran szokott ő Corynthiával együtt fürödni, s olyankor keresztanyja soha sem mulasztá el, hogy azt ne mondja neki: «ejh, milyen szép vagy!» s eldicséri gyönyörű idomait. Ez a másik nem teszi azt. Összehuzott szemöldökkel tekint rá, mintha haragudnék s aztán fog egy durva gyapotszövetet, s azzal kegyetlenül végigdörzsöli a levetkőztetett leány minden tagját, a nélkül, hogy egy szót szólna hozzá, mindaddig, míg a dermenet eloszlik izmaiból, s jótékony melegség váltja fel a reszketést. Akkor aztán bepólálja őt a kandallónál megmelegített patyolatlepelbe s lefekteti jó puha ágyba, odahelyezve a fejét a vánkosra, melyen szétbontott haját körül elteríté, hogy könnyebben megszáradjon, s azzal betakargatja paplannal. Hát hiszen az ördög így szokott bánni eleinte azokkal, a kiket elragad!

Akkor aztán finom porczellán csészében hoz neki valami párolgó italt, a miből Bethsába, a mint egy kortyot lenyel, az mint az olvatag tűz járja végig az ereit. Ez bizonyosan az ördögök bűvitala! S aztán ennek az a tulajdonsága van, hogy ha az ember egy kortyot lenyelt belőle, a másikat utána kivánja, mindaddig, míg csak az utolsó cseppben tart; s mikor az egészet megitta, lecsukódnak a szemei, akárhogyan iparkodik ébren maradni, nem bir magával, elalszik. Akkor aztán az ördög elviszi őt álmában mindenféle tündéri tájakra, a mik eleinte nem nagyobbak, mint egy férfinak a szemszivárványa, hanem aztán egyre tágulnak, míg egész leirhatatlan paradicsomok válnak belőlük, a mikben az ember nem járkál, hanem repül. Egyszer olyant is álmodik, mintha az ördög odajönne hozzá, megtörülgetné homlokát, lebontogatná testéről az átizzadt burkot, s friss inget adna rá. Reggel aztán, mikor fölébredt, látta, hogy az ing csakugyan rajta van. Ha ez sem volt álom, akkor a többi sem volt az.

Felült az ágyában és körültekintett az ördög szobájában. Csakugyan ilyennek kell annak lenni; mert nincs benne semmi szent kép, ellenben chinai és japáni bálványszobrok nagy választékban. Ezek a Belzebub szobrai, meg az Asmódié kétségtelenül.

A min még jobban elbámult, az, hogy öltönydarabjai mind oda vannak szépen egymásra rakva az ágya mellé egy alacsony karszékre. Hogy lehet az? Hisz azokat tegnap az ördög diribről darabra tépte, szakgatta, vagdalta; s most itt vannak épen, szárazon. Hejh, az ördögnek sok szolgálattevő szellem áll rendelkezésére. Ehhez értenek azok. Megkisérté felvenni ez öltönyöket, hátha nem égetik meg? nem mulasztá el, valahányszor egy kapcsot összeakasztott, rá mondani «Christeleyson, Kyrie eleyson», hogy megrontsa a gonosz varázst.

Aztán mikor fel volt öltözve, elkezdte fürkészni, hogy mi lehet ezen a szobán tul az ördög kastélyában?

Végig járt két-három szobát, azok mind nem olyanok voltak, a minőket ő keresztanyjánál szokott látni, a ki pedig gazdag herczegasszony. Egy szoba épen tele volt eleven madarakkal, meg kitömött állatokkal.

Egyszer aztán valami hangokat hallott meg, a mik hasonlatosak a gyermeknyafogáshoz. Aha, itt kinozza az ördög az elrabolt kis gyermekeket.

Odavitte a kiváncsiság. Egy szőnyegajtó mögül jöttek a hangok, a mi félig nyitva volt. Bekandikált rajta. És ott látott egy csoport apró porontyot, a kiket Zeneida mozsdatott, fésült, öltöztetett. A mosdatottak nyafogtak, a kik pedig már fel voltak öltöztetve, azok örültek az új ruhájuknak.

Különös foglalatosság egy ördögtől!

Az volt Zeneida fürdő-szobája.

Bethsába bátorságot vett magának belépni. A kiváncsiság vakmerő.

– Ah, ön már fel is öltözött kis herczegnő? szólt Zeneida, a midőn őt meglátta.

– Mit csinál ön a kis gyerekekkel? kérdé Bethsába kiváncsian.

– Látja ön, fürösztöm és öltöztetem őket. Az anyjaik ki tudja merre vannak? Az áradás még egyre nő; az egész város víz alatt van. A míg ez el nem múlik, addig ezeket ápolni kell. No, a ki hamar felöltözik, szólt azután a gyerekekhez Zeneida, az majd mehet az étterembe, s kap a mamzeltől jó levest reggelire.

Bethsábának valami jutott eszébe. Ki akarta próbálni az ördögöt.

– De hát ezeket a gyerekeket nem imádkoztatja meg valaki, mielőtt reggelit kapnának?

– Nem ám, kedvesem; mert ezek sokkal inkább éhesek, mint áhítatosak.

– De imádkozni mégis csak jó; mondá a királyleány.

– Mire jó?

– Hát most épen arra, hogy muljék el ez a nagy szerencsétlenség a városról.

– Kedves kis herczegasszonykám, szólt Zeneida. Azt a szelet, a mi a Névát ide felhajtja, úgy hiják, hogy «Auster». És ha az egész földet lakó ezerkétszázmillió ember mind elkezdene a szájával fujni, még az sem volna elég arra, hogy visszafujja az Austert, ha az megindul.

Ez már csak igazi ördöghöz illő észrevétel! Az imádkozást nem tartani egyébnek, mint a szájból kijövő fujásnak!

Bethsába a vakmerőség legszélsőbb eszközéhez folyamodott. Megkisérlé az «Isten» nevét kimondani az ördög előtt. Hátha erre rögtön kén és szurokfüst közé feloszolva, elveti csábító külsejét, s átváltozik szarvas, kecskelábas ősalakjává?

– Hát ön nem hiszi, hogy e szörnyű csapást Isten mérte rá az emberekre?

– Nem, kedveském! mondá Zeneida, épen egy kis pityergő leánykának a fejére kötve fel a meleg főkötőcskét; mert ha Isten küldené az elemi csapást büntetésül az emberekre, hát akkor gondoskodnék róla, hogy az árvíz ne menjen be a jó emberek házaiba; hanem csak a rosszakéba.

(Bizony csak ördög vagy te! Különben nem mondanál ki ily rettenetes szavakat.)

Bethsába még tovább vitte a bátorságot. Rá akarta szedni az ördögöt.

– Ejh, önnek sok dolga lehet most; nem könnyíthetném meg a fáradságát? Ha nekem megengedné, én is megtudnám e kis gyerekeket mosdatni, fésülni; én nagyon szeretem azt; az nagyon mulatságos lehet.

– Igazán! Szólt Zeneida derülten. Dehogy nem! Így önnek is adok valami foglalatosságot. Nekem úgy is gondoskodnom kell, hogy ennyi embernek legyen mit enni. Hát vegye magára a gondját az apróságoknak!

Azzal odaültette Bethsábát a maga helyére s a sok piszkos gyerekre ráparancsolva, hogy szót fogadjanak, még egyszer szivesen mosolygott a királyleányra s aztán otthagyta őt a fürdő-szobában.

Bethsábának első gondja volt, valamennyi gyermeket rögtön letérdepeltetni s aztán közéjük térdelve, elmondatni velük a Miatyánkot. «De szabadíts meg a gonosztól: Amen!»

No most ezzel az ördög ugyan fel lett tromfolva.

Akkor aztán hozzáfogott a kis árvák mosdatásához, fésülgetéséhez.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings