A KI MINDENNÉL NAGYOBB ÚR.

A míg a «Zöld könyv» titkos társulata a maga messzelátó tervén építgetett, az alatt a «Medvesonka» egyesültjei mást gondoltak ki. Ők oldalt hagyták a katonaságot, hátat fordítottak a főnemesek szövetségének s terveztek a saját szakállukra.

Elnevezték magukat «napoleonistáknak».

Ugyan miért választották azt a különös nevet?

Hát – szegény emberrel nem nehéz elhitetni azt, hogy rosszul megy a dolga. Abban az időben keletkezett az az orosz népdal:

Különösen az utóbbi négy esztendő alatt rendkívül sok Isten csapása nehezedett az országra, rossz termések voltak, a gabona nem adta meg a vetőmagot. Iszonyú tűzvészek hamvasztották el a legnagyobb városokat. Valami eddig ismeretlen dögvész beszabadult a határon s végigtizedelte az országot. Apró patakocskák megnőttek özönvízzé s egész városokat sepertek el nehány óra alatt. Sáskák, férgek, minőknek ember hírét nem hallotta soha, jöttek elő tábor számra, megkínozni embert és állatot. Nagy hadihajók sülyedtek el a tengeren minden legénységgel együtt.

Mindez pedig Isten büntetése azért, hogy a szabadságukért harczoló görököknek nem megy segítségükre a czár.

S a csodák ellen csak csodák segíthetnek.

Van egy csodája e századnak, emberi alakban, a kinek neve «Napoleon».

Nem igaz, hogy az angolok elfogták Waterloonál! Nem igaz, hogy fogva tartják Szent-Ilona szigetén! Itt van ő, jól elrejtőzve, de nem szabad elárulni, hogy hol? Csak annyit szabad tovább adni, hogy Irkuczk környékén. Onnan fog ő előjönni, mikor a nép keserű pohara színültig megtelt, s összetöri a hatalmasokat, s felszabadít minden népet!

Ez volt általánosan elterjedve.

A «Medvesonka» szövetség közt volt egy gipszalakkészítő művész («a mi Canovánk»), a ki maga kétszázezer Napoleon-szobrot küldött szét a világba műhelyéből. A muzsiknak az lett a szent képe, a kit a feszület helyébe állított. Az volt a Messiás, a ki elé családostul letérdelt imádkozni; attól várta minden bajainak megorvoslását.

Még mai nap is igen sok orosz kunyhóban ott lehet találni azt a kis gipszalakot a keresztbe tett csónakkalappal a fején, mellén összefont karokkal, hosszú kabátjában, kurta derekú frakkjában. Még halála után negyven év mulva is várták, hogy eljön.

Ez tehát egészen megérthető jelszó volt: «majd eljön Napoleon!»

A nép csak annyit tudott, hogy tizenkét év előtt, mikor a Napoleon eljött, az urak nagyon meg voltak ijedve, bezzeg kedves volt nekik a paraszt! Hej hogy futottak, otthagyva prédára a kastélyaikat. Aztán volt pénz, mint a polyva! Nem lehetett olyan árt kérni, a mit meg ne adtak volna a zabért, meg a rozsért! Hát még a fényes igéretek! Azokkal bántak még csak bőkezűen. Eget-földet igértek a muzsiknak. Azt persze mind elfeledték. Hát csak jöjjön még egyszer az a Napoleon.

A «medvesonka» vezéreinek tehát ez volt a tervük.

November 8-án lesz orosz naptár szerint Mihály őrangyal ünnepe. Ezen a napon az Izsák-téren s a Néva jegén nagy népünnepet szoktak tartani. Belevegyül az egész lakosság; úr és paraszt. Mikor aztán már jól össze lesz a világ keveredve, egyszer csak elkiáltják a jelszót minden téren: «itt jön Napoleon!» Arra a sokaság közül kiválik, a lelkesült nép vállain emelve, a hős corsicai ismeretes alakja, személyesítve Dobujoff (a mi Rosciusunk) által, a ki igen jól tudja mimelni a nagy császárt s erősen is hasonlít hozzá. Több aztán nem kell. Ezzel a szóval: «itt van Napoleon», fel lehet fordítani Szent-Pétervárt s az innen kiinduló hógörgeteg meg nem áll Nowgorodig, a hol a régi «köztársaság» népe rögtön csatlakozik hozzá, s ez eltemeti Moszkvát és mindent, a mi ellen akar állani ennek a szónak.

A terv egészen bizonyosra volt számítva. A néptől el lehet venni a szabadságot, el lehet venni a kenyerét, de a mulatságát ne próbálja elvenni senki. A mely nap a nép megszokta, hogy mulasson, azzal a nappal nem rendelkezik semmi hatalom.

A mellett az egész csataterv is jól ki volt főzve. A részvételből minden ember ki volt zárva, a ki az urakkal bármi összeköttetésben áll.

Még egy körülmény kedvezett vakmerő tervüknek. Október közepén már a Néva beállt, s azontúl folyvást erős fagyok voltak, de hó még nem esett, mely más évben már november közepén lábnyi magasan fedi a tetőket s csak májusban olvad le róluk. Most tehát könynyű leendett a város több helyén vésztüzeket gerjeszteni, a mi különben télen Szent-Pétervárott nem olyan könnyű, mint Moszkvában, a hol sok a faház. Ha tíz helyen egyszerre kigyullad a város, a zűrzavar tökéletes lesz.

Ezen a napon az Izsák-tér egész búcsujárás képét ölti fel (a Mihály őrangyal ünnepét még akkor itt tartották, nem a Mars-mezőn). A máskor puszta térség helyén egy éjszaka egész új város emelkedik, utczákra sorakozott bódékkal; a mik között eltehenkedik a bódék apja, a sok népszerű szinház. És minő szinházak! Fabábok, a mik úgy játszanak, mint az igazi emberek s egész harczjátékokat adnak elő. És az az egész csapatja a művészeknek, a kiknek védistene nem Apollo, hanem Pan; a nép mulattatói, a kik nem hívogatják a nagy urakat, a finnyás tudósokat deszkából összeütött szentélyeikbe, hanem vándorolnak vásárokra, búcsukra, ünnepekre, s nem szégyenlik leszállni a nép közé s levett csörgő sipkáikba szedni össze a rézkopeket. A nép hívei: a pojáczák! A kik nem olyan orczátlanok, hogy a halhatatlanság számára dolgozzanak, beérik vele, ha ma kikereshették a tegnapi korcsmai számlát s azért épen olyan jól játszanak, mint Talma, vagy Macready, megeszik a csepüt, s pántlikát húznak elő az orrukból vég számra, elnyelik a tüzes parazsat, az éles kardot s a lábujjuk hegyével megvakarják a füleiket. Csinálja ezt utánuk Sulliván, vagy Kean, vagy a mindkettőnél híresebb Dimitriefszki!

Ott mutogatják egy bódéban a valóságos vizileányt, a kinek halfarka van és eleven halat eszik, s csak annyit tud mondani, hogy «mama» és «papa». A másik sátor alatt a kötélen tánczoló elefánt tiszteletére ütik az öreg dobot; ki mellett négykezű erdei emberek vicsorgatják a fogaikat.

Az óriás hölgy is itt látható, a kinek hóna alatt a legmagasabb férfi elmehet; pedig nem visel ám sarkos czipőt s megmutatja a lábikráit, hogy nincsenek kitömve. A panoráma-mutogató énekelve magyarázza a nagy harczok, vezuvkitörések, tengeri viharok és rémes gyilkosságok történeteit, a miknek hű képmását mindenki megnézheti két kopekért egy nagyító lyukon. Hát még azok az élvezetek, a mik nincsenek födél alá rejtve. Itt egy banda kürtzenész játszik, a kik közül mindegyik csak egy hangot fuj, mint az orgona a sípjait, s mégis nóta lesz belőle; amott czigányleányok tánczolnak énekkiséret mellett; keringelők, hinták, szélmalom alakra röpítik a légbe ujjongó terheiket; az orosz csúszkán szánkóval, korcsolyával iszánkodik alá a jó kedvében sivalkodó ünneplő nép, s valamennyi dicső mulatságon felülemelkedve fogja bámultatni csodaművészetét a kötél-tánczos, a ki egy szál kötélen, a mi az Izsáktemplom tornyától az admiralitás erkélyéig van kifeszítve, fog egy talyigát keresztül tolni, s abban a talyigában a saját kis fia fog ülni.

Van is dicső kedv: a szamovárok nem győzik a forró theát ontani, s a theára nyomban czukros jeget, meg sós uborkát fogyaszt, a ki igazán jól szeret élni, s hallgatja a népénekesek dalait, s maga is beleénekel, s ha elhozta a háromszegletű balalajkát, muzsikál is hozzá; a mi nem nagy tudomány, mert csak két hurja van a szerszámnak.

De nemcsak a köznép mulat ma; az úri rend is kijött az utczára a maga pompájával. Arról ugyan gondoskodva van jól, hogy a fekete nép (a csort narod) meg az úri rend össze ne keveredjék. A «nyári kert» el van zárva ez alkalommal, s ott vágtat körben az előkelő világ, mindenféle alakú hintóiban, a batardtól kezdve a nemzeti proleotkiig, s mutogatja drága prémeit és boglárait, meg bolognai kutyácskáit. A Néva jegén pedig ezernyi, meg ezernyi szánka futtat versenyt, szabadon vágtatva a széles folyam tükre felett, aranyozott szánok angol telivérekkel, s egyszerű lappon vasokok, a mik elé széles szarvu iramszarvas van fogva. Az észak Bábele van együtt.

S majd a mikor le fog szállni az est, akkor a nyári kert pavillonjának terraceán meggyujtják a bengáli tüzeket: a vásártéren kátrányos máglyákat lobbantanak fel, s tarka tűzijáték eleveníti meg a zsibongó népünnep képét.

S erre a tűzijátékra három ágyulövés a vár fokáról fogja megadni a jelt, akkor valamennyi toronyban megszólalnak a harangok Mihály őrangyal hódolatára.

Ez a három ágyulövés, meg az a harangszó lesz jel az összeesküvőknek is, hogy előrohanjanak oduikból késeikkel, fáklyáikkal, elkiáltva a jelszót: «itt van ő! itt van Napoleon!» A mikor aztán a harangbömböléstől elnyomott csataordításban, az úri néppel és katonasággal összekeveredve, az általános zűrzavar közepett egyszerre juthatnak be a várba, leölve mindenkit, kiről a «kés dala» szól.

Egészen tiszta munka volt.

Délután erős délnyugati szél támadt a tenger felől, mely sok mulatságot elrontott. Az ilyenre ugyan itt mindenki el van készülve; ha nem elég egy bunda, felvesz kettőt; hanem a szegény komédiásoknak sok bajt okozott: felforgatta a sátoraikat, félbeszakította a legmulatságosabb tréfákat; a kötéltánczos nem is merte megkisérleni nyaktörő útját; az erős szél úgy lefujta volna arról az egy szál kötélről fiastól együtt, mint egy pár legyet. A nyári kertben kocsikázó hölgyek is panaszkodtak, hogy a fátyolaikat mind letépi a kalapjaikról a szél, s különösen nagy volt a panasz a miatt, hogy a tűzijáték egészen dugába dől, mert a bengáli tüzön s a tűzkerekeken kívül semmi sem fog sikerülni.

A szél pedig estefelé nem hogy csillapodott volna, hanem valóságos orkánná növekedett.

Ekkor megdördültek a vár fokáról az ágyúk, s azokkal egyszerre megszólaltak a harangok. Háromszáz harang egyszerre. Az aztán a carillon!

A harangozáson a népzaj nem törhetett keresztül, hanem az ágyudörgések igen.

A nép szokta számlálni, hogy hányat lőnek?

Három lövés volt a jeladás a bengali tűz ellobbantására.

Hanem az ágyúk tovább dörögtek.

Mikor huszonegyig elszámlált a nép, akkor azt kérdezték az emberek egymástól: «nini! mi ez? herczegasszony született tán a téli palotában?»

Nem biz az, az ágyúk csak tovább dörögtek.

Az ötvenedik lövésnél azt kérdezte minden ember: «ej ha! valami tengeri csatát nyertünk meg valahol?»

Annál sem állt meg az ágyudurrogás, tovább dörgött a harangzúgás között.

Mikor aztán a százegyediket dörögte az ércztorok, akkor minden ember bámulva kérdezte egymástól: «de hát a czár születésnapja van-e ma, vagy micsoda?»

Az sincs! A dörgést folytatta a rézszörnyeteg. Százkettőt, százhármat, száznégyet. A százötödiknél aztán senki sem kérdezte, hogy mit jelent ez? hanem felordított az egész város, oly hangon, mely túlharsogta a harang bömbölését:

– «Itt jön! Ő jön!»

De nem «Napoleon jön», hanem még annál is nagyobb úr: a Néva!

Jön visszafelé s hozza magával a tengert! Az egész darabokra tört jég-tengert, kristály torlaszaival, hullámsánczaival, sebesen, rohamosan, ordítva, harsogva, tombolva.

Ezt jelzi a szakadatlan ágyulövés a várfokról.

Mikor I. Péter czár hozzáfogott annak az eszmének a létesítéséhez, hogy a finn mocsár közepett egy új világvárost emeltessen, s az őserdőket, a mik a mostani palotasorok helyét elfoglalták, kezdé kiirtani, talált egy vén veresfenyőfát, a minek a kérgébe mély vonalak voltak vágva körül. «Mit jelentenek ezek a vonalak?» kérdé egy vén paraszttól. «Ezek jelzik, uram, a Néva magasságát, mikor megárad s a vidéket elönti.» A czár levágatta a fát is, a parasztot is. Azok pedig igazat mondtak mind a ketten. A Néva a hatalmas czári városnak örök ellensége maradt.

Jön, visszafelé folyva, már nem a medrében, hanem a medrén kívül, nem is a Néva már, hanem a tenger. Maga a keserű tenger, s majd mikor le fog futni a víz, a paloták falai odáig be lesznek húzva sóval, a meddig a víz emelkedett.

Úgy jön az óriási hullámszörnyeteg, mint egy útnak indult hegyláncz. Egész délután ostromolta, a nyugati széltől korbácsolva, azt a torlaszt, a mit saját maga rakott maga elé a kronstadti öbölben felszaggatott jégből, estére legyőzte azt s akkor aztán omlott be hömpölyögve a nagy Névába és ott tolta maga előtt a jégzajt.

Legelsők voltak, a kik az itéletnapi vészt észrevették, a nagy Néva jegén versenyszánkázók. A kik a jobb partra menekültek szánjaikkal, azok jól jártak, mert ott tiszta volt az út a menekülésre; de a kik a bal partot találták legközelebb s arra akartak kiszabadulni, azok egyszerre az ádáz rémületet vitték magokkal az ünnep mámorában tomboló sokaság közé.

«A Néva jön!»

Ez az egy kiáltás elég ijedelmet önteni a legbátrabb szívébe s nyavalyássá rémíteni a gyönge szívüt, mert az elől nincs menekülés. Ez mikor haragba jön, végigönt az egész városon, s a ki előle fut, az utcza tulsó végén már szemközt találja őt.

A zűrzavar egy percz alatt általános lett. A hintók serege az elkerített nyári kertből csak a rendes kapukon keresztül szabadulhatott ki. S ott a bejáratoknál összetorlódott. A kik aztán nagy nehezen kiszabadulhattak a térre, az utczára, ott az eszeveszettül rohanó népgomoly közepébe jutottak s az vitte őket magával, a merre maga rohant, nem tekintve a czímert a hintóajtón, s a paszomántos inast a bakon. Nem volt most se herczeg, se muzsik, csak ijedt ember.

S mielőtt kibirtak volna egymás közül keveredni, már ott volt a vízár.

Az első hullámcsapás, mint egy halom szemetet kapta fel a nagy Izsák-tér bódéhalmazatát. A lebujokból kiöntött dőzsölők ordítva jöttek elő pinczeoduikból; a vásárosok úszóbódéik tetejére kapaszkodva, kiabáltak segítségért; az óriás nő a sátora tetején dugta ki a fejét meg a két kezét s legjobban meg volt ijedve, a majomnak öltözött komédiások fölfutottak árboczaikra, a vízileány is megtalálta a lábait s igyekezék a szárazra jutni halfark nélkül; a betanított elefánt bömbölve gázolt a népen keresztül, hátára kuporodott gazdájával s az állatsereglet fenevadai rivalltak, mint az őserdőkben.

S a rémjelenet satyrájául a nyári kert pavillonja terraceán elhelyezkedett tüzijátékos meggyujtotta piros és zöld bengali tüzeit, s azok messze bevilágíták az özönvízi zűrzavar képét. Csak ő maga és segédei nem láttak semmit, elvakítva a fénytől, míg egyszer aztán a harangok, az addigi ünnepi zengésből áttértek a vészjelző kongatásra. Akkor vették csak észre a nagy veszedelmet. Akkor meg aztán siettek kioltani minden görögtüzet s arra az egész város sötét lett. A vihar nem engedte a lámpásokat meggyujtani, s a jégzaj, a merre előnyomult, mind kidöntögette a lámpásfákat.

A zűrzavarhoz, a vészhez még az éjsötétség is hozzájárult.

Az ész nélkül menekülő tömeg között ott volt Ghedimin herczegnő is Bethsábával. Orosz divat szerint két egymás elé fogott ló volt a hintójok előtt. Egy ilyen fogattal nagyon nehéz kikeveredni egy kocsitömkeleg és futó sokaság közül. Az első ló alig fékezhető. Kivált az ilyen tüzes angol mén, a minőt ma a herczegnő kocsijába fogatott. Be akarta mutatni, hogy neki mégis pompásabb fogata van, mint Zeneidának. Pedig hát nem ért vele czélt, mert Ilmerinen kisasszony meg sem jelent a népünnepen.

– Térj ki valami mellékutczába! parancsolá a herczegnő kocsisának.

Ezt könnyű volt parancsolni, de nehéz végrehajtani. A népgomoly minden oldalról körülfogta őket.

– Szállj le! parancsolá ekkor a vadászának, s csinálj helyet a csőcselék között.

A vadász, egy óriási finn legény, aztán megfogta zablájánál fogva az első lovat, úgy akarta azt a néptömeg között vezetni, jobbjával ütlegeket osztva az útjába tóduló muzsikok fejére. No, a muzsiknál még az megjárja, mert az hozzá van szokva, mert ő paraszt; de az ostorhegyes ló nemes vér, s az angol paripa nem engedi magát a zablájánál fogva czibáltatni. Egyszer csak felágaskodott s a patkójával olyat csapott a vadász fejére, hogy az eszméletlenül rogyott össze.

– Most mit csináljunk? szólt megrémülten a herczegnő s elkezdett sírni.

– Én tudok rajtunk segíteni, mondá ekkor Bethsába. A gyeplőst lehet nyeregből vezetni.

– De ki ül fel rá? szólt kezét tördelve a herczegnő.

– Hát én! Megszoktam a lovaglást.

– Jó lesz, mondá a herczegnő.

Mindenekfelett önző volt. Nem gondolt rá, hogy Bethsábának, ha az első lóig akar eljutni, előbb térden felül érő jeges árban kell végiggázolnia; azután kitenni magát fagyasztó viharnak, bunda nélkül, csupán a könnyű prémes kaczabajkában, s azonkívül egy őrjöngő néptömegnek, mely a sötétben nem ismer se Istent, se urat! És hogy elvégre is az egy király leánya, a ki nem azért lett bizva Ghedimin herczegnőre, hogy ő nála fullajtári szolgálatot teljesítsen.

Azt mondta neki: «jó lesz».

S arra a leány hirtelen leveté nyusztszőrmés bundáját, kiugrott a kocsiból, bele a vízbe; odafutott az első lóhoz, azt szépen a nevén szólította, megveregette a nyakát, s aztán egy aczélruganyosságú szökéssel ott termett a hátán, a gyeplőszárt kantárnak fogva a kezébe.

Most aztán meg lehetett indulni.

A leány szelid szóval kérte az útjába tódulókat: «kedves bátyám! kérlek; áldjon meg az Isten!» s ez többet használ, mint az erőszakoskodás. Az emberek szorítottak utat előtte s a hintó kivergődött az Izsák-térről és a széles utczákról s sikerült azzal befordulni egy mellékutczába, a mit nem leptek el a futó tömegek.

Hanem annak is megvolt a rossz oka, hogy miért nem jött azon szemközt ember?

Azért, mert a tulsó utczán már megkerülte őket az áradat.

Mentől inkább haladtak azon az utczán, annál bizonyosabbak lehettek a felől.

A hullám már becsapott a hintóba s a herczegnőnek fel kellett állania a kocsi ülésére, hogy a lábai fel ne ázzanak. Ő tehette azt; de Bethsábát az előre vágtató paripa csuromvízzé fecskelte, s a hullám folyvást a térdeig csapkodott fel.

– Csak a nyefszkij prospectre kiérjünk! Lihegé a herczegnő. Siessetek. Siessetek. Ott van a palotánk mindjárt közel.

Oda ugyan jó helyre értek. A mint a keresztutczából kijutottak a tágas, egyenes sugárútra, mintha a Névát magát látnák maguk előtt, mikor megindul rajta a zaj. Itt már nemcsak víz volt, hanem jég is. A sötét víztükör felett ott feküdtek az úszó jégtáblák. Az áradat a Moika csatornán át eléjük került.

– Szent Mihály arkangyal! kiálta fel e látványra a kocsis a bakon. Szabadíts meg bennünket a magad neve napján!

– Ne imádkozz most, hanem hajtsd a lovakat! kiálta rá a herczegnő.

– De asszonyom, nem szabadít ki innen bennünket más, mint vagy angyal, vagy az ördög!

– Ne ugass! kiálta a herczegnő, fejbe vágva a kocsist. Én egyikben sem hiszek, hanem bizom a jó lovaimban, azok hazavisznek. Vágtassunk, vágtassunk.

S a nő vágta a kocsist, a kocsis vágta a lovat, a ló meg vágta a haragos elemet, a jeges árt, haragudtak mind a hárman. Csak a királyleány könyörgött. «Én Istenkém, kis Istenkém: küldj valami szabadulást!»

Érezte, hogy nem soká fogja kitartani, tagjai megdermednek.