HOGY VESZNEK BE EGY VÁRAT?

– Jól bezárd az ajtót és senkit se ereszsz be. A ki nem akarja elhinni, hogy nem vagyok idehaza, annak mondd, hogy meghaltam.

– Hátha pénzt hoz valaki?

– Ilyen valakire nem süt a nap.

– És ha szerelmes levelet hoz valaki?

– Mondd, hogy dugja be az ajtó alatt, de be ne ereszd; mert hátha álczázott hitelező?

… Fölösleges megjegyezni, hogy ezt a párbeszédet egy fiatal katonatiszt tartotta a szolgájával. Annyit azonban hozzá kell tennünk, hogy ez a katonatiszt Puskin volt.

Tele fejjel s üres zsebbel jött haza korán reggel s egész öltözetestül odavetette magát a medve-bőrrel borított nyugágyra, s olyanformán érezte magát, mintha minden hajszálát külön-külön ördög huzogatná harapófogóval. A mint elaludt, rögtön Marat junior szent Scarabeusaival álmodott, a mint elefántokká megnőve jöttek feléje, hogy megcsókolják.

Egyszer aztán pogány nagy lárma verte fel álmából. Az utczán verekedtek. Egy embert püföltek kegyetlenül az ablaka alatt; az meg jajgatott és segítségért kiabált; de senki sem jött a jajveszékelésre. Ez magánügy, mi köze hozzá a rendőrségnek?

Nem állhatta a keserves jajgatást; felkelt, odament az ablakhoz, a czifra jégvirágos táblára rálehellt, míg egy kerek szabad nyilást támasztott rajta, a min keresztül kinézhetett az utczára.

Három ember dulakodott az ablaka alatt, kettő püfölt és fojtogatott egy harmadikat, a ki kétségbeesetten védelmezte magát, az egész arcza csupa vér volt már. Megtámadóinak egyike belemarkolt a szakállába, (hosszú, két ágra eresztett szakálla volt) s egyszer csak a kezében maradt neki az egész csomag szakáll.

De már ezt nem nézhette tovább Puskin. Az egész vére felháborodott e kegyetlenség láttára; lekapta a falról a kutyakorbácsát s rohant ki az utczára. Hiába kiabált az inasa, hogy: «ki ne nyisd az ajtót!» nem hallgatott rá; kiugrott a verekedők közé, a két megtámadónak nagyokat húzott a fejére, arra azok nyakukba vették a lábaikat s elillantak, Puskin pedig fölemelte a földről a szegény vérben, fagyban hagyott áldozatot, a ki nem birt a lábán állni s csak nyögött; úgy vitte be a karjai között a szobájába. Ott mindjárt mosdótálat hozatott neki, friss vízzel, hogy mossa le az arczáról a vért; a mit a szegény meg is fogadott s olyan jól megmosta az ábrázatját, hogy nemcsak a veres festék ment le róla, a mitől a mosdóvíz csupa berzseny lett, hanem még a megmaradt szakáll is, a mi csak úgy volt oda ragasztva. Mikor aztán megtörülközött, akkor oda fordult Puskinhoz alázatos mosolygással s a tulupja ujjából egy összehajtott iratott húzott ki s azt eléje tartá:

– Az Isten áldjon meg, hogy egyszer még is beszélhetek veled, nem fizetnéd ki ezt a csekélységet?

Puskin csak akkor ismert rá, hogy ez a leggonoszabb hitelezője, az átkozott uzsorás Zsabakoff.

– Hát téged az ördög hozott ide?

– Nem, uram, te hoztál ide magad.

Az inas közbeszólt:

– Mondtam, uram, hogy ne nyisd ki az ajtót!

– De mikor a szakállát kitépték.

– Úgy volt az odaragasztva, vallá meg Zsabakoff mosolyogva.

– Hát az a két ember, a ki döngetett?

– A két sógorom volt. Úgy beszéltem velük össze. Tudtam, hogy nemes lelkű vagy. Nem hagysz az utczán összetépetni. Olyan nehéz különben hozzád bejutni.

Puskin átlátta, hogy a tréfa jó volt; nem szabad érte megharagudni.

– Hát már most mit akarsz?

– Alázatosan könyörögni hozzád, hogy fizetnéd ki ezt a gyönge kis ezer rubelecskét. Tudod, hogy milyen régen tartozol vele.

– Az ám. Azóta kétszer lefizettem azt uzsorában.

– Hiszen ha az én saját pénzem volna! De én is mástól kértem kölcsön, hogy neked adhassam. A vérszipoly, minden megujításnál feljebb rugtatta a kamatot. Én is kénytelen voltam azt tenni. Most már nem akar többet hallani a megujításról. Lehúzza rólam a kaftányomat, ha elő nem teremtem az ezer rubelét. Télvíz idején egy ingben maradok. Hét apró gyerekem (ha látnád őket, olyanok, mint egy kis angyal!) mind kenyér nélkül marad! Kihúzzák alóluk az utolsó vánkost a te tartozásod miatt. Nekem már semmim sincs, mindent pénzzé tettem, hogy a gaz vérszipolyt kielégítsem. Még a feleségem rokolyája is az Apraxindvorba vándorolt már. Oh, én szegény ember, hová legyek? Az uzsorás sirt, mint egy házeresz.

– De én nem segíthetek rajtad, mondá Puskin boszusan. Nem tudnám hol vegyem? hiszen nem vagyok én bankócsináló.

– De hát mikor fizetsz ki?

– Hát próféta sem vagyok.

– De hát akkor mit csináljak, én szegény árva?

Az uzsorás el kezdett reszketni.

– Pörölj be.

– Jaj, ne tréfálj, kegyelmes uram. Hiszen akkor még engem csuknak be, hogy minek adtam katonatisztnek kölcsön pénzt? Légy irgalommal hozzám. Kilenczen fogunk éretted imádkozni minden nap, ha kifizetsz.

– De hát honnan vegyem, ha nincs?

– Gondolkozzál rajta egy kicsit. Vannak neked gazdag nagynénéid, valamelyiket örökölhetnéd. Olyan szép gazdag herczegasszonyok vannak a városban, a kik ha megtudnák, hogy egy derék gavallér pillanatnyi zavarban szenved, mindjárt segélyére jönnének, titokban. Én tudnék neked egy igen jó parthiet ajánlani: szép, derék, jó erkölcsű leány. Félmillió rubelt adnak vele. Utána járok, ha parancsolod! Aztán van neked szép birtokod Pskovban. Akad még elég becsületes bankár a városban, a ki nem tudja, hogy a birtokod le van foglalva a korona által s adna rá kölcsön. Egy olyan gazdag bankár meg sem érezné azt.

Aztán te visszafizetnéd azt egyszer neki, majd mikor a birtokodat visszakapod, majd mikor egyszer valami nagy hőstettet követsz el a csatatéren, a miért a czár megjutalmaz.

Puskin egyik indítványra nagyobbat nevetett, mint a másikra.

Zsabakoffot ez a magaviselet egészen elkeseríté.

– De uram, ne vedd tréfára ezt a dolgot. Itt életről és halálról van szó. Ha én nekem most innen pénz nélkül kell haza mennem, kenyérért kiáltó apró angyalkáim közé, hát én akkor fogok egy borotvát, s mind a hétnek elvágom vele a torkát, aztán az anyjukét, meg a magamét. El vagyok mindenre szánva. S ha te engemet kinevetsz, hát csinálok én neked itt mindjárt olyan komédiát, hogy nem fogsz nevetni rajta. A kétségbeesés mindenre képes. Ha elbirod a lelkeden viselni, hogy egy hét gyermekes családapa itt a szemed előtt akaszsza fel magát, oda ni, arra az ablakvasra…

– Ugyan tedd meg! szólt Puskin nevetve, de csak minél előbb; mert én álmos vagyok, lefekszem.

Azzal hanyatvetette magát a tábori ágyra.

– No azt meg fogod látni! Addig nem alszol el.

Az uzsorás széket vitt az ablakhoz, arra felállt, s hosszú nyakravalójából hurkot csinált, azt odakötötte az ablakvashoz, a hurokba beledugta a fejét, kirugta maga alul a széket s Puskin egyszer csak azt látta, hogy a hitelezője a levegőben kalimpáz kezével, lábával s a szemei már kiülnek a fejéből.

Ez már még sem tréfa; sietett az öngyilkost handzsárjával levágni a kötélről. Akkor vette észre, hogy annak az ingén belül jó vastag talpbőrből volt egy nyakló formája, a mi nem engedte a hurkot a torkára szorulni.

Ekkor aztán megharagudott s azt igérte, hogy megveri.

– Nem bánom. Verj agyon; de fizess ki. Szivesen feláldoznám az életemet, csak az ezer rubelemet add meg. Ne mondd, hogy nincs. Tudom én, hogy van. Nem kifizetted-e a mult héten Nyemozsint, a gaz uzsorást? az aztán a piócza! Kétszázat vesz százért. Mégis kifizetted: pedig irást sem adtál neki.

– Épen azért fizettem ki, mert irás nélkül adta. Az becsületbeli adósság volt.

Zsabakoff erre a szóra összetépte az adóslevelet, s a kandallóba hajította.

– No hát már most nekem sincs irásom. Már most az is becsületbeli adósság! szólt az uzsorás, két kezét az övébe dugva.

Ez már Puskint is kihozta a sodrából.

– Üssön a sarkadba a mennykő! nesze, vedd el az egész tárczámat, fordítsd ki s ha talász benne valamit, legyen a tiéd.

Az uzsorás pedig talált benne valamit. Egy verset. A románczot a czigány leányról.

Elkezdett tánczolni örömében, leguggolt, meg kirugott, mint egy jókedvű kozák.

– Ohohó! Istenkém! Micsoda fogás ez! A czigány leány! Az Isten áldjon meg érte! Szaladok vele!

– Hová szaladsz vele?

– A typografushoz! A Severinhoz! Most beszélte, hogy tegnap óta búcsut járnak a boltjába az előkelő urak, mind azt kérdik, mikor lesz kapható Puskin Czigány leánya, a mit Ilmerinen kisasszonynál felolvasott? Azt mondta, hogy nagy pénzt adna érte. Benne van az ezer rubelem! Ha lehet, még többet is kisajtolok belőle s a fölösleget megosztom becsülettel. Csókolom a kezedet! Bocsáss meg, ha alkalmatlan voltam! Parancsolj velem, ha ismét szükséged lesz valamire, örülni fogok, ha szolgálatodra lehetek.

A beszéd felét már az ajtóból mondta a siető uzsorás, csak a fejét hagyva még odabenn. Puskin szentül azt hitte, hogy megbolondult a jámbor. Boszusan feküdt le megint, ráparancsolt az inasára, hogy ezt a csunya férget be ne bocsássa többet az ajtón.

Aztán aludt délig.

Mikor felébredt, beszólította az inasát.

– Megint visszajött ám az a csunya féreg; mondá az inas.

– De nem eresztetted be.

– Nem ám. Hanem az ajtó alatt bedugta ezt a csomagot. A tűzbe dobjam?

– Dehogy dobod! Hadd lássam, mi van benne?

A felbontott csomagban találta Puskin a «czigány leány» másolatát, két darab száz rubeles bankjegyet, meg Severin nyomdász levelét, a miben azt tudatja vele, hogy a románczát megveszi ezer kétszáz rubelért, a miből kétszázat idezárva küld, ezret pedig annak fog átadni, a kit Puskin az utalványával érte küld. A másolatot pedig azért küldi a szerzőnek vissza, hogy azt vigye el ahhoz a hatósági közeghez, a kitől engedélyt kell kapni a mű kinyomatására.

Furcsa biz ez. Először, hogy az ember pénzt kapjon olyan bolondságért, a mit csak úgy a maga mulatságára kigondolt! Tiszta absurdum! A kártyásnak erősebb jogczíme van ahhoz a pénzhez, a mit a makaón nyert, mint annak az embernek, a ki azt mondja, ti százan, ezren és még többen fizessetek nekem azért, hogy elolvashassatok valamit, a mit én irtam! Irói honorarium! Valami hybridum a nevetséges és a szégyenletes között. Vajjon lopás-e ez vagy csalás? vagy csak bűndíj?

Ilyenformát gondolhatott Puskin, mikor ezt a levelet olvasta. Aztán most még a censorhoz elmenni. Ő neki, a katonatisztnek, megalázni magát egy penészszagú čsinovnikhoz, s elismerni róla, hogy az neki ez esetben ura és birája. Holott minden egyéb vétségeért a katonai törvényszék itél fölötte. Mégis csúnya mesterség ez a poézis, hogy a délczeg katonatisztet ilyenképen czivillé aljasítja le.

Puskin elszánta magát, hogy meghozza Apollónak ezt az áldozatot.