PANACEA.

Nagy elemi csapásoknak sokszor kibékítő hatása van a felzúdult népforrongásra.

A «nagy ember»: a nép, és a «kis Isten»: az uralkodó, egyformán földhöz sújtva érzik magukat, s egymáshoz bújnak a mindkettőjüknél hatalmasabb korbácsa előtt.

Az 1824-iki novemberi vihar ilyen általános csapás volt a földkerekén. A történelem évkönyvei nem jegyeznek fel ehhez hasonlót. Ugyanaz a vihar, mely Szent-Pétervárt elöntötte, keresztül zúgott egész Ázsián, s a kaliforniai partokat is hosszában elárasztotta. A tengerészek a máskor átlátszó tengert a magas oczeánon zavargó iszaptól látták fel-felkavarodni. Indiától Syriáig földrengés hullámai dönték le a városokat, a görög archipelagusban tenger alatti vulcánok törtek elő; Németországban sok helyütt egyszerre kiszáradtak a kutak. A föld maga volt lázban. Ilyenkor az emberek felejtik a magukét.

A politikai titkos-társulatok egyszerre átalakultak jótékony egyletekké. Megszünt a pártgyűlölet. A szegény ember odament a nagyok ajtajához segélyt kérni, s a nagyok nyitva tartották az ajtajaikat a szegények előtt. Az «engesztelhetlenek» izgatása nem talált termő földre. Ghedimin herczeg és Arakcsejeff vetekedtek egymással a nép inségének saját vagyonuk által enyhítésében. Egyformán szórták százezerével a rubeleiket. Az egyik elfelejtette, hogy a népet fel akara szabadítani, a másik, hogy el akarja nyomni. A népnek nem kellett most se kard, se láncz; hanem kenyér.

Az árvíz okozta inség enyhítésére a szentpétervári úrhölgyek is minden áldozatot siettek meghozni. Ghedimin herczegnő oda-ajándékozta a gyémántjait, a miknek az árából harminczezer rubel gyült be, Zeneida pedig adott egy hangversenyt az inséges nép javára, a nagy börzepalotában, a mire mesés áron keltek el a helyek. Bejött rá negyvenezer rubel. Ghedimin herczeg aztán vett a feleségének az elajándékozottak helyett két annyit érő gyémántokat; Zeneida pedig kapott a fiatalságtól egy babérkoszorút s Puskintól egy ódát. S megint csak Corynthia volt az, ki a játékban megcsalva érezte magát és irigykedett.

A czár kedélyét a vésznapok még sötétebbé tették. Búskomorsága különben is attól a naptól kezdődött, mikor birodalma egyik fővárosát, Moszkvát lángba borulni látta. Most végig kellett néznie a másik csapást a másik fővárosa felett. Azt a tűz pusztította el, ezt a víz. A régi viziókat most felváltották az ujak. A látványokat visszahozza az álom.

A minden látványok közt legszomorítóbb az a halavány gyermek arcz, mely csak nem akar föléledni.

Egyszer azt mondta a czár doktor Wylienak:

– Hiába akarsz gyógyítani engem. Az én bajom nincs bennem, hanem rajtam kívül. Gyógyítsd meg Zsófiát, s egészséges leszek.

Az orvos nem felelt rá semmit.

– Mondd meg igazán: nincsen remény?

– Nincs.

– Hát az egész orvosi tudományban nincs egy panacea, egy csodatevő szer, mely olyan életet, a mihez ragaszkodunk, hosszabbra tudjon nyújtani? mely napokat adjon a napokhoz, s a bekoczogtató halált elalkudja egyik estétől a másik reggelig, a tavasztól az őszig?

– Arra van lehetség, sire. De az nem terem India gyógyfüvei között. Az ilyen bajnál sokat tesz a kedély. A bánat, a szomorkodás, az epedés sietteti a végkifejlődést, míg egy folytonos derültségben tartó öröm, egy édes remény, boldogságérzet feltartóztatja azt. Az életkedv megujítja az életet.

– Hm. De hát mindezt honnan adjam én neki, mikor magamnak sincs? Honnan vegyek én örömet, reményt?

Egyszer aztán jött egy olyan napja a czárnak, a mit öröm-ünnepei közé jegyezhetett föl.

Uráli kormányzója jelenté, hogy az Ural hegyei közt új arany- és platina-bányákat fedeztek fel, a mik dúsgazdag erekkel nyiltak meg. A talált platina-darabok közül elküldé a legnagyobbat. Ez tehát nagy kincs!

Ugyanakkor a jekaterinogradi kormányzójának a jelentése is megérkezett, a ki azt tudatja, hogy a nagy sivatagon fedeztek fel egy bogárnemet, mely azon a tájon felburjánzó czikkszáron (polygonum) élősködik, mely növény semmi állatnak nem való és ki nem irtható. Ez a rovar, a tudósok nyelvén «coccus polonorum» azonos a cochenillával. A belőle készült festék a legszebb bibort és rózsaszint adja. Mutatványul egy vég rózsaszin selyem-szövetet küldött a czárnak, mely e bennszülött biborbogárral volt festve.

Ez még az aranynál és platinánál is nagyobb kincs, mert ez kenyér a terméketlen pusztában, a mi ingyen terem s népet fog eltartani.

De a harmadik küldemény volt a legérdekesebb. Az Amur vidéki kormányzó küldte azt Szibériából; egy átalag bort, a mi Szibéria Amur vidékén termett. Ez még az aranynál, még a kenyérnél is nagyobb kincs, mert ez diadal!

Diadal az egész világ ellen, mely azt hirdeti, hogy Szibéria a jégből csinált pokol. Ime ez a bor megczáfolja azt. Szibériában bor terem! Édes és tüzes. Pezsgőbb a champagneinál; édesebb a tokajinál! Legalább annak kell azt venni. Szibériában bor terem! Minden orosznak azt kell ezután inni. A szibériai bornak ki kell szorítani a főurak asztaláról a külföldi borokat; versenyezni kell Burgund, Rhenus, és a Hegyalja vidékével. Szibériában bor terem! Nem lesz ezentul a Szibériába küldetés neve büntetés; önkényt fognak letelepülni oda, a kik áldott földet keresnek. Szibériában bor terem! A ki még kétkedni fog ez ország jövendőjén: nem vitatkoznak vele, poharat adnak a kezébe, tele töltik: «igyál! Ez szibériai bor!»

A czár úgy örült annak, mint egy gyermek!

Volt hát már valami öröme!

Sietett is vele azonnal a petrovszkii kerti házhoz. Maga után vitette a platinát is, a selyemkelmét is, az átalagot is. Azt hitte, ha ő örül, Zsófia is örülni fog annak.

A leány nagyon halvány szinben volt. Az egész hosszú tél alatt ki nem mehetett a szabad levegőre. Az neki gyorsan ölő méreg volt; a szobalég pedig lassan ölő méreg. Furcsa ország ez, a hol a beteg ember nem szeretheti a hazáját. Gyülölnie kell az eget, mely megöli s a földet, mely fogva tartja. A hosszú télen át, a ki élni akar, az mulat, s a ki nem mulathat, az meghal.

Minden orosz hölgyszobában van egy kis sajátságosan berendezett zúg, a minek az a neve, hogy «altana». Egy kis rácsozattal bekerített hely, mely be van futtatva örökzöld folyondárral, körülrakva délszaki bokrokkal, a mik a hosszú kilencz hónapos télen keresztül, kályhameleg és lámpavilág hazug nyárszaka mellett zöldülnek és virágoznak, s elfelejtetik, hogy ez az egész ország egy börtön. Ilyen narancsvirágillatos szobazugot rendeztetett Sándor Zsófia számára is, a mint az árvíz után helyrehozhaták a lakházat; még azóta nem látogatta őt meg, a mióta az udvari kertész az altanát elkészítette. Talán örült neki a leány? Oh nem örült az semminek.

A czár azt kérdezte Zsófiától: «mi bajod, drágám?»

– Mondhatlan baj.

Azután hogy kedvet szerezzen neki, megmutogatta a magával hozott kincseket: az érczet, a selymet, a bort.

A leány arcza nem derült fel, nem adta vissza a mosolyt; az örvendetes hirekre nagyon rövid válaszai voltak: nagyon szép! – nagyon jó! köszönöm.

– De szólj hát, mi bajod? Ez több mint betegség. Ez lélekfájdalom. Mondd meg, mi bánt? Kinek mondod meg, hogy mi fáj, ha még nekem sem? Kinek van hozzám bizalma, ha még neked sincs?

Ekkor átfonta a leány karjaival atyja fejét s odavonva őt magához, fülébe sugá:

«Én szeretek!»

Azzal lebontá karjait hirtelen s az arczát takarta el velük, keresztbe téve szemei előtt.

Sándor elámulva kérdezé:

– Hol találtál te valakire, a kit megszeress?

– Az árvíz mosta ezt össze, suttogá a leány.

– S ki az az ember?

– Ha ily haraggal kérded, nem merem megmondani.

– Oh nem. Nem a harag az, a mi felindít. A kit te szeretsz, annak meg van bocsátva minden.

– Igazán? Te nem tiltanád meg azt, hogy én szeressek valakit?

– Csak érdemes legyen szerelmedre. – Rangja?

– Testőrtiszt.

– Ezredet fogok neki adni és herczeggé teszem, hogy téged elvehessen.

– Csókollak! De ne adj neki semmit. Hagyd őt annak, a mi most. Én úgy szerettem meg; úgy akarom szeretni. Ő több a herczegnél, több az ezredesnél. Fölöttük áll.

– De ki hát?

– Nos: Aleko.

– Miféle Aleko?

– Úgy? Te nem ismered ezen a nevén. Hát hajolj ide, majd megsugom.

S fülébe sugta a nevét.

A czár megölelte a leányt.

– Akarod, hogy elvegyen?

A leány szemei nagy ragyogásra nyiltak fel: az volt a felelet.

– Felesége akarsz lenni?

– No, hát mit akarnék egyebet? Az ilyen szegény talált gyermek, mint én, örül, ha egyszer szerencsét tehet. S azt hiszem, hogy ez nagy szerencse. Mi igen boldogok leszünk. Engem nem fog megölni Aleko hűtlenség miatt. De hogy tudja ő ezt meg? Neki nem volt szabad eddig idejönni.

– Ezentúl szabad lesz.

– De ki mondja meg ezt neki?

– Én magam. Én hozom őt ide hozzád.

– Hiszen te olyan jó apa vagy, a milyenek csak Bethsába meséiben fordulnak elő.

– Én fogok előkészíteni mindent. Én rendelem meg a kelengyét. Én tűzöm ki a határidőt; én hivom el a solovecski patriarchát az esketésre.

– Majd a nyáron, a mikor a rózsák nyilnak. Eleven rózsákat akarok koszorúnak!

– Ebből a platina-darabból készíttetek számodra araékszert. Ugy-e, most már te is úgy örülsz neki, mint én?

– Kétszerte jobban, mint te!

– És ebből a rózsaszin selyemből menyasszonyruhát.

– Igen, igen! eltaláltad a kivánságomat. Én a rózsaszint szeretem nászruhának, a fehér nagyon halaványít s én így is eléggé az vagyok.

– Ezt az amurvidéki bort pedig megiszszuk a te lakodalmadon.

– Az ám. Akkor én is megkóstolom. Mikor egymás egészségére fogunk kocczintani: «a hány csepp van e pohárban, annyi évig szeressük egymást!» Ugy-e, így szokták mondani?

– Azután majd elmentek falura, az ő birtokára. Lásd, mintha sejtettem volna: visszaadtam elkobzott birtokát. Ősi kastélyát rendbe fogja hozni, odavisz magához s ott sokszor meglátogatlak majd benneteket.

A leány tapsolt örömében s halvány arcza lángolni kezdett. Aztán egyszerre elkomorult megint.

– De hát nem tréfa-e mind ez?

– Tréfa? Hát szoktam én tréfálni valaha? És te veled?

– Hogy engem Aleko meg fog kérni? s te hozzá fogsz adni? hogy a solovecski patriarcha fog bennünket összeesketni, s hogy ez ki lesz tűzve a szép julius hónapnak, a rózsák hónapjának legszebbik napjára? Ez mind komoly dolog és nem tréfa?

Sándor kebléhez ölelte a kérdezőt s válasza csak csókokból állt. Felelni oly nehéz volt erre.

Komoly dolog ez, nagyon komoly dolog, szegény leány! A tréfa benne csak az, hogy mire azok a szép rózsák nyilnak, akkorra már te – – – – – – – –

Sándor még az nap hivatta magához Puskint s röviden bánt vele.

– Te egy leányt szerelmessé tettél magadba. Most azt el kell venned. A leány neve Nariskin Zsófia. Holnap este hat órakor el fogsz hozzám jönni s aztán együtt odajösz velem, a kezét megkérni. Aztán mindennap eljársz hozzá és azon lészsz, hogy neki szomoruságot ne okozz. A leány élete egy vékony selyemszál s az a te kezedben van. – Vigyázz rá, hogy meg ne öld.

Puskin a legnehezebb helyzetbe jutott.

A czár kedvencz leányának a kezével lett megkinálva. Ő, az összeesküvő, ki az alkotmánykivivók sorába számította magát, s a czárnak, mint egyedurnak, természetes ellensége volt. Meg kellett kérnie egy leányt, a ki őt megszerette, s a kit ő is szán, sajnál, bámul, de nem szeret. És ennek a leánynak az élete csupán ez az ábránd. Életszikra és ábrándvilág egyszerre alszanak ki. Egy lehellet, a mi e szó kimondásából áll: «nem szeretlek!» elég e szikrát kifujni. S a leány, a ki meg meri vallani, hogy szeret, az már nagyon szeret. S a kinpad megnehezítéséhez hozzájárul, hogy mindennap ott fogja találni a leánynál, a kit menyasszonyának nevez, annak egyetlen barátnéját Bethsábát, a ki egész lelkét elfoglalta már. Két szivet fog kinozni, kettőt megcsalni egyszerre.

Csapodárságának büntetése ez, a min most az egyszer rajtavesztett.

Azonban itt nincs mit töprenkedni. Oroszországban vagyunk s ha a czár parancsol, azon nem szokás gondolkozni.

Másnap Sándor maga vezette el Puskint Zsófiához. A gyűrűváltás az ő jelenlétében ment végbe. Puskin meggyőződhetett róla, hogy egy olyan szív van rábizva, a milyenre e földön lakó ember nem érdemes. Annak valami más planétán kell keresni párját. És aztán napról-napra jobban megtudta, hogy vannak magas röptű gyönyörök, a mik túlemelkednek a földi élvezeteken, a miket két nemesen érző szív feltalál egymásban, a szenvedély emésztő vágyai nélkül; hogy vannak varázslatteljes rokonszenvek, a mik nem föltételezik a birást; a szellemek kölcsönös vonzereje még erősebb, mint a szerelem. Úgy érezte, mintha ez a földtől megválni készülő lélek az övét is vonná magával föl az ég felé.

Nehány hét mulva azt mondá sir James Wylie a czárnak:

– Sire. Zsófia herczegasszony egészsége szemlátomást javul.

– Én megtaláltam a panaceát!