A ZÖLD ASZTAL ÉS A ZÖLD KÖNYV.

A terem, melyben az «Észak szövetsége» gyüléseit tartá, kettős ajtóval volt ellátva, a mi orosz palotákban nem szokatlan. Ott a kulcslyukon át se hallgatózni, se leskelődni nem lehetett.

A terem közepét foglalta el egy tömör asztal, inkább szekrény, s annak a felső lapját képezte a roulette.

Ki voltak rakva rendben a pénztekercsek, hihetőleg imperiálok (bankjegy a rouletten nem játszik), s a croupierek hosszúnyelű pénzhárítói s minden újan érkező helyet foglalt az asztal mellett s kitette maga elé az erszényét. Hanem azért senki sem játszott. Ez csak alakoskodás volt. Valahányszor egy tag érkezett, az ajtónyitásra a roulette pörgetyüje forgásnak eredt s a tánczoló golyó figyelmeztette a társaságot, hogy valaki jő. Meglepetéstől nem lehetett tartani.

Az összegyülteket a háziasszony mutatja be egymásnak. Szükség van erre, mert ezuttal olyan emberek is vannak jelen, a kik egymást soha nem látták, minden ország távol vidékén alakult titkos társaságok küldöttei.

Az «Észak szövetségének» elnöke és pecsétőre Ghedimin herczeg. Titkára Rylejeff, fiatal költő, s az amerikai gabonatársulat ügynöke. Ott van a három Turgenyeff testvér közül a legidősebb, Miklós, a történetíró, Lubin ezredes, a titkos nyomda tulajdonosa; az egyik Besztuseff; Küchelbecker, a tüzérség főtisztje. Azonkívül megjelent az «üdvegylet» főnöke, Vaskovszki; az «egyesült szlávok» képviselője, Muravieff Artamon; a «hős szövetség» éltető szelleme, Orloff. Ezek mind magukban elkülönítve működő titkos társulatok, a miknek czélja közös. «A szabadság.» (Szabadság a hó alatt.) Hanem eljárásuk, modoruk, eszközeik külömbözők. Azért jöttek most össze, hogy a szerteszét ágazó terveket egy közös eljárásban egyesítsék. Meghívták e tanácskozásra a távol Feketetenger-parti «déli társulat» főnökét, Pestel ezredest, s a még távolabb Kaukázusban együttérző «vadak» fejét, Jakuskint, és a ki legtávolabbról jött (mert egy vértengeren kellett átgázolnia, a mi a két nemzetet elválasztja): a lengyel «Koszinyérik» (Kaszások) szószólóját, Krizsanovszkit. Ezek a férfiak mind egyenruhát viselnek, az egy Rylejeffet kivéve, a ki nem más, csak polgár, s divatszerű sárga gombos kék frakkot visel. Krizsanovszky uhlán főtiszt, Jakuskin pedig georgiai lovas. Valamennyien simára borotvált arczok, csak a lengyel tartotta meg nemzeti jellegét és Jakuskin, kinek torzonborz szakálla össze van növe a szemöldökével, igazi vad kozák typus, elhanyagolt külsejével kérkedő.

S a jelenlevők valamennyiének van valami irva a homlokára!

Zeneida maga az ajtónál áll s fogadja az érkezőket, míg tele lesz velük a szoba. Nincs nagy beszélgetés, mindenki azokkal a szellemekkel társalkodik, a kik idehozták.

Ekkor még egyszer perdül a roulette golyója.

– Ki jöhet még? kérdi Zeneida.

A megnyiló ajtón belép Puskin.

Zeneida arcza önkénytelen ijedelmet fejez ki.

– Hát te miért jősz ide? sugja neki indulatosan.

– Nem szabad ide jönnöm?

– Nem az volt-e rád bízva, hogy őrizd Galbant, nehogy meglepjen bennünket?

– Nálamnál jobb őre akadt. Diabolka magával vitte az egérfogóba.

– De neked azt kell megfogadnod, a mi rád van bizva.

– Majd visszamegyek hozzá, mihelyt indiscretio nélkül tehetem. Most itt akarok lenni. Mutass be.

– Gyermek vagy? A kiváncsiság bánt? Meg akarod tudni, hogy mit teszünk mi itt?

– Részt akarok benne venni.

– Minő szeszély! Azt hiszed, hogy valami nevezetes, főbenjáró dolgot kezdünk el itten, s dicsőséget keressz benne, hogy te is föltedd a fejedet az egy kártyára. No hát maradj köztünk, majd meglátod, Puskin úr!

Azzal hátat fordított neki, mintha duzzogna rá, mialatt a többieknek bemutatja.

Zeneida volt az egész társulatnak a rendőrsége, a kit palotájába meghivott, az el lett fogadva «testvérnek»; a kire rábizott valamit, az be lett sorozva «férfinak»; de arra, hogy a titkos tanácskozásban részt vehessen, hogy a «bojárok» közé emeltessék, még egy ajánlónak kellett lenni.

– Ki ajánlja őt még? kérdezé Ghedimin herczeg.

– Én! szólalt fel Rylejeff.

Azzal helyet mutattak Puskinnak az asztalnál.

Kifejezésteljes fő volt. Borzas kondor haja, arczcsontjai, orra emlékeztettek még az afrikai vérre, mely ereibe vegyült. (Egyik dédőse Hannibal leányát vette feleségül, eredete a carthagói fénykorig megy fel.) Szemei sötétek voltak és bennülők. És mégis, daczára a nem egyező vonásoknak, az első rátekintésre mindenkit Byronra emlékeztetett ez arcz. A kifejezés volt közös.

Puskin szerelmes volt Zeneidába, azaz, hogy rajongott érte. Zeneida pedig komolyan szerette Puskint. És épen azért nem akarta, hogy az szeresse őt.

Egy szó megmagyarázza az ellenmondó talányt. Zeneida tudta azt jól, hogy mindazok, a kik a sorsukat az övéhez kötik, egy sötét végzetnek mennek eléje, melynek ködéből a vérpad körvonalai tünnek elő. Neki mennie kellett a végzet elé. Finnországot ugyanazon hatalom tartá bilincseiben, melyet e titkos társulatok akarnak összetörni; s Zeneida még emlékezett anyja könyeire, meg arra az egyszerű fekete koporsóra, a miben éjszaka, sötétben, lopva hoztak haza egy embert, a kinek feje le volt vágva, s a kit nem volt szabad megsiratni senkinek. Csak felnőtt korában tudta meg, hogy az volt az ő apja.

Annyira szerette Puskint, hogy nem akarta őt magával vinni arra a veszélyes útra, a honnan az emberek hónuk alá fogott fejükkel térnek vissza. Boldog, napfényes sorsot szánt neki. Ő már rég felismerte a nyugtalan korhely fiúban azt a lángészt, mely nem azért adatott, hogy egy asszony hálószobáját bevilágítsa; mely nem Oroszországé, hanem az egész világé. Minek volna a költőket elpazarolni? Ki rakná a gyémántjait a puskába, lövöldözni, mikor oda az ólom is jó, még jobb.

– Uraim! szólt Zeneida a társasághoz, legelőbb is Rylejeff testvérünket kell felkérnem, sziveskedjék felolvasni azt a szabadságdalt, a mit a nép közt el akarunk terjeszteni. A néphangulat előkészítése az első.

Helyeselték. Rylejeff, a költő, egy szép szőke, karcsu ifju, felállt és olvasta a szabadságdalt, melyet készített.

Szép, correct költemény volt az, emelkedett hangon tartott s a technika minden szabályának megfelelő; a rhetorikai climax folyton magasabbra szállt és ragadott magával s az egészből nem hiányzott a búskomor, elbúsító alaphang, mely a nép kedélyével annyira összetalál.

A költemény felolvastával mindenki sietett az ifjú Tirtæust üdvözölni s Zeneida a keblére borult és megcsókolta az arczát.

Puskin izetlenkedve fordította félre az arczát. Hiszen hogy egy nő megcsókol egy férfit, ez az orosz társaságban bevett szokás; lám Ghedimin herczeg meg se látja azt, pedig neki is van valami köze Zeneidához; de még sem tetszett az neki. Irigyelte azt tőle. A csókot magában is irigyelte, de még inkább, mint pályadíjt egy költeményért, mely megjárja – faute de mieux.

– Remek költemény! mondá Ghedimin herczeg maga is. Ezt ki fogjuk nyomatni Lubin nyomdájában egy millió példányban s szétosztjuk a nép közt.

– Feledi ön, herczeg, szólt közbe Zeneida, hogy a mi jó népünk nem tud olvasni. Én czélszerűbbnek találnám dalra tétetni a verset; énekelve hamarább behat a népbe, mint nyomtatva, s akkor aztán terjed mezőről mezőre tovább, a kaszások, az aratók, a fuvarosok elhordják faluról falura, s a mit énekelnek, az örökké megmarad. A finn népdalokban megmaradt a nemzet története, emléke, szabadsága, azt nem lehet elkobozni. A marseillaise maga egy hadsereg volt Francziaországban.

– De kire lehetne bízni e költemény dalra tételét? kérdezé a herczeg.

– Itt van Puskin úr, szólt Zeneida, ő igen szép melódiákat tud komponálni.

Ez tarantula-csipés volt Puskinnak.

Hogy ő, mint zeneszerző, csináljon melódiát Rylejeff szabadságdalára.

Már hiszen a subordinatiót lehet nagy tökélyre vinni. Az megeshetik, hogy az államtanácsos, mikor mint nemzetőr és közkatona kirukkol, engedelmeskedjék saját irodaszolgája káplári parancsának; az is megtörténhetik, hogy egy herczeg, ha beállt szabadkőmüvesnek, meghajoljon egy csizmadia előtt, ha az a páholy generálisa; hanem hogy egy költő egy másik versíró poemájára dallamot készítsen, a midőn azt érzi, hogy ő Caesár, amaz pedig csak Pompejus: ez a lehetetlenségek közé tartozik.

Puskin arcza lángba borult.

– Úgy tudom, mondá, hogy a marseillaisenek a verse és dallama egyszerre született. Rouget de L’Isle egyszerre teremté annak hangját és szavait. Nem is lehet az máskép. A hangulatot csak a költő maga tudja eltalálni, maga tud rá lelkesülni. Ryjeleff költeménye szép, remek, de nem gyujt, nem melegít. Oda tűz kell!

S öntudatlanul keblére ütött, mintha mondaná: «a mi itt van!»

– Hát tudod mit, Puskin, szólt Zeneida, ha te érzed magadban a dodonai berek szent sugallását s jobbat tudsz ennél szerezni: vonulj félre az én kis mellékszobámba, ott találsz zongorát és iróasztalt, teremts jobbat!

Puskin meg volt fogva.

– Miért ne? Én majd hozok nektek olyan dalt, a mit nem kell a parasztnak a pópához elvinni, hogy magyarázza meg neki, mit tesz az? Az enyém a földön fog járni.

E szavakkal a szemébe nézett Zeneidának s a mit e szemsugarak mondtak, abból érthető volt a gondolat: «és ha Rylejeff rímes soraiért egy csókot adtál, majd ha azt meghallod, a mi az én szivemből gyuladt lángra, mi pályadíjt találsz ki énnekem?»

Fölkelt és átment a mellékszobákba. Nem sokára egyes akkordok a zongorán tanúsíták, hogy belemerült a költői alkotásba, s az olyan, hogy azt nem lehet félbenhagyni.

Csak ezt akarta elérni Zeneida.

A mire Puskin elhagyta a szobát, Zeneida egyet pördített a rouletten. A golyó Turgenyeff Miklós előtt állt meg. A sors által ő lett a mai tanácskozás elnökéül kiszemelve. Elfoglalta azt a karosszéket, mely hasonló a roulettejáték bankárjának trónjához.

Akkor Ghedimin herczeg előhúzta kebléből a finom kis aczélkulcsot, mely egy félretolt rézgomb alatti kulcslyukba illett s átnyujtá az elnöknek, a ki a kulcsot kétszer elfordítá a zárban.

Erre az a tömör rézlap, melyen a roulette volt felállítva, a hosszú asztal másik oldalára csuszott át. Azon a helyen, melyet eddig eltakarva tartott, feküdt a «zöld könyv.»

Az igazi zöld könyv.

Egyetlen, a plafondról lecsüggő argandi lámpa fénye világítá meg az alakokat, a mik úgy tüntek fel ebben, mint egy muzeum szoborgyüjteménye, minden vonás éles kifejezést vett fel, mozdulatlanságában rajzolva a jellemet, indulatot. Megannyi historiai tanulmányfő, melynek hivatása, vagy magasra kiemelkedve a népek fölé, bálványoztatni, vagy felrugatni a hóhérlegény sarka által. A csendes magábaszállás időköze alatt valamennyien egymás arczát látszanak tanulmányozni; többen most találkoznak először az életben s összehasonlítgatják a szemmel látott alakot a képzelt eszményi ábrával. A «déli»-ek, a «lengyel» sohase látták még egymást. Jakuskint valamikor tíz év előtt ismerték többen, de akkor az egy életvidám, sima arczu udvaroncz volt, semmi sincs rajta már a régiből. Ez egy vad ember, a ki csak akkor mosolyog, mikor ölni készül. Az elnöki szék karjára támaszkodva áll Zeneida, a «respublica» szobrához hasonló kép, csakhogy a szive felé irányzott tőr helyett a hódolatul küldött virágcsokor van a kezében. (Ez is csak tőr.) Azokon kívül, a kiket már leírtunk, jelen voltak e históriai összejövetelnél: a három Bestuseff testvér, Trubeczkoi herczeg, Obolenszki, Korsofszki, Urbuseff, Repnin, Orloff, Konovniczin, Adujefszki, Szuthoff, Putsin, Batterkoff, Rostopsin, Rosen, Steinkal, Arzihodeff, Annenkoff, Vaskofszki és Muravieff Apostol, megannyi küldöttei az országban szanaszét működő titkos társulatoknak.

Rylejeff, a jegyző, felnyitja a zöld könyvet. Az elnök felszólítja, hogy adja elő az utóbbi gyülés határozatait.

Egy alkotmányterv kidolgozása volt az egész Oroszország számára. A czíme: «Ruszkája Pravda.»

Köztársasági alkotmány volt az, melyben mindazon tartományok, a miket az orosz egykor egy nagy birodalommá egyesített, önálló országokul támadnak fel, saját elnökük alatt. Nagy-Oroszország, Kis-Oroszország, Finnország, Lengyelország, Liefland, Kazán, Siberia, Krim, a Caucasus: kilencz respublika, saját kormányzattal és hadsereggel, melyeket egy közös directorium tart össze, annak székhelye «Moszkva». Szentpétervárra nincs szüksége a köztársaságnak: se a «szentre», se a «Péterre», se a «várra».

A terv mottója ez volt:

Kérdés: «Ötven év mulva egész Európa vagy respublica lesz, vagy muszka?»

Felelet: «Monnó».1)

Az alkotmányterv a ragyogó fantázia szineivel volt kifestve. Minden népet felszabadítani! S aztán minden szabad népet egyesíteni! Nem nyomni el egyiket a másikkal, mindegyiknek meghagyni, hogy boldoguljon a maga módja szerint, mívelje a saját nyelvét és földjét s szünjék meg egymást gyülölni.

Ez volt a Zöld könyvben.

Legelső Ghedimin herczeg szólt hozzá.

– A terv szép, de a legnagyobb akadály, a mi a nép felszabadításának útjában áll, az, hogy maga a nép nem tud arról semmit, hogy ő nem szabad. Ott kell elkezdeni, hogy világosítsuk fel. Áraszszuk el az országot a «szabad ember katechismusával», tanulmányozzuk minden vidéken lakó népnek a specialis bajait, ismerjük meg a nyomorát, s annak orvoslását igérve neki, nyerjük meg azt a szabadság eszméje számára. A népnek fáj az, ha éhezik, ha botot kap, ha a fiát elviszik katonának, de a jármot, a mi a nyakát nyomja, nem érezi.

Pestel nyugtalanul várta, hogy szólhasson.

– Kedves herczeg, a te terved jó annak, a ki ráér ötven esztendeig várni, kártyavárakat építeni, a mik minden ajtónyilás szelétől összedőlnek; mi nem érünk rá philosophiai elméletekkel vesződni. A kire mi számítunk, az a katonaság és főnemesség. A mit ez a kettő határoz, a nép megnyugszik abban. Ha egyszer a hatalom kezünkben lesz, akkor majd ráérhetünk a nép nevelésére. A népre bizott mozgalom nálunk csak Pugatseff-lázadást idézhet elő.

– S rossz volna tán? mordult közbe rekedt hangon Jakuskin egy szögletből.

– Rossz, mert organizálhatatlan. A ki tervünket végre akarja hajtani, annak a helyzet urának kell maradni. Egy szerencsés lázadó főnök nem volna Oroszországban más, mint egy kicserélt zsarnok. Tervünknek egyszerre, egy jelszóra kell az egész országban végrehajtatni. És a mint az megtörtént, egyszerre önmagunknak kell feloszlatnunk minden titkos társaságot, megszüntetnünk minden összeesküvést, s a milyen gyülölt feladat most a rendőrkémkedés, ép olyan nemes hivatásul kell azt tekinteni azontul és egyesülni minden jellemes embernek, minden hazafinak és szabad embernek, hogy a szabadság rendőrbiztosa legyen. Mind ennek egy varázsütésre kell megtörténni.

– S hová teszed e varázsütés alatt a czárt és a nagyherczegeket? kérdé Jakuskin, hideg iróniával.

– Azokat foglyul ejtjük s egy hadihajóra téve, átküldjük az Új-Világba.

– Át – a Más-Világba! Cháron hajóján! rikácsolt kitörve a caucasusi katona. S azzal odalépett hevesen, öklét az asztalra feszítve. Halljátok-e, észak és dél küldöttei, erény-egyletek, üdvtársulatok tagjai, ti mind hamis játékot játszatok, önmagatok csalására. Egy fej feltéve a koczkára egy fületlen gomb ellenében! Arra a kérdésre, a mit én tettem, csak egy válasz lehet: a szélbe szórni a hamvaikat! Én nem vagyok gyermek, mint ti. Én nem azért jöttem ide kétezer werstnyiről, hogy philosophiai elmélkedéseket hallgassak végig, hanemhogy cselekedjem.

Rylejeff közbeszólt nyugodt komolysággal.

– Igenis, cselekedni fogod azt, a mit a többség határoz.

A vad harczosnak a fejébe tódult a vér e rendreutasításra.

– Hallod-e, Rylejeff, én is voltam olyan fiatal ember, mint te vagy: még nem is nagyon régen. Én is hittem azt, hogy elég az embernek jónak lenni, hogy az egész világot megjavítsa maga körül. Olyan szép menyasszonyom volt, mint a milyen neked van most. Testőrtiszt voltam s húsz éves koromban tíz ütközetben nyertem kitüntetést. S tudod mi történt velem? Lakodalmamnak az előestéjén ellopta a menyasszonyomat Arakcsejeffnek a fia: egy hitvány kölyök, a ki még a kardját sem tudta felkötni s mégis nekem ezredesemmé lett téve. Én kihivtam őt életre-halálra. S a gyáva, a helyett, hogy helyt állt volna, feladott a czárnak s engemet elégtétel helyett száműztek a Caucázusba. Mikor egy pokollal a szivemben megváltam e várostól, az utolsó kép, a mit láttam, egy vízből kihuzott leány volt, a kit oda hoztak hozzám holtan: a menyasszonyom. Megcsókoltam. Még most is érzem ajkamon e csóknak a hidegét. És érezni fogom mindaddig, a míg az a vér el nem oltja, a mi után kannibáli módon szomjazom. Nézd meg a Czarszkoje Zeloban azt a nagy csataképet, az eylaui ütközetről! A czár mellett egy ifjút látsz ágaskodó paripán, diadaltól, hűségtől ragyogó arczczal, kardját magasra emelve. Az én voltam. Ez az erdő benőtte arczomon a ragyogást; hanem azért a kard még most is a fej fölé van emelve.

– S remélem, hogy úgy is marad, örökké fölemelve, mint a festett képen.

– De nem marad! – kiáltá Jakuskin indulatosan, – esküszöm arra az ördögre, a kit a szivembe küldtek állandó lakónak, hogy nem hallgatok semmire másra, mint örök boszumra. Tele írhatjátok a zöld könyveteket határozatokkal: az én határozatom itt van.

Azzal egyet lódítva kezén, a dolmánya ujjában elrejtett éles tőr egyszerre odacsúszott a markába s megvillant a társaság előtt.

Erre Rylejeff elszörnyedve ugrott fel helyéről s oldalzsebéből egy pisztolyt rántott elő s azt Jakuskin mellének szegezte.

– És én esküszöm neked, hogy lelőlek itt ezen a helyen, ha te daczolsz a mi törvényeinkkel.

– No hát lőjj le! Ide lőjj, gyermek! ordítá Jakuskin, széttépve keblén a besmetet, s mezitelen mellét kitárva a neki szegzett pisztoly elé. Tanuld meg tőlem, hogyan kell meghalni!

– Engedelmeskedjél Jakuskin! Vond vissza szavadat! kiáltának többen s odasiettek a dühöngőt csillapítani.

– Nem vonom vissza! Gyávák vagytok mind! Azt akarom, hogy lőjjön meg! kiabált a vad ember s eltaszigálta magától hevesen a közbelépőket.

– Uraim! szólt fölemelkedve helyéről Krizsanovszky, a lengyel.

– Lőjj agyon! ordítá egyre Jakuskin, tőrét csillogtatva öklében. (Ah, ha most nyitna be Galban!)

Ekkor Zeneida a kezében tartott virágcsokorból kiszakított egy pézsmagubót s azzal homlokon hajítá a dühösködőt.

S a kemény férfi, kit a puskagolyó soha meg nem ijesztett, e tréfás projectiletől oly zavarba jött, hogy kiejté kezéből a tőrt, s a homlokához kapott.

Erre megint általános csendes nevetés terjedt el a társaságban.

Mielőtt Jakuskin elejtett kését fölvehette volna, már ott volt mellette Zeneida s ő emelte fel a gyilkot a földről, odanyujtva azt neki s megczirógatva azt a bozontos szakállát.

– Kedves barátom, légy udvarias. Vendégünk, Krizsanovszky, a lengyel Koszinyiérik küldötte akar beszélni. Hallgassuk őt ki. Aztán a borotválkozó eszközödet tedd el.

Jakuskin lecsillapodott. Ennek az egy nőnek annyiszor sikerült a legingerültebb vitákat elsimítani, mikor már csak az volt hátra, hogy a tanácskozók fegyverrel rohanjanak egymás torkának.

Krizsanovszky kezében tartá a fövegét s azon kezdé, hogy:

– Urak! Én titeket itt hagylak. Én e tárgyról, a miről ti beszéltek, se vitázni nem akarok, se e fölötti határozatotokat be nem várom. Én azt a kérdést, hogy megölessék-e az uralkodó? hallani sem akarom, nem hogy a válasznak alávetni magamat. Senkinek ti közületek nincs oly nehéz panasz a nyelvén, oly égő fájdalom a szivében, mint nekem. Mit tett a ti uralkodótok a ti országotokkal, mint király? Ellenség hódításától megszabadította, nagygyá, hatalmassá tette, országokat szerzett hozzá. Mit tett a ti népetekkel, mint ember? Adott neki jólétet, tudományt; iskolát épített minden falunak. Ki a ti uralkodótok? Egy szép lélek, szép testben. Europa legszebb férfia, Napoleon mondásakép. S a szive is olyan jó, a milyennek az arcza mutatja. S a mi legfőbb, minden hibájában, minden erényében igazi orosz. Csak az a bűne előttetek, hogy czár. S azt mondjátok, ez elég bűn arra, hogy meghaljon érte. És mi az én uralkodóm, a czár testvére, Konstantin? Egy monstrum, a kinek az arczában a természet a rettenetest a nevetségessel csodamódra összepárosítva remekelt. S a rút vonások mindegyikének van egy megfelelő rút indulat a lelkében. A milyennek látszik, olyan: kegyetlen és nevetséges. Egész szerencsétlen nemzetemben nincs egy érző szív, a mit meg ne bántott volna; nincs drágaság, nincs ereklye, nincs koldusfillér, a mit el ne vett volna tőle. Hanem azért lengyel nem fogja uralkodóját orozva megölni soha. A mi kezünk a kardhoz szokott, az orgyilok nem illik bele. Bocsássatok el engem innen, hadd megyek haza. Én abban a hitben jöttem ide, hogy elszánt hősöket fogok itt találni, kik, ha eljön a kellő idő, hadirendben állva, megizenik a harczot elnyomójuknak, a hogy mi tesszük, s kiállnak a síkra és megverekszenek vele, a hogy mi teszszük, s nyilt, becsületes csatában döntik el, kié legyen az igazság? Ezt kerestem itt. Utamban, midőn Varsótól a Nyemenig haladtam, előttem vitték elődömet, a dicső Lukasinszky Valeriant, kit árulás juttatott a hatalom kezébe. Rokonom volt, barátom és vezérem: háromszorosan drágám. A testi és lelki kínzás minden nemét megpróbálták rajta, hogy kivallassák vele az összeesküvés tervét és a benne résztvevőket. Egy szót nem tudtak belőle kivenni. Maga Konstantin vette ki a bakó kezéből a korbácsot és tanította azt mestersége fokozására. Mikor aztán már össze volt törve, nem ember többé, csak egy száz sebből vérző csonttömeg, akkor az alkirály egy ágyúlafétára kötöztette ezt a még lélegző emberi roncsot, úgy hurczoltatta őt fogságra csikorgó télben. Én nyomról-nyomra kisértem őt. Egy-egy vércsepp hullott el utána a hóba. E fagyott jégrózsákat én felszedtem a nyomában és eltettem egy ereklyetartóba. Az ég megkönyörült a szenvedőn: útközben meghalt. A Nyemen jegén lyukat vágtak s abba belédobták: elvitte a víz. Tudom, hogy én következem utána s velem is az fog történni. De azért sem a boszu, sem a félelem rá nem visz arra, hogy uralkodómat lesből, orozva, hátulról, vagy mikor alszik, vagy mikor térdepel és imádkozik, megöljem! Soha sem volt az orgyilokkal az Isten. A tőr, mely Cæsart ledöfte, kaput nyitott a Caliguláknak és Heliogabalusoknak. Tell Vilmos önszemébe mondta Gesslernek: «ezzel a nyillal foglak megölni, védd magad, a hogy tudod!» Én is azt teszem. Mikor eljön az idő, megizenem a hadat ellenségemnek s ha Isten összehoz vele a harczmezőn, egyikünk meg fogja ölni a másikat. Hanem addig, a míg elég erősnek nem érzem magam a nyilt csatára, semmi nyomorgatás, kegyetlenkedés és semmi phantasticus rajongás rá nem bir arra, hogy egy idétlenszülött kitöréssel még szorosabbra húzzam a kötelet, a mit szét akarok tépni. A ti tervetek idétlen, éretlen, alaptalan. Ront, nem épít. Megismertem, s nem kötöm hozzá a mienket. Bocsássatok haza.

Pestel megfogta a lengyel kezét és visszatartá.

– Nem lehet innen eltávoznod. Még semmiről sem vagy értesülve. A mit felolvasni hallottál, az csak halavány akadémiai értekezés. A mit ez a dühöngő beszélt, az csak egy monomán szenvedély szava. Én sem fogadom el paizsomra irandó devisenek: «szórjátok a hamvaikat a szelekbe!» nem azért, mintha a szívem megrezzenne tőle, hanem azért, mert tudom, hogy ilyen szó úgy szétszórná valamennyi társaságunkat, mint egy kosár pelyhet. Maga a nép ellenünk fordulna. Hisz a misében benne van az ima a czárért és a nagyherczegekért s csak egyszer felejtené azt ki a pópa onnan, agyonvernék, mint eretneket. Mikor a katonáktól azt kérdezem: «akarjátok-e a respublikát?» azt felelik rá: «ha a czár parancsolja, igen.» Csinján kell kezdenünk a dologhoz, nem ijeszthetünk meg senkit. Csak az első lépés nehéz, a többi ezután magától jön. Tehát térjünk vissza oda, a hol Jakuskin félbeszakított s te, Krizsanovszky, foglald el újra helyedet. A czár és a nagyherczegek eltávolításáról van szó. Csak eltávolításukról. Menjenek Amerikába. Ott is szép birtoka van még Oroszországnak: uralkodhatnak benne. De ehhez ti nektek lengyeleknek is segédkezet kell nyujtanotok. Mert mit használ nekünk, ha mi hajóra rakjuk a három testvért, míg a negyedik testvér, Konstantin, a ki az orosz alaptörvények szerint Sándor után legközelebb következik a trónra, ott marad szabadon Varsóban.

– Töltsünk tiszta bort a pohárba, Pestel, viszonzá Krizsanovszky. Mi lengyelek, a mióta a világon vagyunk, mindig arra voltunk jók, hogy a mások javáért vérezzünk. Mondjátok meg nekem, mi történik mi velünk, ha sikerül az uralkodó családtól megszabadulni?

– Csináltok köztársaságot Lengyelországból.

– De ez a lengyel köztársaság még mindig tagja lesz a nagy orosz birodalomnak, ép úgy, mint Liefland, vagy Veres-Oroszország s fölöttünk is marad valaki: egy fő, a ki mind a kilencz köztársaságnak ura, a kiről nem tudom, hogy mi neve lesz és minő hatalma? Mert esküszöm neked, hogy nem kivánom a szabadságot azért, hogy a nemzetem elveszszen benne.

A nagy elhallgatás tanúsítá, hogy a lengyel fején találta a szeget.

Itt a bökkenő!

Turgenyeff Miklós, az elnök szólalt meg ekkor.

– Légy megnyugodva, Krizsanovszky, a köztársaság feje, ki a kilencz tartomány fölött állni fog, nem lesz autocrata, nem lesz más czím alá bujt zsarnok.

– Hát mi?

– Az, a minek lennie kell. «Un president sans phrases.»

(A társalgás francziául folyt.)

(Ez a négy szó Turgenyeff Miklósnak majdan összes birtokába s csaknem a fejébe került!)

Abban a pillanatban, a mint ezt kimondotta, egyszerre visszacsapódott helyére a roulette a réztáblával együtt, s eltakarta a zöld könyvet s felnyilt az ajtó… S belépett Galban lovag.

Fortélyos gépezete volt a kettőnek. Mikor a zöld könyv fel volt tárva, olyankor, ha valaki a külső ajtót felnyitotta, a roulette egyszerre visszacsúszott a helyére. A belépő Galban lovag nem hallott meg egyebet, mint a négy utolsó szót Turgenyeff Miklóstól s nem látott maga előtt mást, mint egy játszó társaságot. A bankadó még egyszer ismétli: «Je suis un president sans phrases: messieurs, faites vos jeux!» Egy játszó, a lengyel, boszusan kel föl helyéből: «merci monsieur, c’en etait assez!» egy másik, Jakuskin, izzadt homlokát törli, arczából kikelve, s az asztalra csap: «j’ai tout perdu!» Mint a valóságos roulette-tábla mellett. A többiek hideg vérrel tolják be a számokra pénzcsomagaikat s úgy tesznek, mintha észre sem vennék az ujon érkezettet.

Csak a házi asszony siet őt elfogadni.

– Bizonyos voltam felőle, hogy ön rá fog találni a mi barlangunkra. Egy helyet tartottam fenn az ön számára.

– Nagyon lekötelez vele istennőm! ma különös szerencsémnek kell lenni a játékban, miután a szerelemben ellenkező chanceaim voltak.

– Hogyan? Tán megszökött öntől a szép gitanissa?

– Au contraire; elaludt. Ilyen échec még nem történt velem soha.

Zeneida hangosan kaczagott, s nem lehetett észrevenni a kaczagás álarcza alatt a felháborodást, a mit e perczben érzett. Kitalálta, hogy Diabolkának álomitalt adtak.

– No hát akkor legyünk moitié. Játsszék ön velem közös nyerésre, vesztésre.

Galban lovag elfogadta az ajánlatot s leült a mutatott helyre. Zeneida odadőlt a zsöllyeszéke karjára.

Ez tehát csakugyan játszó társaság s ez csakugyan roulette-asztal.

Itt nincs a zöld könyv.

(Egy ujjnyi rézlap választotta el tőle; fölötte könyökölt.)

Itt csak rendőrségi tilalomtörést követnek el; és az szabad. Az elnyomott vágynak valahol ki kell törni: inkább az erkölcsi téren törjön ki, mint a politikain.

Azon sincs mit csodálkozni, hogy Turgenyeff Miklós maga tartja a roulette-bankot. Lehet valaki bel esprit, nagy iró, philosoph és philantrop, s a mellett szenvedélyes szerencsejátékos. Maga Napoleon is az volt,

A mint leghevesebben folyik a játék, egyszer csak belép a játékterembe a mellékszobából Puskin, nekihevült arczczal, s nem tekintve szét elébb a társaságon, diadaltól átmelegült hangon mondja:

– Készen a dal!

Valamennyi arcz megrettenve tekint egyszerre felé.

Ez most elárul mindent!

Jó szerencse volt, hogy szemei, ha senkit nem láttak is meg, de Zeneidát keresték. A hölgy, ki Galban lovag székkarján ült, odamutatott a szemeivel a lovagra.

Ekkor vette észre azt Puskin.

– Nos, hát halljuk azt a szép dalt, mondá Galban lovag, az előtte halomrahányt aranyakat csörgetve csendesen.

Puskin egy perczre elsápadt. Rábámult. S azután csendesen a dolmánya keblébe nyult. Mindenki rettegve nézett reá. Mit fog elővenni? Az általa szerzett szabadságdalt-e? S azt el fogja szavalni, vagy énekelni Galban hallatára? vagy pedig azt rántja elő, a mit mindegyik összeesküvő ott hord a keblében, ha tánczol, ha poharazik, az éles stilétet s a másik perczben már le lesz szúrva az árulkodó?

Egy papircsomagot vont elő, s aztán mosolygott hozzá.

– Itt van, a mit igértem. A románcz. «A szép czigányleányról.» Akarjátok meghallani? (Szabadságdal helyett egy románczot.)

Hogy ne? Egy kínos jelenetnek megszüntetésére legjobb volt ez. Felolvasni valamit: akármit, hogy az alatt mindenki magához térhessen felindulásából.

Ámde ez nem volt «akármi».

A mint hozzá kezdett Puskin, egyszerre meghódított minden figyelmet. Új, megkapó, elragadó volt minden e költeményben; tele eredeti eszmékkel, magasban járó gondolatokkal; tűz, vad szenvedély kifejezése, merész eszmejárás és igéző leirások, és a mellett mily természetes egyszerűség. Mikor a vén czigány vajda leánya gyilkosát elűzi.

Még senki sem ismerte e költeményét Puskinnak.

Mikor vége volt, Zeneida odafutott hozzá s megszorítá mindkét kezét.

Hát csókot nem adott neki, mint az elébb Rylejeffnek?

Nem. Hanem annál többet. Könyei nedvesíték arczát. A csók olcsó; a köny drága.

Az összeesküvők egész csoportja, feledve a zöld könyvet és alkotmánytervet, sietett forrón üdvözölni a költőt, ki egyszerre, mint üstökös csillag, mikor a szél elveri a felhőt az égről, ott áll teljes ragyogásában, nem hirdetve előre megérkeztét.

Galban lovag átlátta, hogy ezek nem összeesküvők; ez egy finom társaság, mely szeret mulatni, játszani és szellemi élvektől megittasodni, a mi, az igaz, hogy mind tiltva van Oroszországban, s azért el kell rejtőzni vele.

– Par exemple, az ilyen költeményt más országban kinyomtatnák s szerzőjének nevét a félvilág emlegetné.

– Bolond beszéd, szólt Puskin, kit ingerelt a hizelkedés. Nem tudod, hogy nálunk az ostobaság egy istenség, annak oltára van, az oltárnak papja van, és annak a papnak a neve «censor».

A censor!

Általános kaczaj követte e találó mondást.

A censor ott is a stereotyp marionette-bábok közé tartozott.

Galban lovag kapott az alkalmon az agent provocateuri talentumát is érvényesíteni.

– Hja, messieurs et madame, a censor nálunk nélkülözhetetlen rossz. Hiszen tudni fogjátok, hogy II. Katalin czárnő egyszer a tudósai unszolására azt mondta, hogy jól van, hát legyen teljes tökéletes sajtószabadság Oroszországban, három napra! Majd meglássuk a kóstolóból, hogy mit fog ez a fa teremni? Azt gondolja az ember, hogy a három nap alatt siettek a földből kibúvni a szabadságdalok, s rejtve tartott remekművek, az eltiltott philosophi értekezések. Az bizony, az ocsmány pasquillok és trágár historiák. A nyomdák csak úgy okádták a személyek és családok ellen szórt undok rágalmak özönét, s az erkölcsrontó kriptogram iratokat, úgy, hogy már a sajtószabadság második napján futott mindenki a czárnőhöz rimánkodni, hogy engedje el a harmadik napot s állítsa vissza a censurát.

Senki sem tartá tanácsosnak felvenni az odadobott keztyűt, csak Puskin nem állhatott ellen ösztönének. Költőnek lehetetlen azt eltűrni, hogy a sajtószabadságot gunyolják előtte.

– Tudod, Galban, ha én valakinek, a ki még a bort nem ismeri, azt mondanám, hogy kóstolja meg azt, a mi szüret után három napig a hordó akonáján kiforr, hát az megesküdnék rá, hogy nincs a világon utálatosabb moslék a bornál.

– Messieurs, je suis un president sans phrase. Le dernier jeu,» hangzott a banktartó szava; ketté vágva a kényes társalgást.

Ideje is volt berekeszteni a játékot; mert ha Galban lovag reggeli öt óráig el nem hagyja ezt a palotát, a rendőrség be fogja törni annak a kapuit, s elfog mindenkit.

A roulette utoljára pördült körül, Galban lovag hatezer négyszáz rubel nyereségben maradt. Azt azután udvariasan megosztotta Zeneidával. Azután a szokásos ceremoniáliás búcsúvételek kicserélése után igazán megvált a társaságtól.

A hátramaradottak egymásra néztek.

Azt mindenki tudta, hogy ez a roulette csak alakoskodás. Mind a bank, mind a játszók Zeneida pénzét szórják előre-hátra, végül senki se nyert, se vesztett. Azért mindenki furcsán mosolygott azon, hogy Galban lovag elnyert egy csomót Zeneida pénzéből s még gavalléros képet csinált hozzá, mikor azt megfelezte vele. Hanem Zeneida arcza ragyogott a diadaltól. Fölemelte a kezében tartott virágcsokrot, gyémántos fogantyujával s a kielégített harag hangján suttogá:

– Je le payais! (Kifizettem őt.)

Galban lovag megkapta a gyémántok árát, a nélkül, hogy észrevette volna, hogy utána hajították azt.