KÖDFÁTYOLKÉP.

Ugyanabban az időben, a midőn a bjelostoki erdők bujdosója a rózsákká vált vércseppeket fölszedte az útfélről, egy másik férfi megindult a távol Feketetenger partvidékéről egy hosszú és sietős útra. Ez a két férfi egy czél után siet. Egymást soha nem látták, egymásnak a nevét soha nem hallották, egymással soha nem leveleztek: azért mégis tudja mindakettő, hogy az a másik «van», hogy az most oda utazik, a hova ő, hogy az ő vele találkozni akar s hogy ennek a találkozásnak «napjára» meg kell történni.

Az első férfinak talán rövidebb az útja, de lassabban utazhatik. Meg kell kerülnie a népes városokat, fölhasználnia az éjszakát az utazásra, a nappali órákat félreeső csárdákban tölteni; a másodiknak az útja hosszabb és viszontagságosabb, de nem kell mással küzdenie, mint az istenekkel, a föld, víz, tűz, lég isteneivel s azok legyőzhetők; az ötödik elementum: az ember, neki készséges szolgája. Az utazó ezredesi egyenruhát visel.

Alacsony termetét nagyobbá teszi fejének magasan hordásával s lépteinek rugékonyságával. E léptekről meg lehetne őt ismerni minden álcza alatt: kurtára nyirott fekete haja széles domború homlokot körít, s fekete szemöldei, mikor beszél, folyvást tánczolnak s minden arczizma részt vesz a beszédben. Sőt ez arcz tud beszélni még akkor is, mikor az ajk hallgat. Tökéletes ellentéte annak a másik férfi arczának, amaz: mozdulatlan rejt el minden érzést, emez előre elárul minden gondolatot. Az alatt az öt percz alatt, a míg a lovait befogó jemsikkel értekezik, a hizelgéstől a dühöngésig minden indulatot keresztül próbál a hallgatóján, mint egy új hegedűn; a két keze hadonáz, öt ujját az orra alá tartja a parasztnak, a vállára üt, hasba löki, megfogja a mellén a ködment s megrázza, aztán megöleli és megcsókolja, megczirógatja a szakállát, majd meg belemarkol abba és megczibálja s utoljára eltaszítja magától a parasztot, de mégis legvégre megitatja a kulacsából. Pedig meglehet, hogy csak arról beszéltek, járható-e az út Jekaterinoslavig?

Mert mikor még a bjelostoki erdőben fél öl magas a hó, s a Nyemen jegén ágyuval lehet átjárni, akkor már a Dnyeper és Don vidékén beállt az olvadás, s egy tenger az egész róna, a miből a náddal kerített kurgánok, mint elszórt szigetek, támadnak elő; minden kunyhó oldalához oda van kötve a fűzfából vájt lélekvesztő, egyedüli közlekedési eszköz a tavaszi olvadás idején, a min a gazda kijárhat a szabadban legelő gulyáihoz, méneseihez.

A mennyire szem ellát, köröskörül egy rőt pusztaság terül el a végtelenben. A nád, burján, bozót még nem hányta le téli cziherjét, s az most a rekettyehajtással együtt csupa vereset játszik, maga az ég is hozzá kölcsönzi a tűzvilágítást, a széljósló alkonypir befestette a széttépett bárányfelhőket lángvörösre, a mik között a tiszta ég topázzöldnek látszik. A lég tele van myriádjaival a vizi szárnyasoknak, mik pihenetlen zajjal töltik el a pusztát; fenn a magasban egy falka hattyu száll, aranyszínre festve a leáldozó naptól, mely félig a láthatár alá merülve szétlövelli sugárküllőit a felhők hasadékai közül; egy haldokló király, rongyokra tépett bibor és arany között.

S végig a láthatártalan rónán, csak egyetlen egyenes út vonul, kipadlózva fűzfadorongokkal, mint egy dobogó hid, azon kell magát az utazónak végig zötyögtetni, mert letérni nincs hová.

A mint a folyam elmarad, az utolsó emberi lak is eltünik, egy dombtetőre szorult czigánytelep kovácstüze világít még az alkony ködében nagy messzire az utazó után; a leszálló köd azt is eltemeti, s aztán döczög a hármas fogatu troika tovább a holdvilágnál, a pusztából fölmeredő kurgánok az egyedüli jel, hogy itt valaha emberek laktak: nép! Azok a «csudák» ott a dombtetőn voltak az isteneik. A durva emberfejü kőcsompók egész messze az Amurig hirdetik egy kiveszett népnek a létét, mely nem hagyott maga után még nevet sem, csak isteneket, a kiket az új nép «csudá»-nak nevez. (Hasonlít a magyar szóhoz.)

Éjszakára egy csabán tanyájára vetődik az utazó, a ki véletlenül az út közelében ütötte fel a kunyhóját, körültáborozva juhai nyájától.

Az utazó azt jegyzi föl a naplójába, hogy a kunyhóban lakó pásztor nép nyomorult, ostoba és sajtszagú.

Reggel megint tovább fut a troika, csengős lovaival s fut, míg meg nem állítja a kiáradt Dnyeper. Itt bárkára kell ülni, ez az egyedüli módja az utazásnak. Szerencsére a folyam elég duzzadt most, hogy Herodot hirhedett zuhatagain átvigye a bárkát, a nélkül, hogy a sziklákon összetörné. Csak az utolsótól óvják a bárkások az utazót. Ez a Nyenasitecz (a Telhetetlen.) Ezen nem üdvösséges este holdvilágnál Istent kisérteni. «Meg kell lenni!» parancsol az utazó. Neki sietős útja van. Az már más szó. A «meg kell lenni» nem ismer lehetetlenséget. Arra csak egy felelet van: a «Seisász» (azonnal.) Ez az egy szó jellemzi az egész népet. Az utolsó folyamzuhatagon is keresztül törnek; a bárkájuk odavesz, de maguk kiúsznak. Az utazó az éj többi részét a hajósok gunyhójában tölti. És aztán följegyzi a naplójába, hogy a partonlakó hajós és halásznép nyomorult, ostoba és halszagú.

A túlparton van a zaporogiak országa, a nevüket is onnan vették: «za porogi», zuhatagmögöttiek. Itt csak nyerges lovon folytatható az utazás. Éjszakára eléri az utazó a «Szetsát», a mi falu volna, a házak megannyi földbe vájt vermek, a födeleik pázsitból vannak, kurényiknek hivják.

Az utazó együtt ivott és dalolt a zaporogiakkal s följegyzé naplójába, hogy a kurényik lakói nyomorultak, ostobák és kulimász szaguak. A zaporoginak első dolga, mikor új ruhát vesz, végig bekenni kátránynyal, hogy tartósabb legyen.

A zaporoginál találta első nyomát a szabadság-vágynak, a mi kezdetleges ugyan, de mégis valami, s abból áll, hogy szabad legyen rabolni a szomszédban s szabad legyen elkergetni a feleségét, ha nem tetszik, s másikat venni, a ki jobban tetszik.

Megint lóháton odább, a míg láthatóvá lesz a puszták ősvárosa, a «városok anyja»: Kiov, az annyiszor elpusztult s újra föltámadt scytha Jeruzsálem, sarmata szentek csontjaitól megtelt katakombáival; messziről egy délibáb csalképe aranyozott kupoláival, mintha csupa templomok összesége volna, a mik közül az óriási Lavra tornya magasra emelkedik ki.

Az utazó kikerülte a legnépesebb városrészt, a Beresztovot, a kaszárnyák közelében sem mutatta magát, sem a Lavra vendégszerető kolostorába nem szállt meg; hanem fölkereste a zsidónegyedet, s ott egy zsidó putrijában értekezett egész éjjel mindenféle katonákkal, a kik mintha előre értesítve lettek volna megérkeztéről, egymásután léptek be hozzá az alacsony ajtón s távoztak el a hátulsó ajtón.

Az utazó följegyezte az albumába, hogy a zsidók nyomorultak, ostobák és ánizsszaguak.

Az út megint tovább foly. Feljebb észak felé. A földről eltünik a tavasz, az égről az alkonypir, szürke borongó felhősátor fedi el a firmamentumot, melyen a nap halvány karikája, mint egy rongyos katonaköpenyegre akasztott érdempénz tünik föl. A fogytán levő hold is későn kel már föl. Az éj hosszabbodik s felgyujtott mezők, nádasok égése akadályozza az utazást, útközben gyakran kénytelen az utazó betérni az útféli házakba a fenyőerdők közé. Azok már rendes, csinos lakok. Eretnekek lakják, a kiket az üldözés bujdokolni kényszerít. Ott is meg-megpendül egy húrja a szabadság utáni vágynak. Készek szenvedni, ellentállni és összetartani azért, hogy a Jézus nevét szabad legyen így irni: Ihsus. Kezdetnek ez is valami.

Az utazó följegyezte az albumába, hogy a raskolnikok szerencsétlenek, ostobák és bagariaszaguak.

Mindig feljebb észak felé: a zöldvetéses rónákat fölváltja ismét a hómező, a hattyuk, darvak seregeit varju és jégmadár. Az utazó éjszakára a szlobodikban pihen meg, a hol mindenféle népfaj, emberosztály találkozik össze, távol vidékről összecsoportosult munkakereső nép, a ki megy a két tenyerét eladni a közelgő munkaidőre. Ide aztán mindegyik magával hozza a nyomoruságát, ostobaságát és büzét. A nyomoruság és ostobaság közös; hanem a büz külömböző: arról egymásra ismernek, s azért összeverekesznek. Arról megtudják, a mint azt megérzik egymáson, hogy nekik veszekedniök kell egymással.

Az utazót sietteti az idő. Most már szánkóra kerül a sor. Útitársa lesz a burána, a hózivatar, olyan napok jőnek, a mikor nem lát se hajnalt, se delet, a hófuvat börtönné változtatja körülötte a világot. Az ilyen hófellegszakadást csak ez a nép ismeri; ez a «Pad», az utazók réme. Az éjjeli utazás lehetetlen már; a mértföldmutatókat eltakarta a hó. A ponoszszucha vihardombokat csinált a síkon a hóból s barlangokat vájt az útfélen belőle, a mikbe a szán belé szakad. Az erdőkben kardalt vonítanak a farkasok. Reggelre a csárda ajtaján nem lehet kijönni, úgy betemette azt a hófuvat, hanem a padlásablakon kell kimászni, ott vár a jemsik a befogott szánnal a kéménynek támaszkodva s nevetve mondja: «két bundás hideg van, uram!» Az éjjel az erős északi szél eltisztította a felhőket, olyan az ég, mint egy aczélharang, a szürkés lilaszinű láthatáron egy lapos, veresen izzó tűzgolyó emelkedik fel, az a nap. Csak úgy kerülgeti a földet, még délben sem érzeni a melegét. Itt van a tél országa. Az út most már megnépesül. A tél országában víg élet van. Egész szánsorok teherrel megrakva haladnak egy irányban előre, s czifra úri szánkák kerülgetik el az egyszerű utazó vasokot. Az utolsó napja ez az útnak. A láthatáron valami fényes vonal kezd el ragyogni, ez a befagyott tenger. A vonal egyre szélesedik, s a mint leszáll a nap, a csillagos derült égre egy lángkoszorú küllői emelkednek föl, gyorsan a zenithig lövellő fénykévéikkel, az az északi hajnal, s e rémséges sugárözöntől megvilágítva, támad elő a hómezőből egy óriási város, fehértetejű palotatömbeivel, kupolás templomaival, tömör várával, kupola, bástya, minden fehér. Mintha egy város rémképe volna, fehérrel rajzolva a fehérre, fölötte a rózsaszinű északfény, mögötte az aczélkék ködlégkör. Az utazó czéljához ért. Hát a másik eljutott-e ide?