9. A próbára tett kiráfi.

Hun vót, hun nem vót, hetedhétországonn is túnann vót, az ópërëncziánn is túl, a hun a kurtafarkú kis disznó túr, vót ëgy kirá. Annak a kirának az asztaláná má hét esztendeig ült ëgy madár, a kinek a hét álló esztendő alatt ëgy morzsa së jutott.

Ëcczër mëgembërëlte magát19) a madár, fëlkelt az asztaltú, oszt aszonta a kirának:

– No! én most elmënëk, te embërtelen kutya! të mëg ülly itt aggyig, még a vérëmbű nem iszol!

Avval usgyi! ki az ablakonn, oszt nem látták többet a madarat.

A kirá azt hitte, hogy a madár csak tréfákozott, fël akart kelnyi a székirű, hát csakugyan nem tudott.

– No! ez a madár most engëm mëgátkozott! monta magába.

Kiszóll a letnagyobb fiának, hogy akarhogy! akarmint! de ő neki keríjje mëg azt a madarat, mer azé, hogy ő a székrű aggyig nem bir fëlkelnyi, még annak a véribű nem iszik.

Elindút a letöregebb kiráfi. Túnann járt má ungonn-berkënn, mikor ëcczër ráestelëdëtt.

Má éhënn is vót, elkezdëtt kënyereznyi. A hogy ëddëgét, odamënt hozzá ëgy róka, a ki kért tűlle ëgy falat kënyeret.

A kiráfi úgy tëtt, mintha nem is hallotta vóna, másfele nézëtt.

– Mëgá! – mondta a róka magába, – maj mëbbánod mét të eztet!

A minthogy igaz is lëtt, mer allyig alutt el a kiráfi, a róka lërágta mind a két filit.

Ő má csak arra érzëtt fël, hogy nagyon fáj a fili-helyi. Mit csinállyék most má, ilyen csonkánn el nem indúhat, szégyënszëmre vissza këllëtt fordúnyi.

Otthon elmonta, hojjárt, az apja jó összeszitta, azt nyerte vele.

Az öreg kirá most elkűtte a közepső fiát. De az is abbú a végibű vót vágva a vászonnak, a kibű a báttya, az is új járt a rókával: a két fili nékű mënt haza. Azt is jó lëpiszkolta az apja. Elkezdëtt szomorkonnyi a filire, de a báttya vígasztalta:

– Sosë búsú, hé! akar avval, akar annékű!

Utóllyára a letkisebbënn vót a sor. El is mënt, fëltarisznyázta magát fájinú, nem vót sëmmi baja së.

Soká mënt ő is ëgy hujába,20) míg arra a hêre lëterepëdëtt, a hun a bátyai szoktak vót kënyereznyi.

Javába falatozott, mikor a róka odamënt ő hozzá is kolëdányi.21) Ő neki jó szívi vót, avval a falattal, a mit a rókának ad, ússë lakna jó, hát adott neki ëgy pille kenyeret.

A róka jóézűvenn mëgëtte, mikor lënyelte az utóssó harapást is, aszongya a kiráfinak:

– Hát të jószívű vótá, én is al lëszëk hozzád. A két bátyádnak én rágtam lë a filit, mer azok kényësek vótak, de të kérjé akarmit, ha mët tudom tënnyi, mëttëszëm.

A kiráfi oszt elmonta, hogy mi járatba vóna ő, ha tunna abba segítenyi!

– No! ha csak az a baj, – mondta a róka, – az nem baj! Az a madár ennek mëg ennek a kirának a birtokába van, ha csëndësenn belopánkodol, el tudod hoznyi, de ahho az aranpokróczho, a kinn a madár ül, hozzá në nyú, mer mëffognak, olyan biztosan tudom, mint az életëmët! De në fé! mer én veled lëszëk, majd adok én tanácsot!

A kiráfi mëffogadta, hogy úgy tësz, a hogy a róka mongya.

Mëntek is oszt ëgyütt.

Mikor a királyi palotáho értek, a róka kívël maratt, a kiráfi bemënt. A madár ott ült a kertbe ëgy fa alatt ëgy arany pokróczonn. Mëgfogta a madarat, de olyan szépenn villogott a pokrócz, nem áhatta mëg, hogy hozzá në nyúllyék.

Mikor fëlemelte, az csak elkezdëtt csirimpolnyi, lármáznyi, úgy, hogy odbe eszrevëtték mingyá: no! most valaki a madarat akarja elvinnyi!

Ki is szalattak, lë is filelték a kiráfit abba a szentbe.

Faggatták oszt, kérdëzgették, hogy mit akar ő avval a madárral? Akkor elmonta, hogy ő a szomszéd kirá fia, ezé mëg ezé akarta vóna ő a madarat elvinnyi, hogy az apja a véribű ihassék.

Aszonta neki oszt a kirá:

– Van a szomszédomnak ëgy szép aranylova, ha të azt nekëm mëgkerítëd, akkor nekëd adom a madarat!

Avval eleresztëtték.

Gond ütte a fejit, hogy hogy is szerzi ő mëg azt az aranylovat! De a róka fëlvilágosította, hogy így mëg így! azonn is van ëgy aranpokróc, ha ahho nem nyúsz, ettéd az aranyló!

De a kiráfi ott is csak új járt: hozzányút a pokróczho, mëffogták.

Ott mëg csak úgy ígírték neki az aranylovat, ha a szomszédkirá arankocsiját el birja lopnyi.

Ő ráát mindënre, mondhattak vóna neki akarmit!

A róka mëmmëg annyit mondott neki:

– Ha nem lëszël olyan butu, hogy az aranpokróczho hozzányúllyá, akkor a kocsit szépenn kihozhatod!

Hogy a kiráfinak hun járt az eszi, nem tudom, de az arankocsival úgy mëgjárta! A rossz üsse el azt a pokróczot, de nagyon kedves lëhetëtt előtte!

Mëffogták újfënt!

Ott má el akarták agyabugyáznyi, de hogy a kirá kimënt, nem bántották. Vallatóra fogták oszt. Szëgény ihettyibe allyig tudott szónyi, a kit mondott is, csak nagy nehezenn tutták belűlle kiorvosolnyi.

Utóllyára aszonta neki a kirá:

– Van ide nem messzi ëgy ház, abba őriz ëgy öregasszony ëgy szép tündérlyánt, ha të azt elhozod, a kocsit elvihetëd!

Elmongya a kiráfi a rókának végig-hosszig, a mit montak neki, de csak akadozott a szava, mer még most is tartott benne az iheccség. Az izzaccság mëg csak dőt az arczárú, mintha öntözték vóna.

– Em mán bajosabb ëgy kicsit, de maj tëgyünk rúlla! Al lëssz abbú, hogy bemënünk mindaketten, oszt mikor má të kihoztad a lyánt, én tündérlyányé vátozok, az öregasszony majd azt hiszi, hogy én vagyok a tündér.

Úgy is vót. Bemëntek mindaketten. Az öregasszony épenn alutt, ëgy tündökszép22) lyány mëg söprötte a pitart.

A kiráfi karonn fogta, kivezette. A róka má a másik përcbe tündérlyányé vátozott, oszt söprött tovább.

A kiráfi má jó távolyosann vót a tündérlyánnyal, mikor ëcczër a róka is a nyomokba vót.

Kérdëzte oszt a kiráfi a rókát:

– Hát törtínt-ë valami?

– Dehogy törtínt! fëlérzëtt az asszony, rajtam eszrevëtte, hogy nem az ő lyánya vagyok, el kezdëtt kiabányi, ráült a seprőre, hogy majd ezt a lyányt visszaviszi, de tik má annyira elgyöttetëk, hogy idáig az ő hatalma nem terjed. Én mëg visszavátoztam, oszt úgy loholtam utánnatok ë! Hanem most maj bemënünk az arankocsié, tudod-ë?

A kiráfi má ekkorra mëszszerette a tündérlyánt, nem vót neki szívi tűlle mëvványi, ha aszonta a rókának, hogy ő a lyánt má nem aggya oda, ha az apja a székirű sosë kel is fël!

– Azonn is segítünk! maj lëszëk ën kisasszony, vezess be, de csak úgy, ha mëffogadod, hogy a véginn mindënt mëgfelezünk!

A kiráfi szorúccságába azt is mëgígírte.

Mikor a palotáho értek, a rókábú gyönyörű tündérkisasszony lëtt, a valóságosat kívël hatták, ők mëg bemëntek.

A kiráfi nemsoká gyött kifele az arankocsival. Ráültette a szép lyánt, oszt mënt olyan sebësenn, a hogy csak bírt.

Má jó messzire vótak, mikor ëccër a róka is velëk van.

Elmont a oszta róka, hogy javába ölelgette a kirá, mikor neki eszibe jutott, hogy a kiráfi mëg a szép lyány má jó elmëhettek a palotábú, ëcczërcsak átvátozott rókáé. A kirát maj kitörte a rossz! úgy mëgihett!

– No! csakhogy ennyire is vagyunk mán, – sohajgatott a kiráfi, – de még kettő van hátra!

– Maj rendbe lëszünk avval is! – monta a róka.

Hát rendbe is lëttek. Mer a róka átvátozott arankocsié is, elhozták az aranylovat, átvátozott aranylóé is, oszt elhozták a madarat is, a kitű a kirá a fëlkelésit várja.

Igy oszt övék lëtt a szép tündérlyány, az arankocsi, az aranyló mëg a gyógyító madár, mind.

– No! most má felezhetünk! itt van minden! a lyánbú is, a kocsibú is, a lóbú is mëg a madárbú is!

Szëgény kiráfinak maj mëhhasatt a szívi.

– Nem bánom én, felezzünk mëg mindënt, csak a lyánt nem! në fosszá mëg ettű letalább!

– No! jó van! hát nem felezëk mëg sëmmit, de fogadd mëg, hogy a mit itt az útonn hazáig tanálunk, mindënt megcsókolsz!

A kiráfi mëffogadta.

Először is tanátak ëgy döglött kutyát, olyan büdös vót, mint a mervílyës dög.

A kiráfi lehajlott, hogy mëgcsókollya, de a róka visszarántotta.

– Majd azt csókold mëg, a kit ezutánn tanálunk!

Tanátak ëgy varas békát.

A kiráfi azt is mëg akarta csókolnyi, de a róka aszonta neki:

– Látom, hogy embër vagy, në csókold mëg a békát! én csak próbára akartalak tënnyi. De most má mënny haza tís! ággyon mëg az Isten!

A kiráfi csakugyan is nemsoká hazaért, a madár lábát mëvvágták, a véritű mëggyógyút a kirá, úgy hogy a fia lagziján a szép tündérlyánynyal ő tánczolta a letfrissebbet.

A kiráfi oszt egész életyire boldog lëtt, a feleségivel: a szép tündérlyánval még most is ének, ha mën nem haltak.

Besenyőtelek, Heves vármegye. Pukhanc János, vak parasztlegénytől. Lejegyzés ideje: 1904. aug.