34. Aranyszóló pintyőke.

Hol volt, hol nem volt, hetedhétország ellen volt, az óperencziás tengeren is túl, de még az öreganyám házán is túl volt, élt a világon egy király. Annak volt három fia.

Már nagyon öreg volt, a szemét úgy kellett vasvillával feltámasztani, azt mondja a fiainak egyszer:

– Fiaim! ha ti a fiatalságnak meg a halálnak vizéből tudnátok nekem hozni s megkerítenétek az aranyszóló pintyőkét is, nektek adnám az egész birodalmamat.

Több sem kellett a három királyfinak! ment, nyergelt egyszerre mind a három. A két öregebb szép paripára, a legkisebb csak egy csunya szürke lóra. Mikor meglátták, elkezdték csúfolni, hogy ilyen-amolyan! hogy mer elindúlni azon a gereblyén! De rájok se hajott a kis királyfi, ment ő is az orra után.

Ment, ment, mendegélt hetedhét ország ellen. A bátyjai csalták, hogy menjen arra, a merre ők, de hogy még jókellvén el sem indultak s már is kicsúfolták, ment magában. Útjában talált egy rossz kunyhóra, abban lakott egy öregasszony.

– Adjon Isten jó reggelt, öreganyám! – köszönt a királyfi.

– Adjon Isten, kedves fiam! mi járatban vagy?

Hát elmondta oszt sorra, hogy mi végett vette a nyakába a világot.

Azt mondja az öreg asszony:

– Én nem tudok semmit, de eredj, az erdőn túnan lakik egy másik öreg asszony, az majd tud valamit mondani.

Azzal elévesz egy korsót, a kezibe nyomja a királyfinak.

– Kedves fiam! ha jössz visszafelé, merítsd meg nekem ezt a korsót az élet vizével s hozd be, jótét helyébe jót várj!

A királyfi ment tovább. Az erdőn túl csakugyan megtalálta a másik öregasszonyt, de az is annyit értett az ő dolgához, mint a tyúk az ábéczéhez, csak a korsót nyomogatta a kezibe. De elmondta, hogy oda nem messzire lakik egy még őnála is öregebb asszony, menjen ahhoz, avval jól jár.

Elment, rá is talált a vén asszonyra, vénebb volt már az országútnál, a Sántalyánnak45) akkor még ép volt a lába, mikor ő született. Beköszön a királyfi:

– Adjon Isten jó napot öreganyám!

– Adjon Isten, kedves fiam! – mondta volna az öreg asszony, ha tudta volna, de csak bakogta. – Hát mi járatban vagy?

Elmondja oszt a királyfi töviről-hegyire, hogy ő a fiatalságnak meg a halálnak vizéből akar hozni s ellopja az aranyszóló pintyőkét is, ha lehet, mert az apja úgy kivánja. De magától nem sokra menne, hát kéri az ő tanácsát. Azt mondja neki az öregasszony:

– Nagy fába vágtad a fejszéd, kedves fiam! de próbáld meg, hátha sikere lesz. A hogy innen elindulsz, érsz egy nagy erdőbe. Annak a közepén találsz egy aranyvárat, egy ablaka mindig nyitva van. Akkor kösd fel a lovad farkát, hogy egy szál se maradjon el s ugrass be az ablakon. Mindjárt ott találod Tündérszép Ilonát, de meg ne csókold valahogy, mert akkor véged! hanem szakits ki egy hajaszálát, ezzel kösd be az aranyszóló pintyőke száját, a ki ott van mindjárt Tündérszép Ilona mellett a kalitkában. Balról folyik a fiatalságnak, jobbról a halálnak a vize, a korsójaidat merítsd meg, avval gyere, de vigyázz, hogy a lovad farka fel legyen kötve, mert akkor észrevesznek, oszt tudod már, mi jön azután? Ne ez a kefe, meg ez a tojás meg ez a törülköző, ha bajba kerülnél, ezekkel még kisegítheted magadat.

Azzal a harmadik öregasszony is elévett egy korsót, odadta a királyfinak a kefével, tojással meg a törülközővel együtt. Az pedig elindúlt. Nemsokára el is ért az erdő közepébe, az aranyvárhoz.

Épen dél volt, sütött a nap, a királyfi majd megvakult a nagy fényességtől, a mit látott. Az aranyvárra rásütött a nap, az volt az a nagy fényesség. Leugrott a lóról, első dolga volt a farkát felkötni. Azzal felült s beugrott a nyitott ablakon. Ott meg valósággal eltátotta szemét-száját, mert olyant még életében nem látott. Egy székben ült Tündérszép Ilona, annál szebbet még tán pingálni se lehetne, mellette egy kalitkában az aranyszóló pintyőke. Már odahajlott a Tündérszép Ilona arczához, hogy megcsókolja, de akkor jutott eszébe az öregasszony mondása. Kihúzott a fejéből egy aranyhajszálat, bekötötte az aranyszóló pintyőke száját. Azután merített a fiatalság és a halál vizéből, a hány korsót hozott, mindet belemerítette, a kalitkát feltette a nyeregbe az aranyszóló pintyőkével együtt s azzal irdócz! ment ki az ablakon.

Igen ám! de elfelejtette a lova farkát újfent megkötni, egy szál kicsüngött belőle, a várhoz ért, az pedig olyant zendült, hogy a tündérek mind felébredtek a zendülésre. Mindjárt tudták, hogy ott járt valaki. Akkor a hányan voltak, mindnyájan utána a királyfinak. Már majd elérték, mikor a királyfi elhajítja a kefét, a mit az öregasszony adott. Mindjárt egy nagy erdő lett belőle.

No! meg voltak akadva a tündérek, mert ha gátat vetnek eléjök, nem repülhetnek át rajta, muszaj voltak az erdőn áttörni magukat. Azalatt a királyfi messzire haladt. De a tündéreknek nem sok kell, ha egyszer a szárnyukat használhatják, a hogy az erdőből kiértek, mindjárt nyomába voltak az aranyszóló pintyőkének. Már nagyon égett a ló talpa alatt a föld, mikor a királyfi elhajította a tojást. Abból rögtön nagy hegy lett, a min a tündéreknek át kellett gyalogolniok, ha az aranyszóló pintyőkét meg egyszer látni akarták. De a királyfi, a mikor másodszor is a sarkában látta őket, eldobta a törülközőt, abból tenger lett, olyan, hogy még a tündérek se tudták átlábolni.

Nemsokára útjába esett az öregasszony kunyhaja, a kitől a tanácsot kapta. Vitt neki egy korsó fiatalságvizét. Azután sorba elment az öregasszonyokhoz a korsóval.

Most már jó volna minden, megvan az aranyszóló pintyőke is, a fiatalság meg a halál vize is, csak egy a baj. Hazamenet a testvéreivel találkozott, a kik semmi haszon nélkül jártak, nála meg látták, hogy ott a két korsó a nyakában, a keziben meg a kalitka az aranyszóló pintyőke. Kapták magukat, elvették tőle mind s őrá meg ráparancsoltak, hogy öltözzék fel béresnek, álljon be az apjához kocsisnak s az egészről ne szóljon senkinek semmit, mert megölik. A királyfi mit volt mit tenni, úgy tett, a hogy a bátyjai mondták, megigérte, hogy nem szól semmit. Avval mentek hazafelé.

Otthon megörült az öreg király, hogy az ő két legnagyobb fia milyen derék ember, mindjárt odadta nekik birodalmának egyharmadát. A legkisebb fiát meg, a ki béresnek volt öltözve, megfogadta kocsisának.

Éltek ők boldogan. A két királyfi uraskodott, jómódban volt, a legkisebb lovat vakart meg szántott.

Egyszer a hogy felébrednek, látják, hogy a palota előtt van egy aranyhíd, szép, gyönyörű aranyhíd, a közepén áll Tündérszép Ilona s azt kiabálja:

– Király, király, öreg király! küldd ki azt a fiadat, a ki engem a váramban megrabolt!

Először csodálkoztak, hogy ki lehet az, mi járatba’ van? de azután eszökbe jutott, hogy ki s mi járatba’ van? Kimegy a legöregebb, lóra ül ő is, mint a hogy Tündérszép Ilona jött s kiáll a hidra.

Azt kérdezi tőle Tündérszép Ilona:

– Királyfi! mondd meg nekem: jobb vagy baloldalomon folyik-e a halál vize?

Az meg se tudott mukkanni.

– Ha nem tudod, küldd ki az öcsédet, hátha az meg tudná mondani!

Kimegy a második királyfi. Tündérszép Ilona attól is megkérdezi a halál vizét, de annak a felelete se ért egy petákot.

Azt mondja akkor Tündérszép Ilona:

– Király, király, öreg király! ha a házadból senki sem tudja megmondani, a mit én kérdezek, háborút indítok ellened!

Akkor a királyhoz bement a kocsis, azt mondja neki:

– Felséges királyom! gráczia fejemnek, engedd meg, hogy az aranyhídra kimehessek, hátha én meg tudnálak menteni a háborútól!

A király kapva-kapott rajta.

– Eredj no! de okosan beszélj!

Felhajitotta magát egy lóra a királyfi, vágtatott egyenest a hídra Tündérszép Ilona elejbe.

Kérdezi tőle a is Tündérszép Ilona:

– Mondd meg nekem, királyfi! jobb vagy baloldalomon folyik-e a halál vize?

– Balról a fiatalság, jobbról a halál vize!

– Ez jól van! – mondta Tündérszép Ilona. Hát az aranyszóló pintyőkével mi történt?

– A fejedből kivettem egy aranyhajszálat, avval kötöttem be a száját s úgy hoztam el kalitkástúl együtt.

Az öreg király meg a két fia odabent csak néztek, de a két királyfi meg különösen. Tudták, hogy most már vége a pünkösdi királyságnak.

Azt kérdezi akkor a legkisebbtől Tündérszép Ilona:

– Hát én ki vagyok?

– Te Tündérszép Ilona vagy! a te váradból hoztam én a fiatalság meg a halál vizét meg az aranyszóló kis pintyőkét!

– No! ha az én vagyok, te meg szivem szép szerelme vagy, ásó, kapa válaszszon el egymástól!

Összeölelkeztek, összecsókolkoztak, bementek a királyi palotába. A két idősebb királyfinak már akkor csak hideg nyoma volt otthon, elbújdostak, ki tudja hová! Az öreg király a fiatal párnak adta egész birodalmát, azok pedig megesküdtek, lagzit csaptak, hetedhétországra szólót, még most is élnek, hogyha meg nem haltak.

Tisza-Füred, Heves vármegye. Járdány János parasztlegénytől. Lejegyzés ideje: 1905. jan.