29. A hét daru.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy özvegy asszony. Az özvegy asszonynak volt hét fia, meg egy bölcsőben fekvő, csecsemő kis lánya. Szegény volt az asszony, napszámra, hova járt, míg nem volt otthon, a kis lánynak a hét gyerek viselte gondját. Étették, itatták, s hogy elaludjék, ők is ringázták. Egyszer hogy-hogy nem? valahogy kidőtötték a bölcsőből a kis lányt, az ríni kezdett, az anyja meg épen akkor jött haza. Kérdezte a fiaitól:

– Mi lelte ezt a kis lányt, hogy így rí?

Azok mondtak valamit, de nem az igazat. Az asszony a hogy ölibe vette a kis gyereket, mindjárt meglátta, hogy a feje fel van kelve,38) ezt biztosan kidőtötték a czudarok, mikor játszottak! megátkozta mind a hetüket, hogy váljanak darúé.39)

Nem kellett kétszer mondani, a hét fiú abban a szentben daru lett, szép hét hamvas daru. Fel is kerekedtek mindjárt és mentek Isten tudja: hová? – messzire.

A kis lány otthon maradt. Az anyja nevelte, gondozta, de a kis lány mindig nagyon szomorú volt. Már lehetett vagy tizenkét esztendős.

– Mért szomorkodol te, kis lányom – mondta neki az anyja, – tejbe’-vajba’ fürösztelek, van mit enned-innod, gondodat is viselem, nem tudom, mi lehet az oka szomorúságodnak?

– Hej! édes anyám! volt nekem hét testvérem, azok egyszer engem a bölcsőből kidőtöttek, te megátkoztad őket, s most mind a heten daru képében élnek valahol, ha élnek. Ha én csak egyszer is megláthatnám őket, sokért nem adnám, mindjárt olyan víg volnék, mint a fán csiperkedő kis madár.

– Sohse búsúlj azért, kis lányom! mondta neki az anyja, ha ők olyan gonoszok tudtak lenni, hogy kidőtöttek a bölcsőből, megérdemlik, hogy most daru képében legyenek. De azért ha akarod, keresd fel őket, de te úgy sem tudsz a sorsukon fordítani semmit, legfeljebb még te is odaveszel s nekem vót lányom és nem lesz lányom.

Beszélt volna az anyja a kis lánynak, ha az hallgatta volna, de szedelőzködött, a mi kis holmija volt, batuba kötötte, oszt ment a világnak.

Ment, mendegélt hetedhét ország ellen. Ki tudja, hova ért volna, ha a Széllel nem találkozik.

– Ugyan, Szél uram! legyen olyan jó, mondja meg, hol van az én hét testvérem? az anyám megátkozta őket és most daru képében élnek valahol!

– Nem tudom én, – mondta a Szél, – de ha nyomra akarsz jutni, csak eredj egyenesen, a hogy elindúltál, majd találkozol a Hold testvéremmel, az majd tud valamit mondani!

Ment a kis lány, ment, már olyan sokáig, azt hitte, hogy soha sem ér oda. Mikor odaért, ott sem tudtak semmit a hét bátyja felől, a Naphoz igazították, az mindent tud, hátha ezt is tudja!

Csupa vér volt már a kis lány lába, éhes is, szomjas is volt, míg egyszer a Naphoz ért. Eléadta, hogy a hét bátyját keresi, a kik daru képében élnek, mert az anyja megátkozta őket. Akkor a Nap fogott egy fekete tyúkot, megkoppasztotta, megfőzte a kis lánynak és azt mondta neki:

– No! itt van ez a fekete tyúk! edd meg, a csontjáról is jól lerágjad a húst, de a csontot el ne hajítsd, még jó hasznát veheted! Oszt ha megetted, eredj egyenesen, a hogy jöttél, találsz egy nagy hegyet, szúrd a csontot az oldalába, oszt mászsz fel a tetejébe, ott találsz egy kastélyt, abban él a te hét testvéred!

A kis lány megköszönte a Napnak jó’akaratját, a csontokat a zsebibe tette, oszt elindúlt.

A hegy már messziről látszott, a kis lány egyenesen tartott neki. Mikor a lábához ért, kivette a csontot, beleszúrta a hegy oldalába és úgy ment fel-fel a tetejébe. Már majdnem odafennt volt, elkezdett fáradni. Hát már ott is maradt volna, ha egy vándorfelleg meg nem szánja, oszt fel nem löki a hegy tetejére. Úgy jutott el a kis lány, a hová akart. A kastély csak pár lépésre volt már, nem hímezett-hámozott a kis lány semmit, kapta magát, bement, leült a lóczára. Ott volt a hét testvérének a lakása.

Azok épen nem voltak otthon, oda voltak valahol. Mindennap hét betyáremberrel viaskodtak, tiszta vér volt minden tetemök, mikor hazaértek. Most is viadalban voltak, azért nem talált a kis lány otthon senkit. Mindjárt otthon érezte magát, szétnézett itt is, ott is, a kamrában talált egy csomó véres ruhát. Fogta magát, kimosta. Mire este lett, a hét daru hazajött, megrázkódott, szép hét legény lett belőlük. Asztalhoz ültek és vacsoráltak. Vacsora után mentek a kamrába, hogy majd a véres ruhát levetik, hát – uramfia! mit látnak, a sok véres, szennyes ruha mind olyan fehér, mint a hó, mind ki van mosva.

– No! itt valakinek kell járni! mondták egymásnak.

S addig keresgéltek, kutattak, míg a kis lányt meg nem találták.

– Hol veszed itt magad, a hol még a szálló madár sem jár? nem féltél az úton, hogy valami bajod kerűl?

Örültek a kis lánynak nagyon, nem tudták hova tenni, egyik is fogta volna meg, a másik is, már majd összevesztek rajta. De egyszercsak azt mondják neki:

– Úgy ám! kis testvérünk! de itt nem sokáig maradhatsz, mert mink hét betyáremberrel viaskodunk minden nap, ha azok minket megölnek, idejönnek és neked is végedre járnak!

– Pedig én meg azért jöttem, – mondta a kis lány, – hogy titeket megszabadítsalak, a hogy tudlak!

– Jaj! kis testvérünk, de nagy fába vágtad a fejszédet! nem te való vagy ahhoz!

A kis lány erősködött, hogy akárhogy-akármint, de ő megmenti a bátyjait.

– Jól van, ha épen annyira elhatároztad magadban, megteheted, de hét esztendeig meg hét perczig egy szót sem szabad szólnod senkihez. Ha csak egy kukkot is ejtenél ki a szádon, má minket nem tudnál megszabadítani soha, míg a világ!

A kis lány felfogadta, hogy nem szól semmit. Még az estét ott bevárta, másnap reggel indúlt hazafelé. A hogy az erdőben ballagott, találkozott egy szép királyfival, az megszerette, hazavitte, el is vette feleségűl. Csak az nem tudott a fejébe menni, hogy mért nem szól ez a lány? Kuka-e,40) mi-e? de az nagyon furcsa vót előtte, különösen eleintén. Később aztán inkább hozzászokott.

Egyszer a királyfinak háborúba kellett mennie, a feleségét boldog állapotban hagyta otthon s rábízta egy vén asszonyra, viselje gondját, míg ő odajár.

Alig ment el a királyfi, a felesége két gyönyörű fiút szűlt, az egyiknek a nap, másiknak a hold volt a homlokán. A vén aszony amúgy is ellensége volt a királyfi feleségének, most meg még jobban ette a fene, hogy azt a szép két gyereket meglátta, rögtön levelet írt a királyfinak, hogy jőjjön haza, mert a felesége bíbályos,41) olyan két gyereket szűlt, a minőt rendes asszony soha nem szokott. A királyfinak mit volt mit tenni? hazament.

Az ágyba ott feküdt a felesége, mellette a két gyönyörű gyerek.

– Hisz ezek nagyon szépek! gondolta magában, mért öljem én meg a feleségemet?

De a vén asszony az országban is annyira áskálódott, hogy a néma asszonyt meg a két szép kis fiát lóbőrbe varrták, kivitték a város végire, ott meg épen már várakozott a hóhér, hogy összetrancsírozza őket. De a hogy emelte volna a kardját, ott termett hét daru, az asszonynak a hét bátyja, már akkorra letelt a hét esztendő meg a hét perc, megrázkódtak, gyönyörű szép két legény lett belőlük. Azt mondják a hóhérnak:

– Hallod-e, hóhér! ne bántsd azt az asszonyt! mert az ártatlan! idáig is a mit tett, mi értünk tette, hogy az átoktól megválthasson.

A hóhér letette a kardját, kivette az asszonyt a bőrből, meg a két kis gyereket, azoknak csakúgy ragyogott a homlokán a nap meg a hold! hazavitte őket a királyfihoz.

Igen ám! má otthon azt várták, hogy meghal az asszony, oszt itt van ni! él! a vén asszony majd megette magát mérgiben. Odament a királyhoz, hogy ez már mégsem igazság, így-amúgy, ez meg az!… míg azt mondták, hogy az asszonyt csakugyan el kell veszíteni, mert csakugyan bíbályos, a kinek még a halála óráján is hét daru jön a segítségére! Fogták, elvitték egy nagy hegyre, ott egy rettentő setét mélységbe behajították a két kis fiával együtt. Odament a királyfi is a meredek széléhez, hogy majd megnézi, hova hajították a feleségét? hát látta, hogy a két gyerek homlokán kialudt a nap meg a hold, de az asszony úgy világított, mint a fényes nap. Szaladt be mindjárt a városba, a feleségét meg a két kis fiát kivetette onnan, a feleségével még egyszer megesküdött, a vén asszonyt meg eltették láb alól, volt olyan lagzi, hogy mióta élek, még olyant magam sem láttam. A hét legény herczegséget kapott, a királyfiból király lett s oly boldogan élt a feleségével ezután, mint egy pár gerlicze. Még most is élnek, ha meg nem haltak.

Eger, Heves vármegye. Kaló János, mezőkövesdi legénytől. 1905. január.