57. A fekete vár.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá mëg a feleségi. Annak az asszonnak akarmënnyi cseléggyi vót, az mindég elveszëtt ësz szályig, abbú sosë sënkit së láttak többet. Még vót ëgy gyerëki is, a kit as së tutták, hova lëtt.

A kirá ëcczër utazóbú tért haza, ëgy erdőszélënn tanát ëgy kis árvalyánt. Hogy ő nekik nem vót ëcs csëpp së, a gyámjátú elkérte a kis lyánt, azutánn hazavitte, oszt úgy tartották, mint csak a magokét.

Sërdűt a kis lyány, má nagyocska vót, a kocsis beleszeretëtt, de nagyonn.

Ëcczër mëgy el a kirá, mongya a kocsisnak, hogy mënnyék vele, hajcsa a lovat! a kocsis aszonta, hogy ő nem mëgy, mer ő beteg. A kirá csak hítta, csak hitta, de a kocsis nem tágított. Nem is mënt el.

Tutta ő, hogy micsiná, vót ő neki eszi. Nem hatta otthonn a kiránét mëg a lyánt magába. Fëltëtte, hogy a lyány akarhova mëgy, ő utánna, oszt mëllesi, micsiná vele az asszony.

Hát csakugyan is, allyig mëgy el a kirá, a kiráné vitte a lyánt magával a pinczébe. A kocsis lassan, pipiskëdve lépëgetëtt utánnok. Mënnek bellyebb. Az asszony magáho vësz ëgy kötelet mëg ëgy bárdot, oszt húzza a lyánt maga után ëgy vérës, merejű vérës kádho. Aszongya a lyánnak: »tarcsd ide, a tőkére a fejed!« de a lyány hőköt mondott, nem tartotta. Akkor a legény, a kocsis csak eléugrik, mëgkapja az asszont, oszt a kötellel mëgkötözi amúgy magyarosann. Hát az a czurhó asszony mëg akarta a szeretőjit ölnyi!

Fëlvitte a szobába azon mëgkötözve, oszt várta, még a kirá hazagyön.

Mikor a kirá mëggyött, mongya neki a kocsis, hogy mi történt. A kírá nem hitte, még mérges vót érte. De mikor a szobába látta mëgkötözve, összehivatta a főemberejit, hogy lássonak törvént a feleséginn. Azok aszonták, hogy fël këll akasztanyi az olyan asszont, a ki az ártatlanok vérit kivánnya. Fël is kötték az asszont ëgy suhadër agacsfára, onnat horták szét a testyit a hollók mëg a varnyúk.

A kocsis mëg a lyánt elvëtte, azután aszonta a kirának, hogy ő hallotta valami fekete várnak a hírit, a kibe ha bemëgy az ember, nem bir kigyönnyi, ő mán nem bánnya, de mënnézi azt a várat, a szógálattal mëg fëlmond. A kirá azt hitte, hogy a kocsissa csak bolondozik, eleintenn rá së nézëtt a beszéggyire, de mikor látta, hogy a kocsis valóságosann el akar mënnyi, tartóztatta szörnyenn. De a kocsisnak fëltëtt szándéka vót az elmënés, nem maratt.

Elindútak, nem sokára a fekete várho érnek. Mihent a kapujánn beléptek, az becsapódott utánnok. Odbe kerestek magoknak ëgy szobát, abba raktak le húmiegymást, a mit magokkal hoztak. Épitëttek ők ott ëgy kis kápónát, abba imátkozgattak egész nap is.

Az embër ëcczër mëgunnya ezt a nagy rabságot. Elhatározta, hogy ő má mënnézi, mi van itt? mé nem lëhet innen kijutynyi? Mënt a sok szobánn kerësztű-kossú, mikor a tizënkettegyikbe ér, lát benne a négy ódalánn négy ajtót. Benéz mindëgyikënn, az utóssó szobába lát ëgy félënn fekete, félënn fejir koporsót, mellette mëg ëgy rudat, a kinek az egyik végi fejir, a másik fekete vót.

Gondolkozóba esëtt. »Mëllyiket üssem má mëg? a fejiret-ë vagy a feketét?« Fëlfogta a rudat, a fejir végivel mëgütte a koporsó fejir végit. A hogy mëgütte, a koporsó nagyot pattant, oszt kiugrott belűlle ëgy fejir embër, a kinek csak a lába újja vót fekete.

Aszongya az embërnek: »de jó, hogy nem a feketét ütted mëg! esküggy mëg, hogy azt sosë ütöd mëg!« Az embër mëgesküdött, hogy azt sosë ütyi mëg. Akkor elmëntek ëgyütt a feleségihë, a kápónába jártak, békébe vótak, éltek Istennek.

De a kocsis beleúnt ebbe az állapotba is hamarosann. Ecczër, mikor sënki së látta, bemënt a tizënkettegyik szobába, a rúd fekete végivel ráütött a koporsó fekete részire. Mingyá kiugrott belűlle ëgy fekete embër. »Hát të most ütsz mëg engëm, hê!? mé ütted mëg elébb a fejiret?« monta neki a fekete embër. »No má nem baj, gyerünk!« De má ekkorra a fejir embër odbe az ő házokba mëv vót halva, úgy hozták vissza a koporsóba.

Mikor má ëgyübe szoktak, aszongya a fekete embër a kocsisnak: »ládd-ë, ha të akarnád, ebbű a nagy fekete várbú de szép kasté lënne!« Aszongya rá a kocsis: »hát magam së bánnám!« De allyig monta ki, mán al lëtt.

A kapunn csakúgy gyött be a sok hintó, szëbbné szëbb kisasszonyokkal. Azok közű mëglát ëgyet a kocsis, kezdi dícsírnyi, hogy de szép! de takaros! Aszongya a fekete: »szeretnéd?« »Szeretném, de nekëm van ám!« »Öllyük mëg, jó?« »Jó!« Mëgis ölték. A kisasszony mingyá a kocsisé lëtt.

De a kocsis avval së vót beelégedve, másikot is mëszszeretëtt, emezt mëg mëgölette, azután harmagyikot szeretëtt mëg, az előttevalót azt is mëgölték ëgyütt.

Ezután a fekete embër mëgeskette, hogy a fejir embërt többet nem kőtyi fël, a kocsis kész örömmel mëgesküdött.

Folyt oszt a dáridó, a dinom-dánom sokáig, a kocsis csak akkor kapott eszihë, hogy látta, hogy a vár hogy sëtétëgyik, hogy vátozik el a szép kasté mëg a sok kisasszony, de mëg akkor, mikor a fekete embër mëmmonta neki, hogy itt lëssz nemsokára az utóssó itillet, úgy kécscségbe vót esve, hogy az eszi së vót tán helyinn.

Szalatt a tizenkettegyik szobába, mëgütte a fejir embërt. De az csak fëlült, nem akart lëgyönnyi. »Mé ütted mëg a feketét? nem mëgeskütté-ë nekëm? mos má nem mënëk lë!« De a kocsis rimánkodott, hogy segiccsék rajta, mer má el van kárhozva. »Segitëk rajtad, ha hécczër mëgesküdöl, hogy a feketét többet nem ütöd mëg!« A kocsis féttyibe tán tizënhacczor is mëgesküdött, hogy nem ütyi mëg többet a feketét.

Akkor a fejir embër kigyött a koporsóbú, a fekete mëg má fëlfordút, úgy hozták vissza a koporsóba.

A fejir embër mëg aszongya a kocsisnak: »nagy bűn terhëlyi a të lelkëdët, të el vagy kárhozva! Hanem, nézd csak amott van a hëgy tetejinn ëgy száraz, leveletlen fa, ha të hét álló esztendeig térgyënn csúszva a szádba hordod annak a tövire a vizet, még az ki nem ződű, ki nem leveledzik, akkor mëttisztúsz, máskép nem! Hát cselekëggy, a hogy jónak látod!«

A kocsis hét álló esztendeig horta térgyënn csúszva a szájába a vizet a fa tövire, mikorra az kiződűt, kilevelesëdëtt, mëttisztút ő is, visszamënt a kápónába, a hun a másik emberrel ëgyütt ének, ha mën nem haltak, mém most is az Istennek.

Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzés ideje: 1904. jan.