13. A Vörös Vitéz.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá mëg annak a feleségi. Vót nekik két gyerëkik: ëgy gyerëk mëg ëgy lyány.

Ëcczër az annyok mëghalt. De a ház nem lëhetëtt el asszony nékű, az apjok újra mëgházasodott. Igy hát mostoha asszony kerűt a házho. Biz as së vót jobb a többi mostoháná, a két gyerëkët ki së áhatta. Ütte-verte őköt, a hun érte, a letkisebb szóé csinát olyan patáliát, hogy a rossz së birta vóna azt ki. Nagyon kutya asszony vót! Késűbbet mëg mindënféliképenn életyik ellen áskálódott a két gyerëknek.

Ëcczër aszongya az urának, hogy ha ő a két gyerek májábú mëg veséjibű nem ëszik, olyan szent igaz, mint a hogy a mai napra fëlvirattunk, hogy ő mëghal. Mer ő beteg.

Jó van. Az apjok, a kirá beleëgyezëtt, hogy vágják lë a két gyerëkët, mer az asszont ő is jobban szerette. A mindënës, az öreg János bácsi, magáho vëtte a két testvért, kiátott az agárnak, oszt indútak ki az erdőbe. Mikor odaértek, a lyány elkezdëtt neki könyörgenyi, hogy csak őt vágja lë, csak őt, a bátylyát mëg në báncsa! János bácsinak mëgesëtt a szívi rajtok, aszongya nekik:

– Nem bántolak én bennetëkët, mënynyetëk, a mére láttok, a világba, de ide többet vissza në gyertëk!

Nagyot lélegzëtt a két testvér, összeszëtték magokot, oszt útnak indútak.

János bácsi mëg lëvágta az agarat, kivëtte a máját mëg a veséjit, azt vitte haza az asszonnak. Mëg is gyógyút az asszony abba az Istenbe, mihent jólakott velëk. Ő azt hitte, hogy az csakugyan a gyerëkëk mája mëg veséji vót.

A két testvér most má magára maradt. Mënt, mëndëgét, estére beért az erdőbe. Ott a gyerëk fëlmënt ëgy nagy fa tetejibe keresnyi valami világosságot. Látott is messzire ëgy mécsëst. Lëgyött a fárú, oszt a lyánynyal tartott ëgënyest ára, a mére a fényësségët látta.

Jó sokára oda is értek. Ëgy kis ház át előttök, a kibe ëgy remete lakott a feleségivel.

– Hun jártok tik êre, – kérdëzik őket odbe – a hun még a madár së jár? mi járatba vattok?

A két gyerëk oszt elmonta ügyes-bajos dógát, hogy biz ők így mëg így jártak, szógálatot keresnének, ha kapnának!

– No! akkor jó helyënn jártok, nekünk épenn ëgy szógálló mëg ëgy bojtár kék, ha beátok, mink felfogadunk!

A két gyerëk szívesörömest beát. Igy lëtt a lyánbú szógálló, a gyerëkbű mëg, a ki má jó nagy vót, bojtár.

A bojtárnak az vót a dóga, hogy aggyig hajcsa a juhot, még az magátú mëg nem áll. A gyerëknëk má másnap mëg këllëtt kezdenyi a bojtárságot.

Hajtya ő a juhot, hajtya, de akárminő jó mezőre értek, a juh csak odább mënt, még csak ëcczër ëgy ballang szájjáná mëg nem át, oszt legelt.

A ződ fűre lëterepëdëtt a bojtár is, tüzet rakott, szalonnát sütött. A hogy sütyi, a hogy forgattya, gyön az ördögök kerüllőji, odakiát a bojtárnak:

– Gyere velem birkóznyi, hé!

A bojtár aszonta, hogy biz ő aggyig nem mëgy, még jó nem lakik!

De az ördögök kerüllőji nem hatta ám abba az incselkëdést, csak bizgatta, csak nyözgette, úgy, hogy a bojtár csak elmënt vele.

Hanem mëgesëtt az ördögök kerüllőjinek! a bojtár csak mëgkapta a fejit, vót ott ëgy kétágú fa, akközé szorította be. Rimánkodott oszt a kerüllő, hogy csak ereszsze ki, így mëg úgy, de a bojtár rá së hallgatott. De az ördögök kerüllőjit nagyon szoríthatta a czipe, mer tudott rimánkonnyi, mint a valóságos czigány.

Aszonta a bojtárnak:

– Hallod-ë! eléadom az öregapád szëmit, ha innet kieresztesz!

– Mëllyik öregapámét? – kérdëzte a bojtár.

– Hát a hun lakol, azét!

– Hun van hát no!?

– Ott a fa tetejinn van ëgy fazék szëm, mëg ëgy tál zsír! Ha a szëmet betëszëd az öregapád szëmi güdribe, oszt a zsírral jó mëgkenëd, visszakapja a szëmivilágát! – monta az ördögök kerüllőji.

Akkor a bojtár fëlmënt a fára, lëhozta a fazék szëmet mëg a tál zsírt, a kerüllőt kieresztëtte a fa közű, ő mëg hazamënt.

Otthonn betëtte az öregnek a szëmit, a zsírral mëgkente, a vén remete olyan jó látott, mint azokelőtt régënn.

Itt éldëgétek ők sokáig békességbe, még az öreg remete mëg a feleségi mëg nem halt. A ház rájok maratt kettőjikre, a legény mëg a tetejibe kapott olyan zsíros ruhát, hogy ha azt fëlvëtte, százszorta erőssebb lëtt.

A legény most is csakúgy kijárt a juhot legeltetynyi, mint idáig.

Ëcczër a hogy hazamëgyën, aszongya neki a testvéri:

– Jaj! de beteg vagyok! kedves bátyám! Hozd el nekëm az erdőbű a medve két fiának a veséjit, ha én abbú ëhetnék, mingyá mëggyógyúnék!

De ezt csak azé monta a lyány, mer ëgy tizënkétfejű sárkánt tartott a hordó alatt, a ki a szeretőji vót, hogy még a legény odajár, szerelmeskëdhessënek, vagy hogy elveszíjje a legént!

Ki is mënt a legény az erdőbe. Épenn célzott a medve két fiára, mikor a medve rákiát:

– Hallod-ë, hé! në bánd a fiamat! adok nekëd ëgy sípot, ha ebbe belefújsz, ott lëszëk a végórádonn!

A legény nem is bántotta, a sípot eltëtte jó, oszt ballagott haza. De a lyánnak má akkor kutyabaja vót.

Másnap elkűgyi a báttyát a lyány a farkas fijajié, harmannap az oroszlyányéé, de új járt a bojtár mindakettővel, mint a medvével: nem bántotta ëgyikët së, azok mëg ëgy-ëgy síppal ajándékozták mëg.

Má nëgyegyik nap a lyán nem tutta hova kűdenyi, aszongya neki:

– Bátyám! të erőss vagy, tëdd csak hátra a kezedët, maj mëgkötöm ëgy madzaggal, ugyan el birod-ë szakajtanyi?

A legény hatta, de bizony a madzag olyan erőss vót, nem birta elszakajtanyi.

Akkor jutott eszibe, hogy ez a lyány most biztosann a végire akar járnyi, aszongya a húgának:

– Kedves testvérëm! add ki a dakumbú a sípjaimot, hagy fújom mëg mëg ëcczër!

A lyán nem tutta, hogy az a három síp mit tart, odatta neki.

A legény belefújt. Ëcczërre ott termëtt a három állat: a medve, a farkas mëg az oroszlyány.

A legény akkor bekiátott a sárkánnak:

– Gyere hát no! ha akarsz, ölly mëg!

Ki is gyött a sárkány, de az oroszlyány valahogy mëgkapta, abba a Jézusba szétszaggatta. A bojtárt mëg fëlódozták, a ki a sárkány nyelvit mind lëvagdosta, a húsát összediribolta, besózta, oszt ëgy hordóba tëtte.

Azutánn odaszót a lyánnak:

– Most má, te hűtlen testvér! ëgyed a sárkányod húsát, a csontyát mëg szopogasd olyan vékonyra, mint az ár!

Az állatok mëg akkorára mind oda hordták a sok fát, a kivel a házat berakták tetejiig, hogy a lyány többet ki në szabadúhasson.

A bojtár mëg a házat, testvérit otthatta, a három állattal elindút, mënt a világnak.

A hogy mënnek, mëndegének, a legény mán nagyonn szomjan vót, tanákoztak ëgy asszonynyal. A legény kért tűlle ëgy kis vizet.

– Nem tudok én vizet annyi aranyé së, lelkëm! hanem ha iszik bort, azt adhatok! Nem lehet êre vizet innya a sárkántú, mindën korty víz ëgy szűz lyány életyibe kerű! Nécscsak! a kirá lyánya má a kútpartonn ül, má az is a sárkányé lëssz!

– Ennye no! – monta a bojtár, – hát maj mëllássuk, mit tart ez a sárkány! Gyerünk csak!

Mëntek a kútho.

A sárkány épenn gyött fëlfele, fújta a kék mëg a ződ lángot, de a legénnek fújhatott akarminőt, lëszëtte a fejit mind. A nyelveit kivagdosta, a tarisznyájába rakta, azutánn bemënt, a kút mellett vót ëgy ház, abba pihennyi.

Mikor ott kipihenték magokot, a legény mëg a medve mëg a farkas gyönnyi akartak kifele, vót a pitarba ëgy nagy malomkő, az mind a hármokot agyonütte. Úgy terűtek ott szét, mint annyi kivi búza.

Látta ezt az oroszlyány, nekimënt a malomkőnek, dirib-darabra törte, azutánn odamënt a farkasho, a filibű kivëtte a forrasztófűvet, avval fëléleszgette mind a hármat.

A legény akkor odamënt a lyánho, a ki ott ült a kút káváján, ölibe hajtotta a fejit, oszt elszunnyadt. De a Vërës Vitéz – hogy a rossz üsse el – ott ólákodott, odamënt, lëvágta a fejit.

De fëlérzëtt ám az oroszlyány! látta, hogy a gazdája sëhos sincs, aszonta a farkasnak, hogy olyat ordícscsék, hogy a fa teteji a tövi lëgyék, a tövi mëg a teteji! A farkas olyat ordított. Akkor a farkas filibű elévëtték mëgint a forrasztófűvet, oszt a legént fëlébresztëtték.

Hanem a Vërës Vitéz má ekkor javába lagzizott! Övé lëtt a kirá lyánya, a ki ki së áhatta, úgy útáta, mer azé, hogy olyan retves csúnya vót, fërtelëm vót ránéznyi.

A legény hogy má nagyonn éhënn vót, nem birta ányi, hogy ëgy kis harapnyivalóé be në kűggyön a kastéba.

Be is kűdött. Először a medve mënt, de gyövet a kutyák mind elszëtték tűlle az élelmet, mëg a farkastú is. Harmacczorra az oroszlyány mënt el, az oszt hozott annyit, hogy ëhettek dúlásig.

Mikor mëgint mëgéhëztek, bemënt a legény is. A hogy mënt, látta, hogy két nagy zsákba a Duna mëg a Tisza van a falho állítva, az ëgyik ódalánn tányírkóréval mëgtámasztva, a zsák szája mëg csëpűmadzaggal bekötve.

Mëgy bellyebb, beér, odbe oszt elmongya, hogy kiski ő! A Vërës Vitéz három fejelënn ült az asztal mellett, de a hogy a legény szavát hallotta, ëgy mingyá kiugrott alólla.

A legény ezutánn mëgmutogatta a sárkánynyelvekët: lássák, hogy ő ölte azt mëg, nem más! a Vërës Vitéz aló csak ki a másogyik fejel is! de má akkor didërgëtt.

A kik odbe vótak, látták, hogy nem a Vërës Vitéz, ha a legény szabadította ki a lyánt, aszonták, hogy »el is hiszszük, a mit mondasz, mer láttyuk!« a Vërës Vitéz aló kicsúszott a harmagyik fejel is. Ő mëg el akart szalannyi, de mëgkapták, összevagdalták, a húsát mëg szétszórták a határba.

A királyánynyal pegyig a legény mëgesküdött, olyan boldogok lëttek, hogy hetedhét országonn nem lëhetëtt párjokot tanányi. Még most is ének, ha mën nem haltak.

Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzési idő: 1904. január.