6. A kis kondás.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn, az ópërëncziás tengërënn túnann vót, az üveghëgyekënn innen vót, kidőt-bedőt kemënczének ëgy csëpp ódala se vót, ahun jó vót, ott rossz vót, ahun rossz vót, ott jó vót, mégis mëgsült benne hetvenhét tepsi bogácsa. Ára mënt három meztelen czigángyerëk, mind az ingi elejibe hánta a sok bogácsát. Hát enné má nagyobbat nem hazudhattam vóna, csak azt, a melyikët most akarok elmondanyi.

Vót ëcczër ëgy szëgény asszony, annak vót ëgy fia. Malaczot őrzött vóna, ha őrzötte vóna, de csak kárt csinát mindenütt, nem tutták hasznát vënnyi, nem vát be kondásnak. Hiába tróbát vele az annya akarmit, mindëgy vót annak, avval a gyerëkkel ugyan nem tuttá vóna semmire së mënnyi, ha angyalú kukoríkoltá vóna së. Valami hasznavehetetlen kölyök vót.

Hát ez a tëddlënëroncsd kondásgyerek mëghallotta ëcczër, hogy a kirá annak aggya a lyányát, a ki úgy el tud bújnyi, hogy az ő lyánya nem tanállya mëg.

»No, kis kondás! – monta magába, – most vágd ki a balingújjat, sokat nyerheccz ëgy kis ügyességvel!«

Fël is szëdelőczködött, süttetëtt mingyá ëgy tarisznya hamubogácsát, nyakába kanyarította a cifra szűrit, avval elindút.

Mënt, mënt, mëndëgét árkon-berken, hëgyën-vőgyön keresztű, hun erdőbe, hun síkfődön, a bogácsa is fogytán vót má, de ő még nem tanát a kirá kastélyára. Mëgyën ëgy álló hétyig, má az utóssó bogácsának is a s...ire vert, de nem lát még së sëmmit. Szomjann is vót má, olyan vót a nyelvi a nagy szárasságtú, mint ëgy fëlvert haluska.

Mit csinállyék má? hát gonoszú vesszën? esztudva ő el së indút vóna!

A hogy mëgy, hát sokára taná ëgy kutat, a vállóján ült két fejír galamb.

Odamëgy. »No, két fejír galamb! én mos má tiktëkët mëgëszlek, mer maj mëhhalok éhënn!«

Aszongya a két fejír galamb: »Në ëgyé mëg, kis kondás! inkább húzzá nekünk ëgy vëdër vizet, szomjann vagyunk nagyon, jótét helyibe jót vársz!«

Úgy rimánkodott neki a két galamb, hogy nem ette mëg. Odament a kút kávájáho, húzott nekik ëgy vëdërrel, azután maga is jólakott a jó hideg vízzel.

Avval ment tovább.

Hát má nem vóna szomjann, de a hasa, az morgott mint ëgy lánczos kutya.

Valahun, ëgy nagy pusztaságon való mënésibe, bődörgésibe, taná mëgint ëgy sánta rókát. »No, sánta róka! akarmi lëgyek, ha tégëd mëg nem ëszlek!« A sánta róka könyörgött, hogy në ëgye mëg, a kis fiának visz ëgy kis ënnyivalót, de »jótét helyibe jót várj, kis kondás! maj segíhetëk én még tërajtad!«

A kis kondásnak má düllett a szëmi a nagy éhségtű, de nem bántotta. Gondolta, hogy maj visszafizetyi még az az ő jóságát!

Csütylyik-botylyik a kis kondás, szántáson, vetésënn, tallón, pallagon vitt az úttya, összekotorászta mán a legutóssó morzsát is a tarisznyábú, azt mëgëtte. De mi vót az annak az éhës hasnak, jobbra dőt, balra dőt, má asz hitte, hogy sosë ér oda, a hova akar.

Úttyába má messzirű lát ëgy nagy tót. Má ő mëgnézi, hátha lësz ott valami, valaki. Lëmëgy a partyára, hát ott láttya, hogy a víz szélyibe verdëk egy kis hal. Odakap nagyhomonn,15) fëlvëszi a vízbű a kis halat. De az aszongya neki: »Ne ëgyé mëg kis kondás! mëgszógáhatom még én nekëd a të jóságodat!« Nézte a halat soká a kis kondás, szép pót nagyon, a pézi csakúgy ragyogott, a hogy rásütött a nap, megsajnáta, oszt visszatëtte a vízbe.

Huncut dolog az az éhség, elmëgy az emberség mellett, a kis kondás is bánta má, hogy útra kelt.

De má mindëgy, ha ég főd is összeszakad is, ő má nem fordú vissza. Mënt, mënt továdabb. Hát taná mëgint ëgy kutat vállóval, a vállón két fejír galambot. »No, má nem tesztëk bolondá, nem nézëk má én së Istent, së embërt, én mëgëszlek bennetëkët!«

Rimánkodott a két fejír galamb, hogy csak most az ëcczër në ëgye mëg őköt, maj megszógállyák még ők az ő jóságát! »Ëhën ám! tik mindég ki akartok rajtam fognyi, én mëg, mint a bolond, hallgatok rátok, de oszt aszt nem keresitëk, úgy-ë, hogy én má móta maj fëlfordúlok éhënn!«

Mëg akarja fognyi a galambokot, de azok csak rimánkodnak, esenkënnek neki, utóllyára oszt nem bántotta, húzott nekik ëgy vëdër vizet, nyelt ő is ëgy nagyot a vëdërbű, avval ment.

De má asz hitte, hogy nem vallya meg. Ebbe az éhségbe el këll pusztúnyi!

Má maga së tutta, móta? csak asz tutta, hogy nagyon régën úton van má. Beletörődött a sorsába, mos má kárësz-kúrësz, a hol lész, úl lësz!

Nagysokára oszt elért a kastélyho.

A kapuba ott át a kirá. A kis kondás illendőven odaköszön, a kirá is elfogaggya. »Hát hun jársz të êre, te kis kondás! a hun még a madár se jár? mi keresnyivalód van itt?« Elsorolja oszt a kis kondás, mi végrű jár ő êre, mëg hogy bizony ide is igyekëzëtt, mer hogyím hallotta, hogy a kirá annak aggya a lyányát, aki el tud búnyi előlle, hát megpróbákozik ő is, hátha lënne valami sikeri a válalkozásának. »Jó van, fiam! jó van! – monta a kirá, – de ládd-ë, itt van kilenczvenkilencz embërfej karóra húzva, të lëszël a százagyik, ha nem tuccz elbúnyi!« A kis kondásba nem szalatt bele a madzag, csak aszonta, hogy »maj lësz valahogy!«

Akkor osz bemëntek, a kis kondás eléadta a panasszát, hogy bíz ő mán nagyon éhënn van, vessënek neki ëgy kis maradékot. Attak oszt neki annyit, a mënnyi belefért.

Másnap a hogy fëlkelt, ment be hozzá a kirá, hogy bujjék má míg a lyánya fël nem kel, mer ha fëlkel, nem igen tud tűlle elbújnyi.

Kászalógyik a kis kondás, kászalógyik, ecczer csak valahogy odanéz az ablakra, ott láttya az első két fejír galambot. Kinyittya az ablakot, azok aszongyák: »Gyere rögtön, majd elviszünk mink!«

A kis kondás së húzódozott soká, rájok bízta magát, azok meg usgyi! mentek vele, mint a szél, ëgënyest a nap háta mëgé.

Felkészűt a kirákisasszony is, lëmënt a kerbe, leszakajtotta a letszëbb rózsát, akkor ëgyet sürdűt a sarkán, »gyere elé, kis kondás! ott vagy a nap háta mëgëtt!«

Hű! ëtte a mérëg a kis kondást, mëg fét is, de micsinállyék? kibujt a nap hátátú, oszt mënt ëgënyesenn a konyhába.

Mëvviratt a másnap, fëlkel a kis kondás, ránéz az ablakra, a sánta róka má ott ágaskodott, várta. Felkészű hirtelennyibe, nyittya ki az ablakot, mënnek ő a rókával.

A róka elvitte őt a főd hét csinnyára.16)

Kimëgy a kirákisasszony a kerbe, leszakajtya a letszëbb rózsát, ëgyet sürdű a sarkán. »Gyere elé, kis kondás! a főd hét csinnyán vagy!«

Mit vót mit tënnyi, a kis kondás elébújt onnan is.

Harmannap a kis halho ment el a tóba, az lëvitte a tó ëgyik szögletyibe. »No, má ide nem ér el a szëmivilága ússë, itt tanállyék hát më!«

De a kirákisasszony a hogy lëmënt a kerbe, leszakajtotta a letszëbb rózsát, ëgyet sürdűt a sarkán, mingyá hítta elé a kis kondást a tó fenekirű.

»Hát végem van! av van! má enyím a százagyik karó! – mondogatta a kis kondás, – má ha háromszor megtanát, nëgyegyikször së tudok má én úgy elbújnyi, hogy rám në akaggyon!«

Lëfekütt, hogy majd alszik, kipihenyi magát, de nem bírt ám së alunnyi, së pihennyi, csak hánkolódott, veczkelődött.

Másnapra viradóra ott lát az ablakába két fejír galambot. A hogy őt meglátták, az egyik mingyá elszát, a másik ott maradt.

Beeresztyi a galambot. Az aszongya neki: »Gyere sebësen, të vátozzá egy szép rózsáé, én is azé vátozok!«

Úgy is lett. Má délelőttre minden bimbó gyönyörűen kifoszlott, ittis-ottis a kerbe szëbbné szëbb virágok virítottak.

Lëgyön a kirákisasszony, keresi a letszëbb rózsát, hát kettőt ëgyfurmának taná. Leszakajtya mindakettőt. Szúrta a mellyire.

Akkor ëgyet sürdűt a sarkán, de má nem látta a kis kondást. Sürdű még ëgyet, akkor së láttya.

»No, apám! nem látom má a kis kondást, elbújt, hogy nem tanálok rá!« »Dehonnem, dehonnem! sürdű még ëgyet a sarkadon, hátha mëglátod!«

Sürdűt a lyány harmagyikszor is, de sürdűhetëtt vóna má ő akarhanyat, ússë tanáta vóna mëg a kis kondást.

Akkor csak a lyány mellyirű az egyik rózsa galamb képibe elszát, a másik rózsa mëg átvátozott a kis kondásé.

A királyány csak nagyot nézett, hogy maga előtt látta a kis kondást.

Akkor a kis kondás magáho ölelyi a lyánt. »Szívem szép szerelme! én az ettéd, të az enyím! ásó, kapa válaszszon el ëgymástú!« mëgölelték, mëgcsókolták ëgymást, a kis kondásbú még hécczërte szebb legény vát, olyanok vótak ott egymás mellett, mint a bukrétába kötött virág. Azután lakzit laktak, boldogok lëttek, a kis kondásbú olyan fáin embër lett, hogy mán ë párja, a lyánbú mëg szép asszony, még most is élnek, ha mëg nem haltak.

Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Éva öregasszony előadása után. Lejegyzés ideje: 1904. jan.