58. A két királyfi.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kis ház, am mellett mëg ëgy nagy ház, am mellett mëg ëgy palota, a kinek olyan keritési vót, hogy oda még a szálló madár së mëhetëtt vóna be, abba a palotába lakott ëgy kirá mëg ëgy kiráné.

Má ők csak gazdagok vótak, méssë vótak boldogok! Szomorúságba teltek napjaik: gyerëkik nem vót. Ezé össze is kaptak ők gyakrann.

Ëcczër is ozënn torzsonkottak, mikor a kirá olyan szót tanát szónyi a feleséginek, hogy az fëlhúzta az órát érte, oszt kapta magát, kimënt a kerbe, ott lëült ëgy fa alá búslakonnyi.

A hogy ott üldögét szomorúságába, ott termëtt előtte ëgy öreg embër. Aszonta neki:

– Në búslakoggyá, asszony! mer nekëd gyerëkëd lëssz!

– Eh! – monta az asszony – nem igaz a! në bolondijjék el engem! ússë hiszëm el!

– De bizol lëssz! maj mëlládd! – monta az öreg embër.

Ëcczër csak az asszony mëszszaporodott. Két aranhajú gyerëki lëtt, az ëgyiknek a mellyin a hód, a másiknak mëg ëgy csillag vót.

Mikor odbe javába örvendëztek a szaporodásnak, mëgy be a lovász, oszt mongya, hogy máma két aranszőrű csikót ellëttek, utánna mëg a hetes, hogy az écczaka két aranfilű szamár lëtt!

Nagy vót az öröm a kirá palotájába. Honnë! csupa jó hir vót az egész nap! Nem is ortályozott többet a kirá a feleségivel.

A gyerëkëk lassan-lassan nyőttek, nevekëttek, ëcczër csak tizënnyócz esztendősök lëttek. Akkor elhatározták, hogy ők elmënnek világot próbányi, de úgy ëgyeztek mëg, hogy először csak az ëgyik indú el.

Aszongya az öregebb a fiatalabbnak, mikor ëgy puhárba vért, a másikba mëg vizet öntött:

– No! kedves testvérëm! én most elmënëk. Ha valamëllyik puhárba vátozást láccz, akkor az azt jelëntyi, hogy én mëhhaltam. No! Isten ággyon më!

Fëlőtözött, ráült az ëgyik aranszőrű paripára, oszt mënt Isten hírivel.

Mënt, mënt, mëndëgét, úttyába ëgy várasba ért. Beszállott ëgy kocsmába, ott szivesen fogták, a lovát mëg bekötték az ëstállóba.

Vót abba a várasba ëgy kirá, annak mëg ëgy lyánya. Ez a kirákisasszony akkor hírű atta mindënkinek, hogy a ki az ő aranyalmáját, a kit az ablakábú kicsüngeszt, lórú el tuggya kapnyi, ahho mëgy feleségű. A kocsmáros elbeszéte ezt a kiráfinak végig, oszt monta is, hogy próbákozzék mëg vele, hátha!

A kiráfi ráatta a fejit. Másnap vót a napja, a mikor ugrajtottak az aranyalmáé. Vót ott mindën tájékrú való embër, herczeg, báró, gróf, kiráfi, sok nagy urak, gondolta magába a kiráfi, hogy iszën az aranyalma ussë lëssz az övé, mënnyien gyöttek ide azé jobbná jobb lovakkal!

De azé, mikor elgyött az az idő, hogy no most! nekiugrajtott ő is, oszt a mit nem is ámodott, a királyán kezibű kikapta az aranyalmát.

Allyig ér vele haza, hallya, hogy tudattya a királyány, hogy hónap ëgy aranygyűrőt tart ki az ablakonn, a ki őtet szeretné, az kapja ki a kezibű azt is!

Másnap fëlült a kiráfi az aranszőrű paripára, fëlugrajtott a gyűrőé, elkapta mëg még a királyánt is mëgcsókolta, a hogy az kihajlott az ablakonn.

Aznap este mëgint hirjesztelyi a kirákisasszony, hogy harmacczorra ëgy zsebkendőt tart ki az ablakonn, a ki azt is elkapja, elvihetyi őt is.

Hallotta ezt a kiráfi. Nem búsút má ő azonn, hogy a zsebkendő a másé lëssz, tutta má ő, hogy nincsen ott sënkinek olyan lova, mint neki! Hát bizon nem is vót!

Másnap elkapta a zsebkendőt is, a tetejibe mëg kécczer csókolta mëg a királyánt.

Igy oszt a sok herczeg, báró mëg ëgyeb nagy urak szégyënszëmre sëmmi nékű indutak haza, a kiráfi mëg elvëtte a szép királyánt, a kivel olyan boldog lëtt, hogy ëgymásnak még a helyit is mëssöprötték.

Két hétyig ëgyütt laktak, akkor a kiráfi fëlkerekëdëtt, elindút újra világot próbányi. De mëmmonta a feleséginek, hogy në ríjjék, mer visszagyön, csak elmëgy országot-világot látnyi.

Mëgy, mëndëgé hetvenhét nappal mëg hetvenhét écczaka, ëcczër elér a Fekete-tenger partyáho.

Aszongya a csónakosnak:

– Vigyën át, barátom! mëffizetëm embërségësenn!

De a csónakos nem akarta átvinnyi.

– Hallod-ë, hé! minek vinnélek én átal tégëdët! má itt kilenczvennyóczann vesztek el, të lënné a kilenczvenkilenczegyik! Në mënny vakon a güdörnek!

De a kiráfi aggyig rimánkodott neki, még át nem vitte.

A tengër közepinn vót ëgy nagy kastély, a csónakos épenn az előtt kötött ki.

– No! köszönöm mán a jóakarattyát! – monta a kiráfi a csónakosnak, avval ugrott ki a csónakbú, oszt mënt be ëgënyest a kastélyba. Ott ëgy vén asszony fogatta, a ki boszorkány vót.

– Aggyon Isten jó estét! nénémasszony!

– Aggyon Isten! – monta rá a boszorkány. – Mit keresël të itteng!?

– Hát csak elgyöttem világot próbányi! – monta a kiráfi.

– No! lelkëm! hát üllyék lë! éhën van-ë? sütök ëgy kis rátottát!

– Jó lëssz! jó! – kapott rajta a kiráfi, – hát csak süssék!

Eszi a kiráfi a rátottát, eszi, mikor mëgëtte, elkezdëtt bággyaszkonnyi. Lassan-lassan elvesztëtte mindën erejit, mikor mán nagyon odavót, odamënt a boszorkány, szétszaggatta lovastú ëgyütt, besózta, hordóba rakta őköt.

Jó monta a csónakos, hogy ő lëssz a kilenczvenkilenczegyik, hát ő is lëtt!

Otthonn a testvéri nézi a puharakot, hát látta, hogy a vér vizes lëtt, a viz mëg vérës, mingyá tutta, hogy a báttya mëhhalt.

Útnak indút ő is.

Ódalára élës aczélkardot kötött, az ëgyik zsebibe forrasztófüvet, a másikba mëg választóvizet tëtt.

Mëgy, mëndëgé hetedhét ország ellen, épen arra az útra tért, a mëllyikënn a testvéri járt.

Betért a kocsmába is, a hun a báttya mëffordút, ott azt hitték, hogy az van ott, a ki a mútkor, olyan nagyonn hasollítottak ëgymásho. De ő elmonta, hogy ő csak testvéri annak, a ki êre járt, mer az má mëghalt.

Másnap bëmënt a kirá lyányáho is, mer hallotta, hogy a testvérinek al lëtt a feleségi. Am mëg ëgënyest azt hitte, hogy az ura gyött mëg, olyan szivesenn fogatta, hogy még az ágyba is vele akart hányi. De a kiráfi kihúzta a kargyát, maga mellé fektette azt ágyba, oszt mikor a kirá lyánya hozzá akart simúnyi, avval fenëgette mëg, ha nem maradhat tűlle.

Ëd darabig ott vót, azután dóga után látott, mënt a testvérit keresnyi.

Ere is azonn az utonn járt, a kinn a báttya. Ő is elért a Fekete-tenger partyáho, a csónakosho.

De az őtet së akarta átvinnyi.

– Má kilenczvenkilenczenn vesztek itt el, të lëszël a százagyik! Jobb lëssz, ha visszafordúsz, mer a ki előtted itt járt, épenn olyan vót, mint të, az is ittveszëtt!

De a kiráfi nem hatta annyiba.

– Hát az az én testvérëm vót, nekëm őt fël këll keresnëm, vigyék kend átal, mer nem tudom, hogy lëssz! De má mérges vót a kiráfi.

A csónakosnak mit vót mit tennyi! átvitte őt is, lëtëtte ëgënyest a kastély ajtajáná.

A vén boszorkány épenn a küszögönn ült nagy boglyosann, a mikor odaköszöntek neki:

– Aggyon Isten jó estét! nénémasszony!

– Aggyon Isten! hát mi járatba vagy?

– Világot próbálok, nénémasszony!

– El vagy-ë fáradva? süssek-ë ëgy kis rátottát?

– Hát!… jó lëssz! – monta a kiráfi, úgy hallottam, mint most.

Mikor a boszorkány a rátottát mëssütte, odatëtte a vendég elejbe. Ëtt a kiráfi jóézűvenn, de má a harmagyik harapásná érizte, hogy bággyad. Eszrevëtte a boszorkány szándékát, biztosann a testvérit is így tëtte el láb aló! Kirántotta a kargyát, úgy vágta lë a boszorkány két kézit csuklóba, mintha ott së lëtt vóna.

– Hova tëtted a testvérëmët mëg a lovát, te kutya! mondd mëg, mert të jártá a végire mind a kettőnek!

Mikor a boszorkány mëmmonta, hogy itt s itt van ëgy hordóba besózva, a kiráfi úgy összevagdalta, hogy nem vót aj jó többet embërnek.

– Ne ë, kutya! ha még a bátyámot mëgölted!

Nem is vót abba pára többet.

Akkor a kiráfi mëgkereste a hordóba a testvéri tetemit, fëlhítta a csónakost, avval a testvérit mëg a lovát is összerakták, oszt forrasztófűvel mëg a választóvizzel fëlélesztëtték.

Mikor azok fëlélettek, a csónakos kiráé, a csónak a feleségié, az övedző mëg a lyányáé vátozott, a nagy tengërbű mëg erdő lëtt.

Az övedzőbű lëtt kirákisasszony olyan szép vót, hogy a fiatalabb kiráfi mingyá mëszszerette. Még az utonn el is vëtte.

A másik kiráfi mëg elmënt a feleségié, hazavitte az apjáho, a hun a fiatalabb kiráfival mëgosztoztak a kiráságonn, azután lagzit csaptak, hétországraszólót, szörnyen boldogok lëttek, még most is élnek, ha azóta mën nem haltak.

Besenyőtelek, Hevesvármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzés ideje: 1904. január.