2. A feneketlen kút.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá, annak mëg három fia.

Vót ennek a kirának a kertyibe ëgy gyönyörű szép körtefa, olyan körtékët termëtt, hogy má olyan a világonn sé vót több.

Ëccër a kirá eszrevëszi, hogy mindën éccaka valaki jó-jó mëddézsmállya a körtét, az ágakot mëg czudarú össze-visszatördösi. Aszongya a letöregebb fiának: »ereggy ki, fiam, a fa alá hányi, oszt nézd mëg, ki vihetyi el az én körtémet?«

Este kimëgyën a letöregebb fiú, de allyig hogy ott vót ëgy kicsit, elalutt, másnap az apjának nem tudott sëmmivel së beszámolnyi. Haragudott az hogy ezekre mán sëmmit së lehet bíznyi, ott vagyok velëk, a hun a part szakad. »Ereggy ki të, középső fijam! të mán maj csak okosabb lëszël, a bátyádná. De el në aluggy, a teremfáját az apádnak, mer agyonütlek, tudod-ë?« A középső tartotta magát, hogy: »në féllyék, écsapám! én má maj mëgőrzöm!«

Az is kimënt a kerbe még estefele, de valahogy besëtétëdëtt, azt is elnyomta az álom. Rëggelyig úgy alutt, mint a tej.

Mëgy az apjáho, az kérdëzi, de ez së tudott okosabbat mondanyi a báttyáná. A kirá mos má oszt haragudott igazánn. »No! még ilyen gyerëkëkët! Má embërnyi embërëk, oszt nem várhaccz tűllök annyit, hogy ëgy écczaka ëgy fára fëlvigyázzanak! Ördög bújjék a bőribe, ha má embër az embër, akkor lëgyék embër, në álomszúszék! No,! még az is hunczut, aki az ilyen gyërëkëkre ránéz! – Hallod-ë të, letkisebb fijam! ereggy ki te a kerbe, ha mán a bátyájaid olyan gyámoltalanok vótak, őrözd mëg të azt a fát! de el në aluggy ám!« A letkisebb nem szót sëmminőt së. Este kimënt szó nékű, a fa alá lëterítëtte a bundáját, a puskáját mëg a fáho támasztotta, úgy virasztott. Kerűgette az álom őtet is, de azé nem alutt el.

Ëcczer a hogy ott viraszt, hall valami morczogást, ára néz, hát láttya, hogy ëgy nagy bika behajlyik a kerítésënn, oszt csak veri lë a körtét a szarvával. Ő së vót rëst, fëlkapta a puskát, oda a bikának vele. Belelőtt. Mëgijett a bika, iszontatóan ordított, oszt szalatt, szalatt, ki tuggya: mére? A kiskiráfi hijjába nézëtt utánna a kerítésënn, má nem láthatta mëg, mére mëgy, csak a dömmögésit hallotta.

Mëgy be rëggel a letkisebb, má az apja várta. »No! mi ujság?« Hát elmonta, hogy mit látott. Ëgy nagy bika hajlott be a kerítésënn, az verte le a körtét, ő mëllőtte a bikát, de mëffognyi nem birta, mer elszalatt. – Örűt az apja csudálatosann, hogy letkisebb léttyire ő a letfájínabb embër. Akkor oszt aszongya a kirá a letkisebb fijának: »no! kedves fiam! ha të nekëm mët tudod mondanyi, hogy az a bika hun lakik, hát embër lëszël előttem! Ereggy, keresd fël, oszt hozzá rúlla hírt!«

A gyerëk várt még ëgy napot, azalatt a báttyaji is elígírkëztek, hogy elmënnek vele, másnap fëlkészűltek, oszt mëntek a bikát keresnyi.

Mëntek, mëntek, mëndegéltek hetedhét ország ellen, ëcczër tanátak ëgy nagy kutat. Szomjann vótak, ép innya akartak. De a letkisebb a hogy körűnézett, mëllátta, hogy a kút körű vérnyomok vannak. Ëgyet gondolt. Aszonta: »hallyátok-ë, në mënynyünk mink tovább! láttyátok-ë, itt a vér, a kit a bika elcsëppentëtt, mëg itt van a lába helyi is, a hova lépëtt! Ereszszetëk lë engëm ide, de ha a kötelet mërrántom, húzzatok fël!«

Elészëtték oszt a tarisznyábú a kötelekët, összekötözték, a letkisebb az ëgyik végit a dërëkára hurkolta, oszt mënt a kútba, a báttyaji mëg eresztëtték.

Mënt ő lëfele, mënt sokáig, de a fenekire csak nem tudott akannyi. Ëccër nagysokára – de má olyan sëtét vót odabe, mint éfékor – látott ëgy kis világosságot, ott fődet ért a lába, a kötelet lëótta a derëkárú, oszt szétnézëtt.

Letelőbb is látott ëgy libalábonn forgó várat. Nem tutta, hogy mi lëhet abba, kiváncsi vót, hogy ő mënnézi. Aszongya: »hollod-ë të, libalábonn forgó vár, á mëg, ha mondom!« A vár mëgát, ő mëg bemënt.

A hogy belép mëllát ëgy szép kirákisasszont. »Aggyon Isten jó napot!« »Aggyon Isten! hun jársz itt, të, te boldogtalan! nem tudod, hogy itt a hatfejű sárkány lakik. Szétszëd, ha hazajön!« A kiráfi csak aszonta, hogy »maj lëssz valahogy, csak aggyá ënnëm valamit, mer éhënn vagyok.«

A kirákisasszony adott neki ëgy nagy tál ételt.

De allyighogy elfogyasztotta az utóssó falattyát a kiráfi, gyött a hatfejű sárkán. Má a kapubú dörmögte, hogy: »ki van itt? mert én idegenbűzt érzëk!« De má mire bemënt, maga is mëllátta, hogy a kiráfi van odabe. Ënnyi kért a feleségitű, mer a kirákisasszony a feleségi vót, – oszt birokra hítta a kiráfit. A kiráfiba nem szalatt bele a madzag, aszongya neki: »gyere no! ide vele, ha van benne!« A sárkány – a hogy a kiráfi mëffogta – annyit së tudott szónyi, hogy: ammën, fëlfordította a szëmit, oszt mëddöglött. A kirákisasszony rémtelen elcsudákozott a kiráfi erejinn. Mëgkérdëzte oszt: kiféli? mérűvaló? mé jár itt? miëgymás, a kiráfi elmonta oszt sorba az egész úttyát.

Akkor onnat elgyött, mënt tovább. Látott ëgy kacsalábonn forgó várat. Aszongya annak is: »hallod-ë, te kacsalábonn forgó vár, á mëg, ha mondom!« Az szó nékű mëgállott.

Bemënt, holott mëg mész szëbb kirákisasszont tanát. Köszönt annak is. »Aggyon Isten jó napot!« »Aggyon Isten! hát te hun jársz êre, a hun a madár së jár?« A kiráfi monta, hogy a libalábonn forgó várbú gyön, a hatfejű sárkánt mëgölte. Arra aszongya a kirákisasszon: »isz’ akkor të az én testvérëmët szabadítottad mëg, mer én annak a kirákisasszonnak a testvérji vagyok. De engem má nem tudom, hogy szabadítasz më! mer az én uram a kilencfejű sárkány, oszt nagy ereje van! De úgy-ë, éhënn vagy? no! mingyá hozok ëgy kis harapnyivalót!«

A kiráfi jólakott, mint a duda.

Nemsokára má gyött a sárkány is. Olyanokat dobbantott a lábával, hogy a vár fundamëntoma is rezgëtt tűlle. Belép a kapunn, fintorgatta az orrát, oszt duruzsolta magába, hogy »idegëny embër lëssz itt, annak a szagát érzëm!« Bemënet oszt mëg is láttya, hogy a kiráfi ül a nagy karszékbe. Ënnyi kért a feleségitű, oszt birkoznyi hítta a vendégêt. De a kiráfi csak ëgy kicsit erőtette mëg magát, a sárkányba többet nem vót szusz, csak elhajította magát, mint a béka.

A kiráfi ezutánn mënt a harmagyik várho, a pulykalábonn forgó várho. Aszongya neki: »hallod-ë të, pulykalábonn forgó vár! á mëg, ha mondom!« A vár mëgát. A kiráfi beséfindát, itt mëg mén hécczërte szëbb kirákisasszont látott, mint a másik két várba. »Aggyon Isten jó napot!« »Aggyon Isten! mi járatba vagy të êre? nem tudod, hogy a tizënkétfejű sárkán várába vagy? jobb lëssz, ha még időnap előtt elmégy, mer mëbbánod!« Aszongya a kiráfi: »sosë bánom én! má két sárkánt mëgöltem, két lyánt mëszszabadítottam, hátha itt së lëssz sëmmi bajom!« »No! hát csak vigyázz magadra«, – monta a lyány, oszt hozott be a kiráfinak valami ënnyivalót.

A sárkány má messzirű mëttutta, hogy valaki jár a házába, a ki nem odavaló, sihetëtt oszt haza. Má a kapu előtt úgy ordított, mint ëgy oroszlyány, mikor bemënt mëg maj fëlfalta a feleségit mérgibe, hogy mé ereszt ő be oda idegënyt! Azután harapott valamit, bevëtt vagy hét mázsa szurkot, azutánn aszongya a kiráfinak: »nó hát ha olyan legén vagy, hogy ide be merté gyönnyi, hát gyere, lássuk mëg, ki az erősebb?« A kiráfi látta, hogy evvel nem lëhet ám olyan könnyen elbánnyi, mëgigazította a fejibe a kalapját, oszt összeölelkëztek. A tizënkétfejű sárkány mingyá térgyig vágta a kiráfit a fődbe, de az is kiugrott, a sárkánt gatyakötésig vágta be, akkor oszt neki mënt, úgy mëffojtotta, mint ëgy kutyát.

Akkor oszt bemënt a letfiatalabb kirákisasszonho, mer a három kisasszon, mind ëgy testvér vót, annak vót ëgy ezüstládája, abba tartotta a hómiját, a kiráfi magáho vëtte. Akkor aszongya a három lyánnak: »no! mos má gyerünk fël, mer má tik is szabadok vattok!« De a lyányok aszonták arra neki, hogy: »elébb keresd mëg az apósunkot, a sárkányok apját, azt öld mëg, mer aggyig mink innet el nem mëhetünk! Amott lakik ëgy nagy házba, most elé lëssz biztosan, mer máskor bika képibe szokott járkányi. Ha bemégy, őt az ágyba tanálod alva, a fejiné is, a lábáná is van ëgy-ëgy üveg pályinka, a fejitű való a jobb, cserédd ki vigyázva, mer ha a lábátú valóbú iszol, akkor mëgöl, az elvëszi mindën erőd, így mëg të ölöd mëg őt! De vígyázz, tudod-ë?«

A kiráfi nagyonn mëgörűt, hogy ez az a bika, a ki az ő körtéjikët bántotta, mënt ëgënyest be a szobába. A sárkányok apja ott fekütt ëgy ágyonn, hortyogott javába. Lassan a kiráfi kicseréte a fejitű mëg a lábátú való üvegëkët, oszt elkezdëtt köhögnyi, hogy a vén sárkány fëlérëzzék. A hortyogó sárkány mëg is hallotta a köhögést, fëlült, hát ott látta maga előtt a kiráfit, a ki őtet mëllőtte. »No! elvesztëlek most!« – gondolta magába. Kivëszi a lábátú való üvegët, mëkkínállya vele a kiráfit, hogy igyék. A kiráfi tutta, hogy az üveg melyik másik? bátrann fëlhajtotta. Mingyá héccërte erősebb lett. A sárkány is itt a fejitű való üvegbű, őneki mëg mindën ereji elmënt.

A kiráfinak oszt a vén sárkánt mëgölnyi má csak annyi vót, mint a sëmmi. Úgy szétdiribolta, mint a tüzelőfát.

Nagyot lélegzëtt most a kiráfi, no! csakhogy ezt is elvégezte má ëcczër végre valahára!

Mënt a kirákisasszonyokho, vezette őköt ëgënyest a kút lyukáho, a kinn ő lëereszkedëtt. Útközbe a letfiatalabb kisasszony azt a tanácsot atta neki, hogy ha valamiképenn fël nem tunna ő velëk jutnyi a kiráfi, hát gyön majd elejbe két kecske, ëgy fekete mëg ëgy fejír. A feketére në üllyék, mert az a sárkány feleségi, ha üllyék a fejírre!

Mikor a lyukho értek, a kiráfi a letöregebb lyán dërëkára kötte a kötelet, mëgrántotta, fëlűrű mëg húzták a lyánt fëlfele, azutánn a másogyikot, mëg a harmagyikot, utóllyára ő maratt, de ő tutta, hogy minő farígy testvérjei van, ëgy követ kötött a kötelre. Azok otfël húzták a követ, mikor jó fënt vót, visszaeresztëtték. Hát a szëgény kiráfi ha ő mënt vóna a kötelënn, bizonyosann mëthalt vóna.

A hogy onnat elfordút, mëllátott két kecskét, ëgy feketét, mëg ëgy fejíret, ott ugránczoztak előtte, hogy üllyék fël a hátokra! Különösenn a fekete! Mingyá eszibe jutott neki, a mit a letkisebb kirákisasszony mondott, hogy: në üllyék a feketére! Nem is ült, rávette magát a fejérre, am mëg vitte, vitte ëgy nagy hëgy tetejire. Ott vót három ló, azok közű ëgyre fëlült, az fëlvitte a fődre.

A kiráfi ëgënyesenn mënt haza. Otthonn má lagziztak javába. Ő hogy mëg në ösmerjék, kódisruhába őtözött, oszt bemënt a lesekëdők közé.

Látta, hogy a letkisebb kirákisasszony ëgy csëppet së mulat, mintha beteg vóna. Odemëgy hozzá a kirá, kérdëzi, hogy mi lelte? mi baja? de a kirákisasszony aszonta, hogy ő nem mëgy a két kiráfi közű ëgyikhë së, csak ahho, a ki az ő ruháját, czipéjit, mëg gyűrőjit elhozza a másvilágrú. Az öreg kirá ëgyebet nem tudott rá szónyi, csak aszonta, hogy: »azt má mink nem tugyuk elékerítenyi!«

De hallotta a szót a kiráfi a kódúsruhába, bemënt a mulatók közé, elévëszi az ezüstládát, odaggya a kirákisasszonnak. Az fëlnyittya, hát az ő ruhája, czipéji, gyűreji mind benne van. Fëlőtözött mingyá. A kódús mëg lëvette a ruháját, szép fiatal kiráfi át előttök. Bemutatta magát, kiski ő? mëgösmerték, az öreg kirá szívi maj mëhhasatt örömibe, hogy elevenen látta, mer a két báttya azt hazutta, hogy mëhhalt.

A letkisebb kirákisasszony mëg kiráfi ekkor ëgybekeltek, mëgesküttek, boldogok lëttek, mém most is ének, ha mën nem haltak.

Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzés ideje: 1904. jan.