23. Hajnal János.

Hun vót, hun nem vót, hetedhétországon is túnan vót, vót ëcczër ëgy kirá mëg a feleségi.

Vót a kiránénak olyan cipellőji, a mi sënki lábára fël nem fért. Büszke is vót rá szörnyen, maga is mëg az ura is.

De ëcczër hogy esëtt? hogy nem esëtt? mëghalt a kiráné. Halála előtt olyan tëstámëntomot tett az urának, hogy ha mëg akar házasonnyi, csak olyan lyánt vagy asszont vëgyën el, a kinek a czipellő a lábára ráillyik.

A kirá, allyig hogy eltemették a feleségit, csinátatott egy pár vasbocskort mëg ëgy vaspáczát. Avval elindút.

Elindút hetedhét ország ellen. Mëgy, mëndëgél, ëgyik országba be, a másikbú ki, próbáta ő a czipellőt lyányon, asszonyon, de biz a mindnek kicsi vót. Nem hatta abba azé. Mënt tovább. A vasbocskornak má mindëni elkopott, elnyőtt, csak ép hogy az, a mivel befűzte, még az át a lábánn, a vaspáczábú së vót má ëgyeb, mint a markolattya. A cipéhë való lábat mégsë tanát. Akkor beleúnt a nagy járkálásba, má a tarisznyájábú is kifogyott, minek fáriszsza magát? fogta magát, hazamënt.

De vót neki ëgy szép lyánya is, a kit otthon hagyott, annak elmonta, hogy hun, mére járt, mëg hogy bizony hasztalan vót mindën járása-kellési.

A lyány bemënt a maga szobájába, elévette a két kis czipellőt, próbállya, hát mintha csak ráöntötték vóna, úgy át a lábán. A kirá, az apja mëg valahogy benézëtt az ablakon, látta, hogy a czipe minő szépenn áll az ő lyánya lábán. Bemënt hozzá. »Én az ettéd, të az enyim! szívem szép szerelme! ásó, kapa választ el ëgymástú! A czipe csak a të lábadra illyik, të lëszël az én feleségëm!« De a lyány csak elvërësëdëtt, allyig tudott szóho jutynyi, oszt aszongya: »Ugyan apám, ugyan apám! hát hogy kivánod a lyányodat feleségëdé tënnyi? ösmersz-ë Istent? jaj! jaj! hogy lëhetnék én a të feleségëd!?«

De a kirá csak erősködött. »Nem tudod, lyányom! mit hagyott anyád a testámentomba? të fël akarod törnyi, a mit ő hagyott? Gyere el hozzám, në fé sëmmi bajod së lëssz!« A lyány nem tágított, së nem engedëtt.

Mikor apja kimënt a házbú, elészëtte az annyának ezüst, aranyruhájajit, bekötte ëgy kendőbe, a hátára tëtte, mint akar a batut. Akkor elévett egy nagy kést, levágta vele a jobb karját.

Mére fordúllyék má most? mer itthonn úgy sincs maradása!

Mënt, mëndëgét, elért a szomszédvárasba, a hun ëgy gazdag kirá lakott. Elmënt oda. Kinákozott valami cselédnek. Fël is fogatták, elszegődött pulykapásztornak.

Ëgyeb dóga nem is vót. Hajkászta a pulykát, ha elgyött az este, vót a szérűn ëgy csipkefabukor, az alá járt hányi.

Ëgy nap, úgy déltájba, láttya, hogy a kirá nagyon kászalógyik, biztosan készű valahova. Valahogy ezt gondolta, bemënt a konyhába, elévëtte a szakácsot, »mongya má mëg, hova készű a kirá?« A szakács is oszt: »ennye te, rossz pulykapásztor! hát még tísis keresëd, hova mëgy a kirá? ne ë!«, avval ëgy seprővel jó hátba vágta. »Hát tudd mëg, hogy a bálba mëgy!«

A lyány mëg së gondolta vóna, hogy ő még ki is kap. Ëgy kicsit rosszú esëtt neki, de oszt elfelejtëtte.

Este ő is felvëszi az ezüstruhát, mëgy a bálba. Ott kurjongattak má javába, tánczoltak, mint a forgószé, a többiek közt a kirá is. A kirá valahogy megláttya, hogy minő ékes szép teremtés mënt oda, rögtön a lyánt kezte tánczoltatynyi, annyira mëgigízte a szépségi, hogy nem tudott micsinányi. Hajnaltájba a szép ezüstruhás lyány má elkészűt a bálbú. »Hová mégy, szívem szép szerelme!? ne mënny még! ráérsz!« De a lyány csak, hogy ő mëgy. »Legalább aszt mondanád mëg, te tündökszép kisasszony! hovavalósi vagy, hogy elmennék oda, hogy fëlkeresselek!« »Jaj, kedves királyi felség! nagyon messzi van a, nem olyan közelësenn, a hogy të gondolod! Én Seprőütivárra való vagyok!« Avval elbúcsúztak egymástú.

A pulykapásztorlyány valahogy az ajtóküszögre ért, »köd előttem, köd utánnam! hogy sënki së lásson!« úgy eltűnt, mintha ott së lëtt vóna. Otthonn termëtt egënyest. Lëvette magárú a szép ruhát, fëlvëtte a rossz pulykapásztorosat, az arczát mëg bekente sárral, hogy valahogy mëg në ösmerjék. Míg oszt egészenn rëggel nem lëtt, lëfekütt a csipkefabukor alá pihennyi ëgy kicsit.

Másnap débe mëgint úgy cselekëdëtt. Bemëgyën a konyhába kérdeznyi, hova készű a kirá? A szakács most ëgy ostorral húzott végig rajta. »Hát a bálba tê! hova mënne másübe!«

Estére kisímakodott, magára őtötte az aranyruhát, újfënt elmënt a bálba. A kirá csak ő vele mulatott, még jobb kedvi lëtt, mint az azelőttvaló estén. Mikor a lyány má czihelődött, hogy maj mëgint mëgy hazafele, a kirá csak mëgkérdëzte: »Mondd má mëg, szívem szép szerelme! hovavalósi vagy të! mer én má sok helyet bejártam, sok hëre befordútam, de még olyan nevű várast nem hallottam, mint a minőt të montá!« »Hát tudd mëg, hogy én Ostorütivárra való vagyok!« Búcsúzkodtak, a lyány a küszögön »köd előttem, köd utánnam! hogy sënki së lásson!«, otthon lëtt ëgy szëmpillantás alatt. A ruháját lëvette, fëlőtözködött a tërhánba, lëfekütt a csipkefabukor alá.

A kirá mëg a bálba csak gondolkozott, csak törte a fejit, »Seprőütivár! Ostorütivár! mére lehet a!?« De csak nem tudott benne okos lennyi, hasztalan törte az eszit.

Másnap débe csakúgy bemënt a konyhába. A szakács a papucscsával jó mëgnyomkotta a lapoczkáját, este fëlkészül, ott vót ő a báldba mëgint.

A kirá má bolondúlásig vót utánna, el së akarta eresztenyi, úgy fogta, mint a folyófű a virág derekát. A lyány së vót fábú, mëgszerette ő is. Mikor el akart mënnyi a bálbú, lëvëtte újjárú a gyűrőt, kettéharapta. A felit odatta a kirának. »Errű emlëgess mëg! Tudd mëg oszt még hozzá, hogy a hun ennek a másik felit tanálod, ott lëszëk én is!« A kirá nagyon mëgörüt az ajándéknak, be is csavarta mingyá a kendőjibe, oszt elgyugta a zsebibe, jó hêre. Azután mëgint azt kérdezi a lyántú: »Szívem szép szerelme! mondd má mëg, hovavalósi vagy të! mer gondolkoztam má én, a mënnyit elgyőztem, hogy hun is lehet a te lakásod? de a nyomára nem birtam gyönnyi!« »Szivem szép szerelme! királyi fëlség! Papucsütivárra való vagyok!« »Szivem szép szerelme! igazí rá, mére lëhet az a váras, hagy keresselek fël!« »Oda nekëd nem szabad begyönnyi, szívem szép szerelme! de ha lëhet, még tanákozunk!« Mikor ezt kimonta, indút kifele, a küszögönn »köd előttem, köd utánnam, hogy senki së lásson!«, má otthonn vót, aranyruháját összehajtogatta szépen, kikereste a rongyot. Mikor oszt má be is kente az orczáját, lëfekütt a csipkefabukor alá.

A kirának mëg a bálba nem vót maradása së. Főtt az elméji, a bor së esëtt neki jó.

Hazamënt, leült ëgy székre, ott lëcsüngesztëtte a fejit, de szót nem lëhetëtt vóna belülle vënnyi.

Elgyön az ebéd ideji. A pulykapásztor ott pësztërkëgyik a szakács körű, ott sürög-forog, mintha ő is segítenyi akarna. Ëcczër, mikor a szakács elfordút, a félgyűrejit beeresztëtte a tába.

Viszik be az ételt a kirának. Az búslakogyik, mérges. A késit mëg a villáját belevágta maga elejbe az asztalba, az ételhë mëg hozzá së nyút. »Mé nem eszik, fëlséges királyom!? tán nem jó, vagy valami van az ételnek? Egyék csak, maj mëllássa, hogy mëg lëhet ënnyi!« A kirá a nagy üsztökélésre oszt belemártotta a kanáját, hogy maj szëd. De valami csördülést hallott. »Mi van ebbe, te!?« Kimerityi, hát ëgy félgyűrőt vëtt ki a kanája.

Csak nagyot nëzëtt. »Isz ez a gyűrő olyan, mint a minő nálam van! Nézzük csak!« Kivëszi a kis kendőjibű a félgyűrőt, a mit még a báldba kapott az aranyruhás lyántú, összepasszoltattya, hát ëgybeforrt. »No! ez lëssz a! no! emmán a!«

Avval hivattya be a szakácsot. Kiski járt ott a konyhába? csak kérdëzgetyi. A szakács úgy fét, mint a nehésség, de sokára mégis kivallotta, hogy biz ott nem járt ëgyeb, mint az a rongyos, piszkos pulykapásztor.

A kirá sëhogysë akarta elfogannyi a pulykapásztort. Isz minő rongyos, mocskos lyány a! Az nem lëhet! nem is hitte oszt el.

Búnak eresztëtte a fejit, mikor elgyött az este lefekütt, alutt másnap délyig.

Mikor fëlériz, aszongya neki a sudbú, a Hamupepelyke: »Hallod-ë, királyom! de könnyen el tunnának tégëd vesztenyi! Te, mikor alszol, úgy alszol, hogy eszre nem vënné sëmmit së, a mi a házba törtínyik. Tudod-ë, mi vót itt az écczaka is?« A kirá csak hallgatta, aszt hitte, hogy a Hamupepelyke valami bolondot akar mondanyi. »No! mi történt?« »Királyom! Begyött ide ëgy gyönyörű szép asszony. A homlokán nap, a két vállán ëgy-ëgy csillag, aranyfoga, aranyhaja. Az ëcczër-kécczër fëllëjárkát a házban, azután odamënt tehozzád, mëgölelt, mëgcsókolt, akkor elmënt. Vigyázd csak mëg estére, maj mëllátod, hogy úgy van, a hogy én montam!«

A kirá erre má olyan nagyot nézëtt, hogy álomnak tartotta, míg ezt a beszédet hallotta. »Mondjad csak te, Hamupepelyke! hogy is vót? tán nem jó hallottam?« A Hamupepelyke elmonta még ëcczër. »No, dehát má ezt magam is szeretném látyni!« monta a kirá.

Este csakugyan ledő a kirá, de nem alutt el. Az ëgyik karját kiterítyi, oszt vár.

Ëcczër pattan az ajtó, nagy fényességbe gyön a gyönyörű szép asszony. Épen olyan vót, a minőnek a Hamupepelyke elmonta. Ëgyet sétál a szobába, akkor odamënt a kirá ágyáho, annak a karjába dőt, oszt meg akarta csókolnyi. De a kirá is ébrent vót, mikor a karjáho ért a szép asszony, csak magáho ölelte, összecsókolta. »Hát mé nem jelentëtted të ki magadot előbbet? mé jársz të így écczaka énnálam? nem jobb lëtt vóna Isten hírivel ëgybekelnyi!?« A szép asszony, mer a pulykapásztor vót a! aszonta, hogy: »Nem lëhetëtt! Én a szomszéd váras királyának a lyánya vagyok; az apámtú mëgszöktem, mer engëm el akart vënnyi, én mëg nem akartam feleséginek lennyi. Lë is vágtam a jobb karom, nézd!« Itt oszt o lyány, má mint a szép asszony elmonta a cipérű való törtinetet is. »De a të feleségëd is csak úgy lëszëk, ha a templomba sohsë járunk!« (Mer a két városnak csak ëgy temploma vót, oszt a lyány fét, hogy az apjával tanákozik.) »Azután mëg fogadd mëg, hogy az egyik kana ételt az én számba, a másikot mëg az ettédbe tëszed, ha a magad kezivel étetsz!« A kirá, hogyím látta, hogy csak félkezű, mëgfogatta, hogy mindën úgy lëssz, a hogy ő monta.

A lyány azután feleségi lëtt, ëgy darabig oszt boldogan is éltek.

De a kirának ëcczër háborúba këllëtt mënnyi. A feleségit, a ki má akkor terhës vót, otthon këllëtt hannyi.

Vót az udvarába ëgy szakács, a kinek nagyon szép lyánya vót, az nagyon szerette vóna, ha a kirá az ő lyányát vëszi el. Még mostan is, mikor a kirá házas vót, azon törte az eszit, hogy ronthatná el azt a szép boldog életët, a mi közöttök eggyig vót. Gondolt ëgyet.

Levelet irt a kirának, a mibe mëgirta, hogy a feleségének három kopófiú született, mit csinállyonak vele? A kirá nagyon elcsudákozott a levelënn, de azé csak annyit irt vissza, hogy várakozzanak aggyig, míg ő hazamëgy, a feleséginek mëg visellyék gondját. A level a szakács kezibe mënt. A mi bele vót irva, azt kikaparta, oszt azt irta helyibe: »Vessétëk a halálos temlëczbe!« Az a halálos temlëcz mëg olyan vót, hogy a pallásárú mindég olyan víz csurgott, hogy azt, a mit a temlëczbe vettek, izrí-porá szaggatta.

Akkor oszt összegyűtek, a kiráné előtt a szakács fëlolvasta a levelet; mikor fëlolvasta, szegény asszont mëgfogták, kinyítták a temlëczët, oda bevették szëgént.

De mi törtínt oszt ezután!

A hogy az asszont bevették, a sëtét temlëcz ëcczërre olyan világos lëtt, mint nappal, rögtön termett benne ëgy aranyágy, ëgy arankarszék, ëgy aranyasztal, mëg ëgy aranguzsaly, de még a fala is merejű arany lëtt. Az egész szoba mëg ëgy aranyszarkalábon forgott. A kiráné, mikor magáho tért, vette csak észre, hogy hun van mëg hogy a jobb csonka vállán kinyőtt a jobb karja.

Szétnézëtt, hát látta, hogy minő kényelëmbe van, elévette az aranguzsalyt, leült az aranyasztalho az arankarszékre oszt fonogatott, pënczërgetëtt. A hogy ott magába ereszgette a szép hosszú aranyfonalakot, kopogtatnak az ajtón. Belép két öreg vándor. »Aggyon Isten jó estét!« »Aggyon Isten! mi járatban vannak?« »Eltörődött szëgény utas embërëk vagyunk, ëgy kis szállást kérnénk, ha adhatna valahun, szëgény asszony!« »Adnék, adnék szívesenn«, monta az asszony, »de láttyák, hogy én is hogy vagyok, nem valami szivesen tëszëm, de hát má në mënnyënek sëhova së, maraggyonak. Valahun kerű annyi hely!« »Nagyon szépen köszönyük, jó lëssz akarhun, ha még itt az ajtó sarkáná is!«

Avval a vándorok lërakták a paczuhát, a mit magukkal hordtak, oszt pihenőre tértek.

Az asszony is rosszú kezte magát érzenyi, hogyim má mindënórás vót, lëtëtte a guzsalyt, oszt lëfekütt.

Allyig telyik bele ëgy kis idő, az asszony el kezd jajgatynyi nagyonn.

Pétër (mer az ëgyik Szen Péter vót, a másik mëg az Úristen!) odaszól az Úristennek: »Uram! nem hallod, hogy jajgat ez a szëgény asszon? në nézd az ő jajgatását, add mëg neki boldog szülésit!« Az Úristen fëlkel, aszongya Péternek: »Még nem adom mëg!« »Hát mé!?«mongya Pétër bosszúsann. »Ereggy csak ki«, mongya az Úristen, oszt nézd mëg, mi van az égënn! Péter kimëgy, felnéz az égre, oszt visszamëgy.

»No, mit láttá Péter!?« »Ëgy gyerëk ëgy botonn két kereket hajtott!«

»No ládd, Pétër! ha én most mëgannám ennek a szëgény asszonnak, a fia biztosan kocsi által múna ki a világbú!«

Kis vártatva az asszony mëgint csak elkezte a jajgatást, de most még jobban, mint az elébb.

»Uram! hát mé nem adod má mëg neki boldog szülésit? hát hogy kivánod hallgatnyi ezt a killódást! Ennye! ennye!« Az Úristen is ódalba löki Pétërt, hogy »ne kiabá úgy, hé! Ereggy csak ki, nézd mëg, mi van az égënn!?«

Péter kiment újfënt. A hogy bement, kérdezi az Úristen: »No hát mit láttá?« »Egy hajszálon csüngő embërt!« »Ládd-ë, Pétër! hát kivánnád-ë, hogy most aggyam mëg neki! Tudod-ë, mit jelent az, a mit az égënn láttá? Azt, hogy az a gyerëk valamikor akasztófa által múna ki!«

Allyig hogy kimongya ezt az Úristen, az asszony mos má nem csak, hanem ugyancsak! úgy kezdëtt kiabányi, mintha a háza égëtt vóna. Pétër rëttentő mérges lëtt. »Uram! Uram! hát van-ë nekëd szíved!? ha az az asszon mëghal, a të lelkëdre hal mëg! mer të adható mëg vëhető vagy, oszt könnyen mëgadhatnád, ha akarnád!« Akkor az Úristen mëgint aszongya Péternek: »Ereggy csak ki, nézd mëg, mi van az égenn!« Pétër még akkor is morgott. »Mindég én rám utajgatsz të, Uram!« Mikor Pétër kilépëtt, a gyerëk má mëg is vót.

A hogy begyön Pétër, elmongya, hogy most azt látta, hogy ëgy embër az égënn koporsót gyallott. »Jó van no«, mongya az Úristen, »nécs csak, a gyerëk má mëg is van! De tudod-ë, mit? Të lëgyé a bába, én mëg a keresztapja lëszëk!« »Jó van«, Péter elválalta.

Odamënt az ágyho, az asszont is, a gyerëkët is szépen kitisztította, az ágyat is ellátta tiszta ruhával rendësënn, a hogy këllëtt.

A gyerëkët mëg, hogyím hajnalba születëtt, elnevezték Hajnal Jánosnak.

Akkor oszt aszongya az Úristen, hogy »má vónánk valahogy, kërësztapa is vagyok, de má korozsma is kék! Ereggy csak, Pétër! a szomszédba épen ebbe az órába ellëtt mëg ëgy ló, a ki má huszonnégy esztendeji, meddő vót, kérd el annak a csikaját, hátha idannák!«

Péter ugrott ëgyet, átnyargalt a szomszédba. »Aggyon Isten jó rëggelt!« »Aggyon Isten! mi járatba van?« Ő oszt elmongya, hogy biz ő a csikót kérné el, ha idannák. »Mit? a csikót?« akkor oszt apja, fia, bérës mind botra kapott, úgy kiverték Pétërt, mintha ott së lëtt vóna.

Mëgyën Pétër haza, mérges vót nagyon. Aszongya az Úristennek: »Uram! Uram! tísis csak én velem takaródzol mindég! mé nem mégy magad? A csikót mëgkértem én, de úgy mëvvertek érte, allyig érzëm a lapoczkámot!«

»No hát! itt van ëgy összemarék arany, mëg ëgy összemarék ezüst, tarcsad a kötődöt, kérd mëg újra, hátha pézé majd idaggyák!« Pétër fëlfogta a kötőjit, az Úristen belemérte a pézt, avval mënt.

Beállit az ëstállóba, hogy hát má ingenn nem atták a csikót, aggyák ide pézé! De azok hát hogy is atták vóna! huszonnégy esztendő alatt annak a lónak az az első csikaja, bizony kikergették Pétërt most is, a kötőjibű úgy hút szét a péz, mint a falevel.

Mikor Pétër elmënt, látta az asszony, hogy minő szép pézt szórt el az az embër, kár nem vót odannyi, aszongya, mënnyi pézt attak vóna azé! De a fia csak aszonta, hogy nem anná ő aszt oda a világé së!

Pétër a hogy hazaér, kérdezi az Úristen, hogy »hát van-ë csikó?« »Dehogy van, dehogy van! në kűggyé má engëm, Uram! mer én többet nem mënëk, az embërt még pézire is úgy kikapattyák, hogy kivánsága sincs többet visszamennyi!«

»No, Pétër! csak még ëcczër ereggy vissza! ha má së ingenn, së pézé nem aggyák, kérdd mëg az Isten nevíbe! hátha úgy idaggyák! Ereggy csak, në fé! most nem kapsz ki!«

Az Úristen biztatására Pétër valahogy rászánta magát, elmënt harmagyikszor is.

»Azt üzenték, hogy má ha së ingenn, së pézé nem aggyák ide, aggyák ide az Isten nevíbe!« monta Pétër a kérelmet. Az öreg, az apjok gondolkozóba esëtt. »Tudod-ë, mit, fiam!? aggyuk oda ezt a csikót, ha má az Isten nevibe kérik. Az Isten adható, vëhető, ő a csikót is mëg az annyát is elvëhetyi, ha akarja! Ha odaggyuk, mëg nekünk maj csak visszapótollya!« A fiúnak mit vót mit tënnyi, az apjának engennyi kellett, beleëgyezëtt.

Mëgörűt Pétër, odaugrott a jászúho, nyakába kapta a kis csikót, »Isten ággya mëg!« avval loholt haza.

Mikor hazaért, lëtêtte a kis csikót. Az ëcczërre olyant rúgott a pádamëntomon, hogy két kő mingyá fëlszakatt belűlle. Tátos vót a ló, tátos, mëllácczott azt mingyá!

Az Úristen még ëgy aranyalmát hagyott ott a kis gyerëknek, avval mëgköszönték az asszony jókarattyát, oszt elmëntek.

A kis gyerëk mëg ott jádzott a ház főggyinn a kis csikóval, guringázták egymásnak az aranyalmát, az asszony mëg az arankarszékënn az aranguzsalyrú ereszgette az aranyfonalat, oszt jóézűekët mosolygott, mikor a szépen nyőnyi, beszényi kezdő fiacskáját látta.

Ecczër nagysokára, a kis gyerëkbű má legény lëtt, zavargás támad otki. Nagy csitípatéval gyönnek-mënnek, tele van néppel az egész ház. A háborúbú mëggyöt a kirá.

Első szava is a feleségi vót. Hun van? hova tëtték? Az emberek csak avval mëntëgetődzöttek, hogy a kirá levelbelyi parancsára bevették a halálos temlëczbe. »Mënnyetek rögtön, hozzatok hírt rúlla, a csontyábú csak ëgy kis darabot is, hagy csókolgassam meg!« De a temlëczbe mënnyi nem mert sënki së.

A kirá fëlmérgesëdëtt, hogy hát nem fogaggyák má mëg az ő szavát së, »te, szógálló! alómars! nézd mëg, mi van vele, hozz fël csak ëgy darabka csontyát is!« A szógálló kíntelen-këlletlen mëgy, ëgënyest a temlëczhë. Benéz a kúcslyukonn, hát majd hogy hova nem lëtt a nagy fényességtű, a mit látott. Szalatt föl ézibe, monta a királynak, hogy nem lëhet oda bemënnyi, mer ott minden százszor szebb, mint a kastélyba, csupa arany, oszt úgy világít, maj mëvvakú tűlle az embër.

Lëmëgy a kirá magába. Nem hitte, a mit a szógálló mondott, benéz a kúcslyukonn ő is, bizony olyan világosságot látott, hogy hetvenhécczër törte ki a nehézség. Azután benyitott. Ott látta az asszont a gyerëkkel ëggyütt a sok arany hómi közt, de nem ösmerte mëg a feleségit, mer iszën annak ëgy karja – a jobb – nincs. Odamënt az ágyho, lëfeküdt. A hogy feküdt, a féllába, lecsúszott az ágyrú. Mëgláttya az asszony, odaszól a fiának: »Ereggy oda, édes fiam, tëdd fël a lábát, apád vóna az nekëd, ha jó vóna!« A gyerek – má mint Hajnal János – odamënt, az apja lábát visszatëtte az ágyra. Nemsokára a másik lába is lëcsúszott. »Ereggy, fiam! tëdd fël a lábát, apád vóna az nekëd, ha jó vóna!« A gyerek megint fëltötte.

Harmacczorra az ëgyik kézit ejtëtte lë a kirá alvásába. Az asszony mögínt odakütte a fiát: »Ereggy, fiam! csókold mëg a kézit, apád vóna az nekëd, ha jó vóna!« A fiú oda akar mënnyi, hogy majd mëgcsókollya az apja kézit, de az csak felugrott, feleségit, gyerëkit az ölibe kapta, össze-vissza csókolgatta őköt. Nagyon megőrűtek oszt minnyájan, a kirá átvitte őköt a kastélyba, a kis lovat mëg beköttette az ëstállóba. Ők mëg magok éltek boldogann.

De a ződnadrágú szakács még most së nyúgodott. Azon törte az az eszít mindé, hogy hogy tëgyën bosszút valakinn. Gondolt ëgyet. Ő majd a kis kiráfira, Hajnal Jánosra ráfog valamit, az apjának elárollya, az mëg majd kivégeztetyi.

Úgy is vót. Hajnal Jánost beárolta valamivel, a kirá mëg mëmmonta neki, hogy készüllyék a halára, mer másnap délelőtt tizenëgy órakor végi lëssz.

Búsúl Hajnal János nagyon. A hogy járkál nagy szomorúságába, hallya, hogy az ő kis lova olyant rúgott az estállóba, hogy még a fundamentoma is rëzgëtt. Odamegy Hajnal János, nézi a kis lovat, mi baja? De annak nem vót sëmmi baja, csak azé dobbantott, hogy őt hítta, mer mëttutta, hogy bajba van.

»Mi bajod van, kedves gazdám! mé vagy olyan szomorú?« Hajnal János akkor elmondott neki mindënt, hogy most má végi van, most má el van veszve. »Sohsë búsúlly azonn, kis gazdám! Hónap, ha a vesztőhêre visznek, kérd mëg az apádot, hogy hagy vezethessed körű az udvaron még utóllyára a te kis lovadot. Ha mëgengegyi, a többinn në búsú, az má az én dógom!« »Jó van, kis lovam! úgy tëszëk!«

Elgyön a másnap délelőtt tizenëgy óra. Hajnal Jánost vinnyi akarják vesztenyi. »Kedves édës apám!« – kezgyi a szót Hajnal János – »engedd meg, hogy az én kedves kis lovamot, a kivel ëggyütt nevekëttem fël, az udvaronn körűvezethessem, nem mënëk vele sëhova së, még a kapunn kívül së!« »Jó van, hát vezesd ki utóllyára!«

Kihozza Hajnal János a kis lovat, ráül. A kis ló mëg csëndësenn odasúgja a gazdájának, hogy »jó mëgszorídd a két lábaddal az ódalomot, mer lëkap rúllam a szé!« Hajnal János szót fogadott. Allyig hogy mëgszoríttya a ló dërékát, allyig mënnek két lépést, fëlszáll a kis ló gazdájával ëggyütt, fël, magosra, mëntek olyan sebësenn, mint a gondolat. Nagysokára ëgy gyönyörű szép mezőn lëszátak, mëgállottak ëgy kicsit. Mikor mán jót fújtattak, utnak indútak mëgínt.

Akkor aszongya a kis ló a gazdájának: »Kis gazdám! ezënn az útonn të së në láss, së në hally! Akármit láccz, në lásd mëg, në vëdd fël! Tudod-ë, de szót fogaggy!« Hajnal János megigírte.

Mënnek, mënnek, mëndëgélnek, az út szélyin meglát János ëgy gyönyörü szép arany sastollyút. »Ennye, kis lovam! de szép sastollyú, de jó vóna ha az enyím vóna! vëgyük fël!« »Montam, kis gazdám! hogy sé në láss, së në hally! de má ha szótá, hát vëgyük fël!« Fëlvették.

Mëntek tovább.

Nemsokára János mëgínt mëglát az útonn ëgy aranpatkót. »Jaj! de szép aranpatkó ez, kis lovam! de jó vóna ha felvënnénk! jó lënne a te lábadra!« »Montam, kis gazdám! hogy së në láss, së në hally, de má ha így vagyun, vëgyük fël!« Azt is fëlvëtték.

Harmagyikszor ëgy szép aranyhajszálat látott mëg Hajnal János, arra is kivánkozott, nem hatták ott azt së.

Akkor oszt a tollyút is, patkót is mëg a hajszálat is kendőbe kötte, eltëtte a zsebibe.

Mëntek, mëndëgétek, árkon-berkënn kërësztű, Hajnal János má azt hitte, hogy sohse tanának többet embërëkre. Únta má az utat nagyon.

De nem soká këllëtt neki várakoznyi, tanátak ëgy várast, abba lakott ëgy kirá, a czudarországi kirá.

Akkor bemënt a kiráho, szógálatra ajálkozott; a kirának épenn még ëgy kocsisra lëtt vóna szükségi, fëlfogatta. Igy lëtt Hajnal János a kirá udvarába a tizënkettegyik kocsis.

A kis lovat mëg eleresztëtte, elcsapta ëgy féreeső kerbe, a csimára.

Hajnal Jánosnak a sok kocsis közt a legjobb sora vót. Ő së nem kefét, së nem csutakolt, csak ënnyi mëg innya adott a lovának, az övé mégis a legszëbb vót. Irígykëttek is rá a kocsisok; sugdosták-bugdosták ëgymásközt, hogy kék ezt kitúrnyi innen. Hát az még hogy fëlingesztelte őköt, mikor János a tollyút, a patkót mëg az aranyhajszálat kitëtte az ablakba! Olyan világosságot adott, hogy së gyërtyáé, së pëtlóriomé nem këllëtt szaladgányi a kiráho, eltartotta az fényësséggel az ëstállót jobban, mint a világító.

A kocsisok ëcczër összebeszétek, bemëntek a kiráho. Elárolták, hogy ez së nem csutakol, së sëmmit nem csiná, mégis legszëbb a lova, mëg hogy van neki egy tollyúja, patkója, mëg ëgy aranyhajszála, az még jobban világít, mint a mécsës! Nem lëhet valami tiszta szër!

A czudarországi kirá is gondolt ëgyet. Behívatta Hajnal Jánost. Azt kérdëzi tűlle: »Hogy van a te, János, hogy nektëk az óba sohsë këll világító!? Hallottam, hogy van nekëd valami sastollyúd, patkód mëg aranyhajszálad, hogy az világit! Hozd be csak mind a háromat!«

János gondolta, hogy itt má baj lësz, de csak bevitte. Mëgláttja a kirá, mëvvizsgállya. »No, János! adok én most nekëd ëgy fëladatot, ha të azt hónap tizënëgy órára végre nem hajtod, halá fia vagy! Ha të azt a világszépasszont elé nem kerítëd, a kinek a fejérű ez a hajszál való, véged! Tudod-ë?!«

Szegény Hajnal János belenyugodott sorába, nagyon elszomorkodott, oszt kimënt a kis lóho a káposztás kerbe, a ki akkor is a csimát rágta.

»No! mi baj van, kis gazdám!« – kérdëzte a ló. »Haj! haj! nagy baj van kedves lovam, aszonta a kirá, hogyha azt a világszépasszont hónap délelőtt tizenëgy órára ide nem hozom, akkor végem!«

»Hát az ëgy kicsit bajos lëssz, kis gazdám! de majd tëgyünk rúlla! De rá hallgass, a mit most mondok! Elmégy a Dunáho, ott vár rád ëgy aranbárka, abba lëssz mindënféli szép portéka. Të mëg görög lëszël, beleülsz, oszt majd visz tígëd a víz a Dunán ëgy nagy kastély elejbe, ott kikötöd a bárkát. A nagy kastélyba lakik a világszépasszon. Maj lëmëgy vásállanyi a szógálló is, mëg a szobalyány is, të në aggy el ëgyiknek së sëmmit! Mondd, hogy győjjön lë a kiráné, annak majd adsz. Akkor lëmëgy a kiráné, bemëgy a bárkába, mikor má jó odbe lëssz, indídd el a bárkát, oszt hozzad haza!«

János szót értëtt, oszt elindút. Mënt, mënt nagyon sokáig, míg a Dunáho ért. Ott beleült az aranbárkába, vitte a víz, míg a várkastély elejbe nem értek. Ott megát, a bárkát kikötötte. El keszte oszt kiabányi »Vëgyënek szép portékát, vëgyëneek!«

Meghallotta otfël a világszépasszony, lëkűtte a szógállót, de János nem adott neki sëmmit. »Győjjön a kiráné!« Lëmënt a szobalyány, de János csak a kiránéval akart beszényi, lëmënt oszt akkor maga a világszépasszony.

Belép a bárkába, nézëget, válogat, vót is ott mindënfajta szép portéka! Ëcczër csak azon vëszi ëszre, hogy elindút a bárka. Má jó húsz ölre odbe lehettek a vizbe, mikor a kastélybú észrevëtték, de má akkor késű vót. Aszongya a világszépasszony a legénnek: »Hallod-é, ha magadnak akarsz vinnyi, én szeretlek ettéd lëszëk, de ha a czudarországi kirának viszël, akkor mëgátkozlak!«

Hajnal János csak annyit mondott, hogy »én is szeretlek, de még most az enyím nem lëheccz! maj kiforog az idő mindënt!«

Mikor hazaértek, János bevezette a világszépasszont a czudarországi kirá elejbe. Az bevitte a maga házába.

Jánost nemsokára újra hivatta a kirá. »Ha azt az arancsődört mëg aranyménëst el nem hozod, a honnan ez a patkó való, hónap délelőtt tizënëgy órára fejedët vétetëm!«

János mëgint kimënt a kis lóho. »Mi baj, kis gazdám!?« János elmonta, hogy mi baj: »Ú, isz arrú könnyen tëhetün! Ereggy be a kiráho, kérjé huszonnégy mázsa szurkot, mëg huszonnégy bivalybőrt!«

János mëghozta mind.

Akkor felrakta a kis ló hátára, ő mëg a hegyibe ült, oszt szátak, mint a madár, még ëgy nagy erdőbe nem értek. Ott megolvasztották a szurkot, János fëlrakta mind a kis ló hátára, minden mázsa szurok fëlé ëgy bivalybőrt terítve. A kis ló mëg odadott Jánosnak két kötőfékët, másszék fël ëgy fára, de jó odakösse magát, hogy lë në essék onnan. Azután aszonta neki: »Ha maj nagyot nyerítëk, elévágtat ëgy nagy arancsődör, mink maj birkozunk. Ha látod, hogy ő a hasa alá kap engëm, vëdd elé a spádédot, oszt dő’ bele, mer akkor engem legyőztek!«

Fëlmëgy János a fára, a lábát, derekát jó odakötözte a fáho. Egy kis idő múva felkiát a kis ló: »Készenn vagy-ë má?« »Készenn!« monta János. Akkor a kis ló olyan csudálatosat nyerítëtt, hogy a fák levelei mind lehúllott, az a fa mëg, a minn János vót, ketté hasatt.

Ëcczër nagy lódobogás hallacczik, gyön az arancsődör. Összemënnek a kis lóval. A csődör a kis ló hátárú mingyá lërúgott vagy tíz mázsa szurkot, de a kis ló a csődör féfarát mindenestű lerúgta. Azután hogy próbára tegye kis gazdája hűségit, úgy tëtt, mintha a csődör hasa alá menne, de nézte Jánost is. János a fán má vëtte elé a spádét, akkorra a kis ló kiugrott a csődör aló, lëgyűrte a földre. János látta, hogy a kis tátos legyőzte a csődört, lëgyött a fárú. Felült a kis lóra, oszt a csődör, ő mëg a kis ló, a hogy vágtattak, nagyot nyerítëtt a csődör, oszt akkor mint a zívatar mënt utánok az egész ménës.

Hátraszól a kis ló: »Itt van a balfilembe ëgy bontó fésű, hajídd a ménës közé, de azt mondd hozzá, hogy: »Sűrű erdő sima fagygyal utánnunk terëmjën!«« Hajnal János úgy is járt el, a hogy a kis ló monta.

Mikor hazaértek, megijett a kirá. Mit csinállyon ő evvel a sok vad lóval? Jánost úgyis el akarta vesztenyi, hát most aszonta neki: »Ha elhoztad, hát szilídítsd mëg!« Odamëgy a kis lóhoz tanácsé. »Mi baj, kis gazdám?« Ez mëg ez, elmongya János, mit mondott a kirá. »No, ha csak az a baj, az má sëmmi! Majd én közéjik mënëk, de mëg ne gondolkozz sëmmírű!«

Úgy is vót. A kis ló a vad ménës közé szalatt, oszt mind olyan szilíd lëtt, mint a bárán.

A kirá nem tudott mérgibe micsinányi, hogy ez a Hajnal János mindënt úgy mëttësz, a hogy ő parancsollya. Gondolt ëgyet mëgínt. Magáho hivatta Jánost »Hallod-ë, János! ha nekëm ezt a lovakot mind ëgy csëppig mëg nem fejëd ëgy kádba, készűheccz a halára!«

Jancsinak mit vót mit tennyi, sorba a kádho vezette mind. Mikor má az utóssót fejte, a sok tüzes kancza tejitű má maj mëffőtt a kezi. A kádba csakúgy zubogott, tajtékzott a sok forró tej. Ha belevettek vóna valakit, olyan lëtt vóna, mint ëgy tëpërtő.

A kirá mos mëg má asz kivánta, hogy Hajnal János, ha má mëffejte őket, fürgyön is mëg a tejikbe.

Kimëgy a kis lóho, kérdëzi nasz szomorúvan, hogy »most mit csinállyum má!?« »Sebaj, kis gazdám! majd a kád mellé állok én, ha të beleugrasz, a többi az én dógom!«

Mëgy János a kádho, bele akar ugranyi, a kis ló is sebësenn csak beleköp a kádba négy mázsa jeget, Jancsi vigann viczkándozott a tejbe, mer má mëghívëlt. Mikor mëg kigyött belűlle, hécczërte szëbb lëtt.

Ott vót a kirá is, látta, hogy Hajnal János mëg hécczërte szëbb lëtt. »Ennye, hát beleugrok én is, hátha szëbb lëszëk!« Beleugrott ő is, de a kis ló tíz mázsa vassz..t köpött bele, fëlforrt a tej újfënt, a kirá mëg csak mëgsült, mint a tëpërtő.

Hajnal János mëv vót könnyebbűve. Aszongya a kis lónak. »No! má enyím a világszépasszony, ëgymásé lëszünk má!« De a kis ló aszonta: »No no! kedves gazdám! në olyan hamar! tudom én, mit tart az az asszony! várd mëg, ha én melléfektetlek, akkor elvëhetëd!«

Hajnal János akkor fëlmënt a világszépasszonyho. »No végi má a czudarországi kirának, hát parancsolsz-ë të valamit!?« A világszépasszony elévëszi az aransastollyút. »Hallod-ë, Hajnal János! ha të nekëm azt a sast elhozod, a kibű ez a tollyú való, akkor ettéd lëszëk!«

Kimëgy János a kis lóho, eléaggya a panaszszát az aransas felő. »Në búsú, kis gazdám! em mán nem is baj. Kérjé a világszépasszontú huszonnégy köböl kölest mëg huszonnégy akó bort, de ëgy hordóba!«

A világszépasszony kimérte a kölest mëg a bort, azt János fëlrakta ëgy talyigára mind.

Mënnek, mënnek, mëndëgének, beérnek ëgy nagy erdőbe, ott ëgy nagy fa alatt megátak.

A sas épen otthon vót. A kölest lerakták a fa alá, a zsákok száját mind fëlgyűrték, a hordó fenekit beütték, a dëszkát mëg, a kit a fenekinn betörtek, elgyugták a talyiga alá.

Akkor oszt elbújtak.

Lëgyött a sas, ëgy szivásra mind fëlszippantotta a kölest. Akkor bebújt a hordóba, hortyogatta a bort befelé. Akkor elégyött János, visszatëtte a hordó fenekit, lëszögezték, fëltëtték a talyigára oszt vitték haza a gyönyörű szép aransast.

Otthon nagyon megörűt a világszépasszony, Jánost mëgölelte, mëgcsókolta.

Nemsokára osztann lakzit laktak, fagygyút sz....k, avval világítottak, még most is boldogann élnek, ha mëg nem haltak.

Lejegyeztem Besenyőteleken (Heves vármegye) Tingër Jóska czigánykovácstól. Itt született, idegen nyelvet nem tud, analfabéta ember. Lejegyzés ideje: 1903. decz.