53. A tánczolni járó királykisasszonyok.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá, annak vót három lyánya. Azok a lyányok olyanok vótak, hogy minden écczaka elnyőttek háromszáz pár czipét. Az apjok nem győzte má czipével őköt, de csakugyann a fene së győzné, hát kihirdette az országba, hogy a ki nyomára tunna gyönni, hogy a lyányok hun nyövik el azt a tengër czipét, azé lëssz a letfiatalabb lyánya mëg a feli kirásága.

Mëghallotta a hírt ëgy kondás, aszongya az annyának, hogy ő mëppróbákozik vele. »Jó van! – aszongya az annya – adok nekëd olyan subát, a kibe a letsëtétebb écczaka is mëllátnak, mëg olyan csuhát, a kibe sosë sënki mën nem lát. Azutáng ëgy pár bocskort, a ki olyan sebësenn visz, hogy ha má az ëgyikët fëlhúzod is, kiabányi këll neki, hogy »hó! te hó! ne mënny még!««

A kondás fël is őtözött, vitte magával a ruhákot is, mëg a bocskort is.

Elindút, nemsokára oda is ért a kiráho. Az udvarba állott kilenczvenkilencz hëgyës karó, azon kilenczvenkilencz embërfej állott. Odaköszön a kirának, oszt elmongya, hogy mísmi járatba van ő. A kirá aszongya rá, hogy »jó, de oszt ura lëgyé a válalatodnak, mer látod-ë, kilenczvenkilencz emberfej van itt, a kik hiába tróbákoztak, ettéd lëssz a százagyik, ha nem tuccz embër lënnyi!«

A kondás válalta, hogy ő nyomára gyön a dolognak akarhogy is.

Elgyött az este, a kondás lëfekütt. A három kirákisasszony mëg má készűt az útra. Mikor má készenn vótak, odaátak a kondás fëlé, oszt rákezték: »Aluggy, aluggy, kis kondásom! hónap rëggel karón lëssz a fejed!«

De a kondás nem alutt, csak azt várta, hogy indúllyanak a kisasszonyok.

Mikor elindútak, fëlvëtte ő is a látatlanná tévő csuhát, utánnok! A lyányok hattyúképibe szátak.

Mëntek sebësenn, a kondás má izzadt is a csuhába.

Ëcczër elérnek ëgy ezüsterdőbe, ott a kútná a három hattyú mëgáll, mindënkinek vót ott a kút rovátkáján ëgy-ëgy ezüstpuhár, itt mindëgyik, odamënt a kondás is, ő is itt ëgy jót, avval utánnok.

Nemsokára beértek ëgy rézerdőbe, a hattyúk a kútná ittak a három aranpuhárbú, a kondás is szomjan vót, jó esëtt neki a fáin aranpuhárbú, oszt mëntek tovább.

Harmacczorra beértek ëgy gyémánterdőbe. Szokás szërint a hattyúk mëgállanak a kútná, mindëgyik iszik a maga külön gyémántpoharábú, a kondás is szintazonszërint. De mikor a kondás el akart gyönnyi, hogy a lyányok utánn mëgy, a letkisebbét szájával lëfele fordította.

Szátak oszt, mint a rossz. Mënt ám utánnok a kondás is, úgy loholt a csuhába, mint ëcs csuhás barát.

Kisvártatva ëgy palotáho értek. A hattyúk ott mërrázkóttak, lyányoké vátoztak, oszt mëntek be ëgënyesenn a házba. A kondás látatlanú mindenütt utánnok.

A vocsora má készen várta őköt. Ëttek is, mint a farkas, a ki ënnyivalót së látott. A kondás odaült, ő is ëtt velëk.

Mikor vocsoráztak, a kondás gondolta, hoj jó lëssz innen valami jelt elvinnyi, mer hátha el së hiszik, hogy ő itt járt. Innen is, onnan is fëlvëtt hun ëgy arankést, hun ëgy ezüstvillát, hun ëgy gyémántkanát, oszt csapta be a csuhaújjba.

A vocsora végeztyivel a két nagyobb lyány odamënt a bőcsőkhő, a nagyobb kettőt, a kisebb mëg ëgy gyerëkët a karjára vëtt, oszt szoptatott. Azok a gyerëkëk má az ő gyerëkejik vót. A letkisebb még ott enyelgëtt ëgy fiatalembërrel.

Mikor má a szoptatás is mëvvót, készűtek a tánczra, a kondás nem teketóriázott, csak fogta fël két bőcsőt, a kibe a gyerëkëk feküttek, be őköt is a csuhaújjba a kanáho mëg a villáho.

A lyányok mëg hozzáfogtak a tánczho.

Sürgöttek, mint a forgószé, járták a bolongyát, el is nyőtt a lábokonn mindën tánczná ëgy pár czipe. Vót ott fiatalembër vagy százigváló, azok mind mettánczoltatták a kisasszonyokat úgy, hogy a három lyánná, mikor mind a százann mettánczoltatták, elnyőtt a háromszáz pár czipe.

Má hajnalodott is otki, a lyányok garmadába hánták a sok elnyőtt cipét, vót má ott miliomig való is, a mënnyit má azok elnyőttek.

A kondás odament a sok czipéhë, háromszázat be azok közű is a csuhujjba. A fene së látta, tëhetëtt vóna, a mënnyi csak jóesik.

A lyányok má épen búcsúzkottak, kívël átak a pitartajtóba, a kondás is az ajtó mellé húzóczkodott, hogy këllő időbe ott në haggya a három lyány.

Végre indulásra készenn vótak.

A három lyány csak mërrázkógyik, rögtön hattyúé vályik, oszt vëszi az úttyát ëgënyest hazafele.

A hogy mënnek az erdőkbe a kutakná mindëgyikné mëgátak, a gyémánterdőbe a letkisebb eszrevëtte, hogy az ő puhara fenekivel van fëlfele, mëgihett, hogy »jaj! biztosan gyött itt utánnunk valaki!« »Dehogy gyött, dehogy gyött! – montták az öregebbek, – biztosan magad tëtted úgy, oszt most elfelejkëzté!« Allyig tutták a lyánt lëcsitítanyi.

A kondás mëg, a mëly kútná csak elgyöttek, a puharakot mind elrakta. Gondolta magába: »no, lyányok! mos tagaggyátok hát mëg, hogy én nem láttalak bennetëkët!«

Avval ő jó előre sietëtt, sokkal hamarabb hazaért, mint a lyányok. Este vót, ledőt ëgy ágyra, a mëlyikënn az azelőtt való este hát. Nemsokára hazagyöttek a lyányok is, azok azt tutták, hogy a kondás nem tud sëmmit arrú, a hun ők vótak, látták, hogy most is alszik, biztosra vëtték, hogy ez is má a karóra jut százagyiknak. Mëgint rákezték az ágya fëlëtt: »Aluggy, aluggy, kis kondásom! hónap reggel karón lëssz a fejed!«

De a kondásnak jó esëtt az álom, alutt is, mint a tej, másnap rëggel arrú az ódalárú kelt fël, a mëlyikënn még este alutt.

Allyig pitymalodott, má hívatta a kirá. »No, fiam! hát most má számolly be: ettéd lësz-ë a lyányom felikiráságomval, vagy a karónn lëssz a fejed!?« »Hát, fëlséges kirá! gráczia fejemnek! én mindënt tudok! én nyomára gyöttem mindënnek: mére járnak? hova mënnek? micsinának? hun nyövik el a sok czipe?!« Avval elmonta végig-hosszig az erdőköt, kutakot, a palotát, mëm mindent, a mit csak látott. Azután aszonta, hogy »ha mém mos së hiszi fëlségëd, hogy mindënt tudok!« – akkor csak benyút a csuhújjba, elévëtte a kanát, kést, villát, a bőcsőköt gyerëkëstű, a puharakot, a czipéket mind – »hát ëhën vannak-ë! ezëkkel ëttek, ezëkët szoptatták, ezëkbe tánczoltak, ezëkbű mëg ittak. Ez a két gyerëk a két letnagyobb lyányáé, kérdëzze csak mëg őköt, hivassa be, hogy elválallyák-é magokénak?«

Akkor a kirá lehivatta a két lyánt, mëgkérdëzte, hogy igaz-ë az, a mit ez a kondás mond? Először tagatták, de hogy ott hátok mellett a bőcsőbű rívást hallottak, odanéztek, mëgösmerték, hogy a saját tulajdon gyerëkik, ríva fakattak, hogy »kedves apám! bocsássék mëg, ha má mink kurvák lëttünk! többet ilyent nem tëszünk!«

De a kirá nem këgyelmezëtt, ökörrel szaggattatta szét őköt.

A kondásnak mëg odatta a letkisebb lyányát, mëg a felikiráságát.

A fiatalok mëgesküttek, oszt nagyon – de nagyon boldogok lëttek. Még tán most is ének, ha mên nem haltak.

Besenyőtelek, Heves vármegye. Németh László parasztlegénytől. Lejegyzési idő: 1903. deczember.