37. Nemfélek Jankó.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy embër, annak mëg két fia. Az a két gyerëk mindég az ëstállóba hát a lovakra ügyelnyi. Az ëgyik, mikor tüzeltek az ëstállóba, mindék borzongott, fét valamitű, a másik mëg, nem vót má olyan dolog a világonn, a mitű fét vóna. Az apjával is csakúgy foghëgyrű beszét, nem fét attú së.

Monta neki az apja sokszor, hogy »maj mëttanítanak mét tégëd valahun keztyűbe dudányi, nëfé! csak vesd magad olyan nagyon!« »Mit? engëmet?!« monta Jankó, »má engëm në ijeszszék mëg a világonn sënki, sëmmi!« »Jó van, jó, fiam! véginn pattan az ostor! ëcczër lëssz, a ki sosë vót!«

A gyerëk nagyon makacs vót, fëltëtte, hogy – van ötven tallérja, oszt elindú a világba, azt az ötven tallért annak aggya, a ki őt mëttaníttya fényi.

El is indút. Má a másik faluba kezte kiabányi, hogy »ötven tallér annak, a ki mëttanít fényi!« A harangozó vállalkozott, hogy maj mëttaníttya ő!

Fëlkűtte Jankót a toromba harangoznyi écczaka, ő mëg lepedőt vëtt magára, oszt úgy mënt fël a toromba. Mikor Jankó mëllátta, nem hogy mëgijett vóna, ha fëlkapta az ölibe, oszt kihajította a toronyablakonn.

Abbú a falubú mënt tovább. Mindënütt azt kiabálta, hogy »ötven tallér annak, a ki mëttanít fényi!« Ott mëv vót ëgy hóhér, a ki azelőtt való nap akasztott fël hét embërt. Ő aszonta, hogy mëttaníttya Jankót fényi, ha ördöggel határos is. Elhítta Jankót magáho, bezárta abba a komrába, a hun a hét akasztott embër lógott, ott këllëtt neki lënnyi rëggelyig.

Várta a hóhér, hogy maj rimánkogyik Jankó, csak eresszék ki má, de Jankó olyan jóézűenn alutt, mint a tej, eszi ágába së vót, hogy ő most akasztott embërëkkel hál ëgy haj alatt. Rëggel kigyött a komrábú, nem vót ő neki sëmmi baja së, még inkább olyan kanfurgyia beszédëket beszét, hogy nem győztek rajta ëlëget nevetynyi.

Jankó mënt tovább, mert még nem tanították mëg fényi.

Mëgy, mëndëgé, tróbákozott ő vele mindënfajta embër, de nem mënt vele többre a neveccségné.

Ëcczër beért ëgy kirá udvarába. Annak a kirának vót ëgy vára, a kibe sënki së mert má estefele bemënnyi. Ki is vót hírjesztelve, hogy a ki abba három nap, három écczaka mëm mer lënnyi, azé lëssz a kirá lyánya.

Jankó a hogy mëhhallotta, ëgënyesenn mënt mondanyi, hogy ő nem fé az ördögtű së, ő mëhhá benne.

Estefele be is mënt Jankó a várba.

Écczaka épenn javába alutt, nagy csörtögést hallott. Fëlkelt, hát láttya, hogy a szoba, a hun hál, tele van boszorkánval. Lëhajtotta a fejit vissza, oszt alutt tovább. En neki nem vót sëmmi së.

Másnap écczaka – mer azelőtt annyit alutt, hogy mos má nem birt alunnyi – fëlvót. Ëcczërcsak gyött feléje kilencz haláfej, mëg kilencz haláláb. Fëlszëtte mind, a fejekët mëgësztërgályozta, a lábakot fëlállította, oszt elkezdëtt velëk gugliznyi. Guglizott egész rëggelyig.

Harmagyik écczaka hat fekete embër hozott elejbe a Szen Mihá lovánn koporsóba ëgy öreg ősz embërt, de Jankó attú së fét, odamënt, oszt kipëndërgette az öregnek a bajuszszát. A többit mëg mëkkínáta ëgy-ëgy pipa dohánval. Azutánn rágyútott maga is, oszt lëdőt ëgy hêre, pihent, mint Marczi Hevesënn.

Rëggerre kitelt a három nap. Mënt a kiráho Jankó, hogy övé má a lyánya, kiáta a három napot. A kirá csudákozott, hogy »no! még ilyen embërt nem láttam az életbe, má igazánn fájin embër vagy! ettéd a lyányom!«

Mëg is tartották az esküvőt mingyá másnap. Vót ott olyan dáridó, hogy még olyat ki látott!

Mikor lëfeküttek a legény a lyánval, a szógállónak má jó előre mëv vót parancsolva, hogy éfékor a legény alá öncsön valamit, hátha attú mëgijed!

Úgy is vót. Éfékor mënt be a szógálló, vitt be ëgy csobor halat vízzel ëgyütt, azt öntötte a királyány ura alá. Hát a hogy odaöntötte, a hal elkezdëtt vickándoznyi, a legém mëg fëlérzëtt. Nem tutta: mi lëhet az ott alatta? úgy mëgijett, maj mëhhasatt a szívi. A feleségi mëg ezt leste. Mikor javába ihedëzëtt az embër, Nemfélëk Jankó, a királyány nagyot nevetëtt rajta. »Mit neveccz, te bolond!« monta neki Jankó. »Hát csak azt, hogy ilyen embër vagy të! aszontad, hogy má nincs olyan a világonn, a kitű të féné, oszt mos mëg attú a csëpp haltú is halára ijetté! No! azé nem baj! csak mëttréfátunk!«

Jankó ëgy kicsit rëstëlte is a dógot, de azutánn má ő së nagyon bánta, hogyha monták neki a halat. De nem is kötte többet az ëbet a karóho, ha mëhhúzta magát, a feleségivel boldogann ét, tán mém most is él, ha mën nem halt.

Besenyőtelek, Heves vármegye. Gyürő Klári parasztasszonytól. Lejegyzési idő: 1904. márczius.