65. Nemtudomka.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá. Annak a kirának a feleségi épenn terhës vót, egy lova mëg hasas, mikor ő neki el këlletëtt mënnyi a háborúba.

Az egész ház kirá nékű maratt.

Ëcczër a kiráné lëbetegëdëtt, ágyba fekütt, olyan szép gyerëkët születëtt, hogy olyant még sosë láttak: aranhaja vót. Az écczaka a ló is mëgellëtt, annak mëg gyönyörű szép aranszőrű csikaja lëtt.

Mëgörűtek nagyonn mindakettőnek, oszt, hogy ëgy écczaka lëtt mindakettő, a gyerëk is mëg a ló is, a csikót bevitték a szobába, ott nevekëdëtt, nyőtt a kis kiráfival.

A kis gyerëk nagyon okos lëtt mëg az aranszőrű csikó is, mer hogyím a kiráfi is tátosgyerëk vót mëg a kis csikó is.

A kiráné má mëgúnta várnyi az urát, olyan soká vót oda a háborúba. Gondolkozott is má rajta, mit csinállyék? férhë mennyék-ë vagy së? mer az ura má azóta akar mëg is halhatott a háborúba! De eleintenn nem mert csinányi sëmmit, mer azé, hogy fét a gyerëkitű, a ki nagyonn okos vót, tudott, látott a mindënt!

Ëcczër hogy? hon nem? összeszövetkëzëtt ëgy szabóval. Adott a neki tanácsot mingyá!

Mer az asszony nem akart először vele kötynyi.

– Hát majd elveszíjük valahogy!

Az asszonnak csak most jutott az eszibe, hogy igasság a! a gyerëkët olyan szépenn el lëhet láb aló tënnyi, hogy eszre së vëszi, së ő, a gyerëk, së más!

Bele is ëgyezëtt, a mit a szabó mondott.

Ëgyüvé mëntek oszt, éték világokot. De nagyonn szúrta az ódalokot a gyerëk.

Aszongya a szabó a kiránénak:

– Hallod-ë, te! Aggyá annak a gyerëknek levest, de tëgyé bele mérget is! Në fé! ha azt mëgëszi, nem lëssz vele sëmmi bajunk többet.

– Jó van akkor! monta az asszony.

Má défele járt az üdő, a kiráné hozzáfogott az ebédkészítéshë. Ëgy tál levest külöm tëtt, mérget kavart bele. A saját tulajdon fiának szánta.

Igën ám! de a gonosságot még a tyúk is kikaparja!

Dorombolt a kis ló az ëstállóba nagyonn! rúgott-vágott, szaggatta a kötőfékët. Hallya odbe a kiráfi, hogy – »é! de nagy viczkándozás, zaj van az óba! mi lëhet a?«

Kimënt. Nem látott sëmmit, de a kis aranszőrű ló csupa tajték vót a nagy rugdalódzástú.

– Mi lelt tégëd, kis lovam?

– Engëm nem lelt sëmmi, kedves kis gazdám! ha nekëd készű itt valami!

– Ugyan mi készűhet?

– Mëgmondom, kedves kis gazdám! a të anyád tégëd el akar vesztenyi avval a rossz szabóval ëgyütt, a kihë hozzátëtte magát. Tudod-ë, ha débe az asztalho ültök, në ëgyé a levesbű, ha öntsd ki a fődre, mintha elejtëtted vóna a kezedbű! De úgy tëgyé, mer máskép többet nem láttyuk ëgymást eleventenn!

– Ennye, kis lovam! hát csakugyan? isz vëttem én eszre valamit, de mës së ámottam, hogy engëm el akarnak vesztenyi! No! majd úgy tëszëk, a hogy të mondtad!

Elgyött az ebéd, behozzák a levest. A szabó mëg a kiráné úgy kandzsaltak rá fészëmmel, hogy mikor fordú má fël!

De a kiráfinak is vót ám eszi! Úgy tëtt, mintha közelebb akarná magáho húznyi a tányírt, de mikor az asztal szélyire húzta, csak lërántotta. A leves kimënt mind a fődre.

Rákiátott az asszony, hogy mé nem vigyáz jobban! isz nem egészenn kis gyerëk má! De a kiráfi nem szót së fejíret, së feketét, csak úgy tëtt, mintha bánná, a mit tëtt!

Dehogy bánta!

Vitt be neki az annya másik tá levest, de má akkor azonn járt az eszi: mivel lëhetne elvesztenyi a fiát?

Másnap rëggerre a szabó újfënt tanát ki valamit.

Az asszony mëg má szomorkodott, hogy no! életben marad má a fia!

– Në búsú, hé! tanátam én ki valamit mëgint!

– Tanátá a! ugyan mit tanátá vóna! nem lëhet azt elvesztenyi, mer a valami módonn mëgint kiszabadú belűlle!

– No! má abbú në szabadúllyék ki! csiná’ csak neki mérges bogácsát, nëfé! maj parancsol az neki!

– Am má igën! am má tëszi! örűt az asszony, örömibe össze is csókolgatta érte a szabót, a csesznye szabót.

Avval kimënt a konyhába, lisztët kavart, abba mérëgport szórt, bogácsát szaggatott belűlle, oszt kisütte.

Hallya odbe a kis kiráfi mëgint, hogy zörög a kis ló. Mingyá gondolta, hogy baj van mëgint!

Kimënt.

Aszongya a kis ló:

– Ládd-ë, kedves gazdám! nem hannak nekëd azok békét, még csakugyan végedre nem járnak! Most mëg bogácsát sütött az anyád, vigyázz, hogy mën në étessënek, mer a bogácsába étető van!

A kiráfi mëgköszönte a kis ló jóakarattyát, mëcscsávingatta a fejit, szomorú lëtt, oszt bemënt.

Ebédné sëhossë akart ënnyi a bogácsábú. Csak kínáták, csak monták, hogy »ëgyé mán!« az annya is mëg a szabó is, de ő nem szót ëgyebet, csak, hogy »nem këll!«

Étel után összesúgtak-búgtak az asszony is, az embër is, hogy »no! evvel së mënünk sëmmire!«

Nem ám! mer a kis ló fëlokosította a kiráfit.

Harmacczora ugyan mit tanállyonak má ki? má së a leves, së a bogácsa nem hasznát, mivel kéne merrontanyi? má az étellel nem!

– Tudod-ë, mit? asszony! monta a szabó, maj varrok én olyan ruhát, a kit ha fëlvësz, rögtön mëghal!

Az asszony ráhatta a szabóra, mer má ő gondolta, hogy a gyerëk többet tud, mint ők.

A ruha készűt, készűt, de a kis ló abba is kiokosította a gazdáját.

– Ha aszongyák, hogy vëdd fël! të mongyad azt: vëgye fël előttem más, mer én nem tudom fëlvënnyi! Në fé! sëmmi bajod së lëssz!

A gyerëk má úgy hozzá vót szokva, hogy el akarják vesztenyi, má nem is bánkódott rajta. Süvűtve mënt be a szobájába is.

Mikor a ruha elkészűt, behívatták a kiráfit.

A szabó elmonta neki, hogy úgy szerettyi ő a kiráfit, mintha a tulajdon gyerëki vóna, në vëgye zokonn, ëgy ruhát csinát neki ajándékba, itt van, vëgye fël!

Eszihë nyút a kiráfi, nem hajtott a hizelgő szóra! Aszonta neki:

– Vëgye fël elsőbbet maga, mer én még ilyen ruhát nem láttam, nem tudok hozzá!

A szabó elfelejtkezëtt magárú, fëlvëtte a ruhát. De allyig őtötte ki a dakut, mingyá mëghalt.

Mëg vót ijedve az asszony, hogy micsiná most ő vele a fia!? De a kiráfi nem szót neki sëmmit. Hallgatott, mer a kis ló úgy parancsolta.

Má hét esztendeji, hogy a kirá odavan, a fia is azt hitte, hogy má lëhetetlen, hogy hazagyőjjék! Mikor ëccërcsak ki lép be a házba, mint a kirá!

Vót öröm, a kiráfi maj kibújt a bőribű! a kiráné is mutatta vóna, hogy de jó, hogy a kirá hazagyött! de belőrű szorította a madzag, hogy a fia elárollya, oszt akkor jaj neki!

A kiráfinak eszi ágába së vót. Másutt járt az ő elméji!

Ëcczër a hogy kivël van az ëstállóba, aszongya neki a kis ló:

– Hallod-ë, kedves gazdám! má apád itthonn van, nekünk itten többet nincsen sëmmi keresnyivalónk së, mer az a hunczut anyád – maj mëllásd – még vesztünkre tör mindakettőnknek! Jobb lëssz, ha elmënünk valamére, úgy, hogy hírikët së hallyuk többet!

A kiráfi tutta, hogy az ő kis lova jót akar neki, beleëgyezëtt.

Másnap odaát az apja elejbe.

– Écsapám! Isten ággya mëg! ën elmënëk itthonrú, többet sosë látnak. Begyöttem elbúcsúznyi.

Az apja csak nagyot nëzëtt rá.

– Hát oszt hova vagy mé mënné el të innet, fiam!? nem jó nekëd itthon? vagy mé van másfele vágyásod? bántott valaki?

A kiráfi nem szót sëmmit, csak aszonta, hogy ő elmëgy, mer muszaj.

Rimánkodott oszt neki az apja, igírt fűt-fát, mindënt, csak në mënnyék el! de a fia aszonta, hogy má ez igy van elhatározva, ő mëgy.

Avval elbúcsúzott az apjátú, fëlült a kis lóra. De szátak is úgy, hogy ëgy szempillantás után már nem lëhetëtt őköt látynyi.

Kutyanyomba léptek.64)

Mëntek, mëntek, nagyon sokáig mëntek, mig ëgy királyi palotáho értek.

Ott mëgátak. Aszonta a tátos ló a kiráfinak:

– No! kedves gazdám! má ide értünk! Itt má külöm mënünk. Én majd elmënëk a selyëmmezőre legelnyi, të mëg ereggy, mënny ennek a királyi palotának a kapujába. Akarmit kérdëznek tűlled vagy szónak hozzád, mindërre aszondd, hogy »nemtudom!« Ha hínak be, be në mënny, mig a letkisebb kirákisasszony nem gyön ki érted! Oszt ha kérdëznek: minek szeretné elányi, në szó sëmmissë, csak ha ők mongyák, hogy szeretné-ë kertész lënnyi, arra rázd a fejed, de azé akkor is csak aszongyad, hogy »nemtudom«. De így tëgyé, a hogy én montam, mer máskép közöld magaddal a bajodot! Ne! itt van ëgy kantár, ha ezt merrázod, akarhonnat elé gyövök, ha kivánod, oszt mëttëszëm mindën kivánságodat!

A kiráfi maj hogy nem rítt, mikor az ő kedves aranszőrű kis lovátú mëk këllëtt neki ványi.

Az mënt a selyëmmezőre, a kiráfi mëg a palota elejbe, ott lëült ëgy kis lóczára. Ott várt, míg belőrű eszre nem vëtték, hogy valaki ül a kapu előtt a lóczánn.

Aszongya az öreg kiráné a kirának:

– Ugyan mënnyék má ki, apjok! nézze mëg, ki ül ott mëg mit akar!

– Jó van no! monta a kirá, oszt kimënt.

Mikor odaér, aszongya neki:

– Aggyon Isten jó estét, öcsém!

Ránéz a kiráfi, oszt aszongya:

– Nem tudom.

– Nem tudod? hát má honnë tudnád, láthadd, hogy má este van!

– Nem tudom! mongya a kiráfi.

– Në azt beszédd hát má mindég, hogy: nemtudom, hát mondd má mëg: mi járatba vagy?

– Nem tudom.

– Nem tudod? hát mi szeretné lënnyi: libapásztor-ë vagy gulyás vagy micsoda?

– Nem tudom.

– Hát mi szeretné lënnyi mégis?

– Nem tudom.

– Hát lëszël-ë kertész?

– Nem tudom – monta a kiráfi, de a fejit úgy rázta, hogy lëssz!

– No! hát ha lëszël kertész, gyere be!

– Nem tudom – monta mëgint a kiráfi.

– Nem tudod? Nemtudomka vagy hát! De má maj hogy mérges nem lëtt a kirá.

A kiráfi erre is csak aszonta:

– Nem tudom.

– Nem tuccz të sëmmit!

A kirá avval bemënt, odbe elmonta, hogy még olyant nem láttak, mint a minő embër otki van: mindërre aszongya: nem tudom.

Azután oszt kikűtte a feleségit, hátha am mán jobban tud vele boldogúnyi.

Kimënt az is.

– Aggyon Isten jó estét, öcsém!

– Nem tudom – monta a kiráfi.

– Hát ki vagy? mi vagy? mi járatba vagy?

– Nem tudom.

– Hát mi szeretné lënnyi?

De ő, akarmit kérdëztek tűlle, csak aszonta:

– Nem tudom.

– No! Nemtudomka vagy hát, ha të mindënre aszondod, hogy »nem tudom!«

– Nem tudom – még arra is aszonta a legény.

– No! hát má evvel nem tuccz boldogúnyi – monta magába a kiráné, mikor mënt befele, ez csak annyit tud, hogy »nem tudom!« No! iszën akkor sokat tud.

Kimënt azután a letöregebb mëg a közepső lyány is, de azok csak új jártak vele, a kiráfi mindég csak, hogy »nem tudom«. El is nevezték Nemtudomkának.

Letutóllyára kimënt a letkisebb lyány.

Odaköszön az is:

– Aggyon Isten jó estét!

– Nem tudom.

– Hát minek ülsz itt?

– Nem tudom

– Vársz valakit?

– Nem tudom.

– Hát csakugyan kertész szeretné-ë lënnyi?

– Nem tudom – monta a kiráfi, de a fejivel azt intette, hogy »az«!

– Hát akkor gyere be!

– Nem tudom – monta újfënt, de fëlkelt a helyirű, oszt mënt befele utánna.

Odbe kérdëzgették, faggatták errű is, arrú is, de Nemtudomka csak annyit mondott: Nem tudom.

Má az egész ház úgy hítta, hogy »Nemtudomka«. Nem lëhetëtt avval sokra mënnyi, mert ha dógot parancsoltak neki, mëgtëtte, de má ha szónyi këllëtt, ő vót az örökös nemtudom!

A kirá rábizta a kertët, de mëhhatta neki, hogy szép lëgyék ám mindën, mer elcsapja! Ő arra is aszonta: nem tudom.

– De tuggyad, az ebatta! te Nemtudomka, te!

Gyönyörű is lëtt a kert nemsokára, olyan, hogy mikor a kirá mëllátta, csak elbámút, hogy még az ő kertyi ilyen szép nem vót soha. Dicsírte is odbe a csalággyai előtt, hogy má akarhogy, akarmint! Nemtudomka az embër! még ilyen szép sënki kezi alatt nem vót a kert, mint most!

Nemtudomka dógozott is benne rëggeltű estyig.

A legközelebb eső vasárnap a kirá aszongya a csalággyának, »hogy vasárnap van, mënnyünk az Isten házába!«

Készülőttek is minnyájann, csak a letkisebb nem.

Aszongya neki az apja:

– Hát të nem gyössz a templomba?

– Nem écsapám! mer beteg vagyok!

– No! ha beteg vagy, në gyere!

A többiek elmëntek a templomba, a lyány otthonn maratt, hogy »beteg«. Hát az is vót, mer a szívi fájt – Nemtudomkáé. Ott nézte egész nap az ablakbú, mit csiná Nemtudomka.

Nemtudomka elvégezte még jókor mindën dógát. A királyék má a templomba vótak, mikor neki eszibe jutott valami.

Mëgrázza a kantárt.

A másik perczbe má ott termëtt a kis aranszőrű ló előtte.

– Mit parancsolsz, édes gazdám!

– Lëgyék nekëm ezüstruhám, nekëd mëg ezüstszerszámod.

Allyig monta ki Nemtudomka, má mindën úgy vót. A lovonn ezüstszerszám, ő rajta mëg ezüstruha.

Akkor felkapott a kislóra, a ki vitte ëgënyest a szép kerbe. Ott mëgátak. Azt mondja a kis ló a gazdájának:

– No! kedves gazdám! hogy vágjam én össze ezt a kertët!? Úgy-ë, hogy në lëgyék rajta sëmmi vagy hogy még a sárgafőd is fëlfele borullyék?

– Vágjad, kis lovam, a hogy akarod! monta Nemtudomka.

Össze is vágta a ló a kertët úgy, hogy a sárgafőd csakugyan fëlfele fordút. Olyan vót a kert, mint az itíllet.

Nemtudomka avval visszafordút, a lovát eleresztette, oszt beült az óba pipáznyi.

Azalatt mëg kívël járt a szakács, ződség këllëtt vóna neki, de maj hanyattvágódott, mikor a kertet látta! nem vót ott sárgafődné ëgyeb. Fël is tëtte, hogy no! mëgá! Nemtudomka! majd elárollak a kirának! igy gondozod të a kertet?

Mikor bemënt a konyhába, má a kirá akkor otthon vót minden családostú. Mënt is be a szakács mingyá, oszt elmonta, hogy nem tud levest főznyi, mer úgy össze van gázolva a kert, hogy még olyat! az ilyen rendës kertész së ér ëgy ütet taplót!

A kirá csak nagyot nézëtt. Nem hitte, a kit a szakács mondott.

– Hallod-ë, szakács! ha të most hazudol, tizënkét botot kapsz a farodra!

– Állom.

– No! hát gyere, oszt nézzük mëg!

De mikorra kiértek, a kert még tízszërte szëbb vót, mint azelőtt. A szakács szakajtott ződséget, de nem tëhette aggyig a levesbe, még a kirá rá nem húzatta az ő járandóságát.

Vakarta is a szakács a bot helyit. Nem tudott mit gondolnyi, hogy az a kert mé vátozhatott mëg olyan hamar. De annyit gondolt, hogy az a Nemtudomka nagy mestër lëhet, azé, hogy nem szó’ ëgyebet a nemtudom-ná.

A legkisebb kirákisasszony látta végig az egészet, mikor a ló vágta, rúgta a kertet, as së tutta, ki rajta az a fényës vitéz, de azé nem szót sëmmit sënkinek, gondolt ő magába valamit!

A másogyik vasárnap mëgint templomba készűt a kirá. Mindën fejircseléd készűt, simakodott, fésűködött, csak a letkisebb királyán nem.

A kirá eszrevëtte, hogy az ő lyányának most së akaródzik templomba mënnyi.

– Hát të, lyányom! táng most së akarsz a templomba gyönnyi hê?

– Nem hogy nem akarok, écsapám! de nem lëhet!

– Hát ugyan mé?

– Beteg vagyok.

– Nagyon furcsa, hogy të mindég vasárnap vagy beteg, mikor az Istenházába kék gyönnöd. Tán nem szereccz imátkoznyi?

– Szeretek én, monta a lyány nagy hunczutann, de ha beteg vagyok!…

A kirá ráhatta. Utóvégre nem tudhatta, nincs-ë valami baja!

Nemtudomka csak azt leste, mikor mënnek el. Bemënt az ëstállóba, mëgrázta a kantárt.

A kis ló ëcczërre ott vót.

– Mit parancsolsz, édës gazdám?

– Azt, hogy lëgyék nekëm arany ruhám, nekëd mëg aranyszërszámod!

Mingyá mëllëtt mindën.

Akkor Nemtudomka ráült a kis aranszőrű tátosra, oszt mëntek be ëgënyest a kerbe.

Ott aszongya a kis ló:

– No! kedves gazdám! hát hogy vágjam össze a kertet? úgy-ë, mint a mútkor vagy még százszor jobban?

– A hogy akarod, kis lovam! – monta Nemtudomka.

Vágta is a tátos a kertet, a hogy csak birta. Fël vót ott fordúva mindën tövel-hëgygyel. A szép kertre rá së lëhetëtt ösmernyi.

A letkisebb kirákisasszony látta ezt is az ablakbú, mer mindég ott vót, hogy Nemtudomkát láthassa.

A szakács újfënt kimënt a kerbe ződségé. De hogy birt vóna ëgy szálat is szakajtanyi, mikor olyan vót az, mint ha ëgy regemënt huszár hát vóna benne.

Bemënt, de gondolta magába, hogy maj sikerű most! mëgá, Nemtudomka!

Mikor a kirá hazagyött, av vót az első, mënt a szakács árolkonnyi. De Nemtudomka jó fűre tapodott,65) a kirá előtt nagy bëcsületyi vót.

– Hallod-ë, szakács! – monta a kirá, – ha hazunnyi mersz, huszonkét botot az esső së mos lë rúllad!

– Én azt së bánom, de ezt most merëm állítanyi! – vágta oda févállrú a szakács.

– No! mëllássuk!

Avval mëntek.

A kertbe százszor szëbb vót mindën, a levelek, gallyak mind arannbú, oszt úgy virított mindën, a hogy má csak këllëtt.

Ez mind a szakács bőrire mënt. Nem is vót Nemtudomkának a királyi udvarba olyan ellenségi, mint az. Az, ha lëhetëtt vóna, ëgy kaná vízbe elvesztëtte vóna. Hónnë! má annyit kikapott végette!

Másnap ünnep készűt a kirá kastéllyába.

Férhë akarta annyi a lyányait. A két nagyobb választott is magának ëgy-ëgy kiráfit, de a letkisebb aszonta, hogy ő nem mëgy férhë. Csudákoztak rajta minnyájann, hogy még ilyen lyánt! de ő nem bánta. Tutta úgyis, hogy Nemtudomkáho nem aggyák, ő mëg fëltëtte, hogy másho nem mëgy.

– Ha nem mégy, nem mégy, itt maraccz! – monta az apja, de a két nagyobb lyánnak lagzit csaptak.

Mikor javába át a lagzi, Nemtudomka eléhítta a kis aranszőrű lovát, annak gyémántos szërszámja vót, neki mëg gyémántos ruhája, de a kertet úgy összegázolták mëgint, hogy még a fala is kidőt.

A szakácsnak most is esëtt valami dóga a kerbe, kimënt, de mëmmëg szörnyű rendetlenséget látott.

Ëgyebet së csinát aggyig, még a kirának nem jelëntëtte. Könnyebb vót a szívinek, hogy árolkodhatott.

De csakúgy rajta vesztëtt, mint ezelőtt, még hozzá, most mëg ötven mogyorófásat kapott. Mer a kert mos mëg má olyan vót, mint Tündérország, anná szëbbet írnyi së lëhetne. Fël is tëtte magába a szakács, hogy ő má Nemtudomkával többet nem tësz fël.66)

Má régënn elmút a lagzi, a két nagyobb lyány má féketőbe67) vót, a kirát nagyonn bántotta, hogy a letkisebb lyánya mém most is lyány. Ëcczër elejbe át, hogy akarhogy! de má mënnyék férhë, válaszszon magának, a kit akar!

A lyány aszonta rá, hogy »jó van, apám! ha azt akarod, én mëttëszëm! Van én nekëm ëgy aranyalmám, ëgy arangyűrőm mëg ëgy selyëmkendőm, ha valaki azt lóhátrú innen az ablakbú kikapja a kezembű, hát azé lëszëk!«

Az apja beleëgyezëtt. Mingyá is kihirdettette, hogy a lyánya férhëmënendő, a ki magáénak akarja, hát győjjék!

Mëntek is elëgenn, a kirá allyig győzte a lovaikot abrakkal. Vót ott gazdagná gazdagabb, szëbbné szëbb kiráfi, ëgyik messzibbrű való, mint a másik.

Mikor szalajtattak a királyányé, még csak ëgyik së tudott sëmmit, pegyig nagyon hirës kiráfiak vótak.

Mëhhallotta ezt Nemtudomka is. Mëgrázta a kantárszárat, a kis ló mingyá ott termëtt, gyémántos szërszámmal fëlszërszámozta, ő maga gyémántos ruhába őtözködött, avval fëlült a tátosra, oszt mënt a lyányé. Lë is kapta az ablakbú az almát is, a gyűrőt is mëg a selyëmkendőt is! Mikor má mind a három nálla vót, akkor csak illa berëk! szát! ki tuggya: mére!? Elmënt. Sënki së tutta azt së, hogy kicsoda? azt së, hogy hovavalósi! Csak a kirákisasszony egyetlen maga!

Alkonyodásba Nemtudomka kívël hatta a lovát a selyemmezőnn, ő mëg mënt a helyire, az ëstállóba. Az aranyalmát, arangyűrőt mëg a selyëmkendőt betëtte a csuhújjba, oszt lëfekütt.

Másnap rëggel még Nemtudomka alutt, mikor valaki az ëstállóba járt. A mindënës vót, a ki a pipáját kereste, mer elveszëtt. Keresgéte mindënhun, utóllyára a Nemtudomka csuhájába is benyút. Hát lelkëmatta! pipaszár helyëtt mit tanát? a kirákisasszony jegyajándékját, a kit Nemtudomka kapott lë az ablakbú.

Szalatt be ëgënyesenn mondanyi, hogy mismit tanát a Nemtudomka csuhújjába.

A kirá csak hallgatta, mit beszé a mindënës, először nem akarta hinnyi. De mikor a lyánya is a mellett bizongott, hogy csakugyan Nemtudomka vót, a ki lëkapta az ablakbú, akkor hitte el.

– Hát akkor ereggy el hozzá, de itt velünk nem laktok, ha ott van a tyúkól, oszt lakjatok abba, ha má a Nemtudomkát választottad!

A kirákisasszony bánta is azt! örűt, hogy a Nemtudomkáé lëhetëtt!

Még az nap ëgybe is keltek, oszt bemëntek a tyúkólba. Ott éldegéltek ők, nem vót sëmmi bajok, az új asszony csak azé bosszankodott, hogy az ő ura mindënre aszongya, hogy »nemtudom«. Monta is az urának, hogy mongyon má mást is, de az arra is csak aszonta:

– Nem tudom.

Nem tutta ám az asszony, hogy Nemtudomkának hét esztendeig nem szabad anná ëgyebet mondanyi!

Má jó sokáig élt Nemtudomka a kirá lyányával, mikor ëcczër kívël ült a tyúkól előtt, a két sógor vadásznyi mënt lovonn, oszt hítták őt is.

De ő csak aszonta: – Nem tudom!

– Hát mé nem gyössz?

– Nem tudom.

– Eh! nem tuccz të sëmmit, szamár vagy! ne ë! ëgy ló! ülly rá, oszt gyere velünk! Avval odalöktek neki ëgy rossz lovat, a ki mikor ráült, az árokba dőt vele.

Nemtudomka bemënt az óba, mëgrázta a kantárt, mëjjelënt a lova mingyá. Szép szërszámmal, szép ruhába el is indút Nemtudomka a két sógor után.

Az útonn csak annyit mondott a lovának, hogy bá csak a két sógor në lőne sëmmit!

Úgy is lëtt. A két sógor még nem lőtt ëgy fiaverebet së, mikor Nemtudomkáná má annyi nyúl vót, hogy allyig birta a lova.

Azok csak nézték, hogy ki az a fényës vitéz? de nem ösmerték mëg. Kérték tűlle a nyulakot, hogy aggya el?

Nemtudomka azt felelte, hogy a nyúl pézé nem eladó, de ha a homlokokra rá hannak süttyni ëgy négykrajcárost, akkor odaggya. Azok nagynehezenn beleëgyeztek.

Mikor má a bélyag mind a kettőnek a homlokánn vót, Nemtudomka odatta a nyúlat mind.

Avval mëssarkantyúzta a tátost, hogy jóval hamarabb hazaérjën, mint a két sógor. Mikor má azok a kapuná gyöttek, ő újra ott ült a tyúkól előtt.

– Ládd-ë, Nemtudomka! mënnyi nyulat lőttünk mink, të mëg sëmmit së!

– Nem tudom.

– Szamár vagy! oszt jót nevetëtt rajta a két embër.

Másnap mëmmëg hítták Nemtudomkát. Ő mëmmëg úgy cselekedett. Sok nyúlat lőtt, de csak úgy atta oda, ha a farokba patkát süt nekik. Azok as së bánták, csak nyúl lëgyék!

Harmannap mëgint. De má akkor Nemtudomka aranszarvast fogott elevenen, azt is odatta a két sógornak, ha a markokba ëgy krajczárt bele hannak sütynyi.

– Ha má a nyulé annyit kiátunk – monta az ëgyik sógor – akkor ëgy eleven aranszarvasé azt má csak elszënvedhettyük!

Mëg is engették.

Nemtudomka hamar hazaért, a tyúkól elejbe ült, mintha ő ott várná a jó szërëncsét. A két sógor agyonn is csúfolta az aranszarvassal, de Nemtudomka úgy gondolta, hogy lëssz még e másképp is!

Odbe a kiráná dicsekëdëtt a két vő, hogy ëhun ë! mink most is aranszarvast fogtunk, Nemtudomka mëg úgy ül ott a tyúkól előtt, mint szent Gugg.

Hát bizony a kirá së nagyon szerette Nemtudomkát vejinek, de má belegyőződött, hogy má ússë lëssz másképp, csak rosszabb vóna, ha még ő bántaná azé, mer olyan hülye.

Hanem az aranszarvasnak annyira mëgörűt, hogy mëhhítta a két vejit is mëg Nemtudomkát is magáho vacsorára.

De Nemtudomka azt üzente, hogy aggyig ő el nem mëgy, még ő hozzá nem mënnek.

A kirá még haragudott is, hogy »né! ez a rossz Nemtudomka mit akar!« de utóllyára aszonta, hogy »nézzük mën no! micsiná velünk?«

Mikor este elmëntek, allyig birtak a tyúkólba bebúnyi, de má mikor odbe vótak, akkor látták, hogy mi van ott!

Csupa arany mëg ezüst oszlopok, a kalincsok is végig, as së tutták, hogy lépjënek. Bëzzëg bámút most mindënki!

Ott vót olyan lakoma, hogy a kirá nem felejtëtte el sosë, még élt.

Másnap csapott oszt a kirá lakomát, vót ott mindën, a mi jó, ott vótam én is, új jó laktam túrós lepénynyel, még most is négyszögre áll a hasam a szilvátú!

Nemtudomka látta, hogy az ő két sógora së lë nem vëszi a kalapját, së lë nem ül, mëg keztyűs kézzel ësznek.

Aszongya nekik:

– Hát minő embërëk vattok tik, hogy az ételné fël tartyátok a kalapot?

Azok hímëltek-hámoltak, de Nemtudomka tutta, mé szól!

– Mëg oszt lë së ültök, azutánn keztyűs kézzel ësztëk! hogy van a?

Az öreg kirá is csudákozott rajta.

– Vessétëk lë a kalapot! – monta nekik.

Azok nagynehezen lëtëtték, a homlokokrú csakúgy virított lë a bélyag.

– Azutáng üllyetek lë!

De azok aszonták, hogy: – nem lëhet, mer ott valami van! ëgy patkó helyi!

– Tëgyétëk lë a keztyűt!

Lëvették, de a markokba ott szorongatták a tüzes krajcár helyit.

Azutánn kérdőre vonta őköt a kirá, hogy hun szërëzték azt a bélyagot?

Azok még akkor së tutták, hogy Nemtudomka vót az, a kitű a sok nyulat mëg az aranszarvast kapták, hát mást beszétek, mint a ki igaz vót.

De Nemtudomka ám a szavokba vágott. Elmonta tövirű-hëgyire – má ekkorra, de még előbb lëtelt az ő hét esztendeji – a hogy törtint a nyúlfogás mëg a bélyagsütésëk mëg hogy mënnyire csúfolták őt a két sógor. Azutánn kinyilatkoztatta azt is, hogy ő kirának a fia, elmonta az életyi törtinettyit, lëvëtte a kalapját, mëgmutatta a haját, szinarambú vót.

A kirá ezënn annyira fëlharagudott a két vejire, hogy mingyá elcsapta őköt.

Nemtudomkának mëg odatta a felibirodalmát, a ki a feleségivel olyan boldog lëtt, hogy még!…

De vigyáztak is ám magokra, jód mën në hallyonak.

Hát mëllëhet, hogy még most is ének, ha mën nem haltak.

Besenyőtelek, Heves vármegye. Molnár Margit, öreg paraszt özvegy asszonytól. Lejegyzés ideje: 1904. augusztus.