51. A királyficzigánylegény.
Reading edition
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kiráfi. Az a kiráfi lëvëtette magát három arczképbe, a három képet elkűtte három királyánnak, hogy nézzék mëg, minő ő, hogy elgyönnek-ë hozzá. De a kiráfi egész czigányosan, ripacsos arccal vëtette lë magát, olyan vót, mint ëgy valóságos czigány.
Az első királyány azt üzente, hogy ha a világon több nem vóna, së mënne el hozzá, a másogyik, hogy a sáros csizsmáját së türűné mëg benne, a harmagyik mëg, hogy elmënt vóna, ha épen most mëg nem kérték vóna.
Hát így a kiráfit jó kifizették.
»Mëgállyatok csak!« gondolta magában, »majd adok én nektëk!«
Avval fogta magát, fëlőtözött czigánylegénynek. Elmënt az első királyány apjának az udvarába. Ott beszegődött muzsikusnak, mer szépen tudott muzsikányi.
A királyány alyig látta, hallotta ëcczër-kécczër, nagyon mëszszerette. Kérte is az apját, eressze őt ki a muzsikusho, hagy hallgasson mëg ëgy pár szép nótát. Az apja nem gondolt semmit, kieresztëtte.
Ott a lyány bevallotta neki, hogy minő nagyon szeretyi mëg biztatta, hogy szökjönek mëg ëgyütt.
Úgyis vót. A kapuféfátú së búcsúztak el, csak elmëntek loppa.
A czigánylegény abba a városba mënt vele, a hun az apja is lakott. Ott, mit vót mit tënnyi? ényi mëg ënnyi këll, cserepedényárolásba fogtak.
Kipakolt a királyány a piacz közepire, sorba rakta a sok butykost, korsót, szélkét, kantát, csëmpét, miegymást, a mit a fazëkasok szoktak árolynyi. Várta a vevőt, csipejire tëtte a két kézit, oszt nagy hëgyësenn úgy átt ott a közepibe.
A czigánylegény mëg – mámint a kiráfi – beszét a kocsisokkal, hogy mënnyënek a piaczra, ott ëgy lyány cserepedént árol, në nézzënek së Istent, së embërt, csak gázollyák össze az edént mind.
Úgyis vót. A kocsis összetörette a sok edént ëgy csëppig.
Hazamëgy a kiráfi, az asszony rí otthon keservesen. »Mi bajod, hé!?« »Hát ëgy részëg kocsis az edént mind összetörette, ëgye mëg a zíz a fajtáját!« oszt elévett ëgy csëmpét, hogy csak am maradt mëg az egészbű. »No hát, aszongya a czigánylegény, má ehhë nincs szërëncsénk, másho kell látynyi.«
Akkor a lyány ëgy jó gazdahêre elát szógállónak. Mongya neki a czigánylegény, hogy neki is hozzék má estére valami ënnyivalót, mer azonn a helyënn mëg épenn lagzi vót. »Jó van, asszongya az asszon, maj hozok! felkötöm a szoknyám, oszt telerakom mindënvel!«
A legény mëg ezután odament a lakodalmas házho. Beszét a vőfélyëkkel, hogy van itt ëgy új szógálló, szép lyány, estére el në eresszék an nékű, hogy jó mën në tánczoltassák.
Hát csakugyan is, mer a lyány má jó mëgpakolta a szoknyát, mikor a vőfélyëk elvitték tánczolnyi. Húzóczkodott a lyány, hogy ő nem tánczol, mer a feji fáj, de nem hasznát sëmmit, mer úgy mëssürgették, hogy a sok bëgre, a ki káposztával, hússal mëg kásával vót tele, mind feldőt a szoknyájába.
Hej! sohajgatott a lyány, mikor eleresztëtték, »jó vagyunk má mëgínt! mos má mit viszëk haza?« De csak hazamënt. Kérdëzi a czigállegén, hogy »hát nekëm mit hoztá?« Eléatta oszt a lyány a panaszt, hogy telerakta ő a szoknyáját, oszt hogy mëssürgették őt a vőfélyek! verje mëg őköt az Isten! – A legén mëg csak nevetett.
Aszongya akkor neki: »Tudod-ë, mit? eregy të a királyi udvarba szógállónak, ott táng több szërëncséd lësz!«
A lyánt fël is fogadták.
A czigállegény pegyig suttyomba elmënt vadásznyi, mire hazagyött, má kiráfinak vót őtözve.
Mikor ebédelt, behívatta magáho a szógállót, má mint a királyánt, oszt maga mellé ültette az asztalho, de má akkorra a tába tëtte a gyűrőt, a mit a királyántú kapott ajándékba.
A hogy szëttek, ëpen a lyány kanájába csürdűt mëg a gyűrő. Ki vëszi: mi lëhet a? – hát mëgösmerte a maga gyűrőjit.
Akkor a kiráfi elmonta, hogy »ládd-ë, aszontad, hogy nem gyönné hozzám, ha ëgyeb nem vóna a világonn, oszt még szógállónak is tëttelek! No de most őtözz fël szépenn, esküggyünk mëg!«
Úgy is vót. Mëgesküttek, boldogok lëttek, most is ének, ha mán mën nem haltak.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsa (Hörcsikné) paraszt asszonytól. Lejegyzési idő: 1903. deczember.