46. A két testvér.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn két gyerëk: ëgy fiú mëg ëgy lyány. Ezëk ëccër elmëntek otthonrú jádzanyi, de olyan messzire tanátak mënnyi, hogy nem tuttak haza tanányi. Most má mitévők lëgyënek? fëltëtték magokba, hogy mënnek a világba, akarhogy lëssz is!

Mëntek, mëndëgétek, beértek ëgy erdőbe, ott láttak ëgy palotát. Bemëntek.

– Aggyon Isten jó estét, öreganyám! – köszöntek, mer épen a pitarba állott ëgy vén boszorkány.

– Aggyon Isten! szërëncsétëk, hogy öreganyátoknak szóllítottatok! Mi járatba vattok?

Elmonták oszt, hogy bérësnek mëg szógállónak akarnak elányi, ha fëlfogannák!

Aszongya a vén boszorkány:

– Hát én fëlfogallak bennetëkët! nállam három nap az esztendő, száz arany a díj, a ki mëg tud szógányi érte!

Nyugodtan feküdt lë a két gyerëk, mer mán nem haltak éhënn, vót helyik!

Rëggël fëlkelnek, a lyánnak mingyá söprenyi, tisztogatynyi këlletëtt, a gyerëkre mëg rábíztak három tátoslovat, azt këllëtt neki az aranymezőre kihajtanyi, oszt mëgőrzenyi.

A boszorkány mëg fëlült ëgy lapátra, oszt mënt a gyerëk után, de otthonn elébb mëghatta a lyányának: Rózsikának, hogy mire hazaér, a kis lyánt, mán mint a gyerëk testvérit, okvetetlenű főzze mëg! Avval ment.

A gyerëk szörnyenn vigyázott, hogy a ló mëglëgyék, nem is szaladt el abbú ëgy së. Estefele hajtotta vígann hazafele, örűt, hogy békességbe elmút ëgy nap. Vele mënt a boszorkány is, am mëg má előre fente a fogát a kis lyány husára.

Mikor hazaért, a letelső kérdési is av vót, hogy:

– No! kész-ë má a vacsora?

De Rózsika nem tudott vele beszámolnyi. Lëtëszi a lapátot a vén boszorkány, keresi a kis lyánt. de nem tanáta së a tába, së a tűzönn, së hóttan, së eleventen.

– Hova lëhetëtt? hova lëhetëtt? – mérgeskëdëtt a vén boszorkány, kérdëzte a lyányát, de az së tudott neki rúlla mit mondanyi. Nem ám! mer ő szökesztëtte el! sajnáta lëvágnyi, oszt elbújtatta.

Igy oszt a vén boszorkány hoppon maradt.

A gyerëk a lovakot mëgőrzötte másnap is, nem vót velök sëmmi baja, az öregasszony is kívël vót vele, ott ült a lapáttyánn egész nap.

Elgyött a harmagyik rëggel. Hajtya a gyerëk a három tátost az aranymezőre, víg vót, süvűtött, mint a rigó, de nagyon hamar elmënt ám a kedvi! A hogy kiért lovaival a mezőre, azok csak szaladtak szét, a hanyann vótak, annyifele.

A gyerëk nem tutta, mit csinállyék! Mëgszomorodott nagyonn, oszt indút hazafele nagy rívással.

A hogy mënt, hát az utonn ëgy kódús állott. Aszongya az neki:

– Mi bajod, kis fiam! hogy rísz?

– Ez mëg ez! – elmongya oszt a gyerëk a baját.

– No! në fé sëmmit! ereggy csak haza! vëdd elé a kis testvérëd furollyáját, azt fúdd mëg, a kis lyány maj mëgkerű, a lovakkal mëg të në gondolly, majd hazaviszëm én!

Úgyis vót. Hazamëgy, keresi a furollyáját. Látta ezt a boszorkány, mingyá gondolta, hogy ez nem jó végrű van itthonn! aszongya neki:

– Mé gyötté të haza, hê?!

– Hát a furollyámé! – monta a gyerëk.

De mán ekkorra az öreg kódús hazahajtotta a lovakot.

Erre a vén boszorkány kimënt az ëstállóba, a három tátoslovat elverte úgy, hogy mind össze vót dagadozva, oszt csak azé, a mé haza gyöttek! Azok oszt védték magokot, hogy nekik muszaj gyönnyi, ha hajtyák, azé në verekëggyék!

A vén boszorkány szörnyenn mérges vót. Hogy a kis lyánt elvesztëtte szëm elő, aszonta Rózsikának: rakjék tüzet, tëgye fël a vasfazekat, mer a gyerëkët mëg këll főznyi!

Szegény Rózsikának kíntelen vót engennyi.

De hallotta ám a parancsot a gyerëk is, belefújt a furolyába. A furollyaszóra elégyött a testvéri. Aszongya neki:

– Hallod-ë, testvérëm! szökjünk mëg mink innet, mer itt végünkre járnak! Má engëm is mëg akarnak főznyi!

A kis lyány beleëgyezëtt. Elszöktek.

Má jó darabonn mëntek, ëcczër hátranéznek, hát láttyák, hogy vágtat utánnok a vén boszorkány. Mëgijedtek nagyon, hogy visszaviszik őköt.

– Tudod-ë, mit? – mongya a gyerëk a lyánnak – vátozzá të hattyúé, én mëg maj tó lëszëk!

Úgy is lëtt. A lyánbú szép fejír hattyú, a gyerëkbű mëg gyönyörű kíkesvizű tó lëtt.

A boszorkány látta, hogy híjába járt, visszafordút.

A gyerëk mëg a lyány visszavátozott, oszt folytatták az úttyokot tovább. De otthonrú mëgint mëllátta őköt a vén asszony, fël a lapátra, oszt utánnok!

A fiatalok is vigyáztak magokra, mindég tekingettek hátra, ëcczër eszrevëtték, hogy baj van, gyön a boszorkány!

A lyánbú mingyá csárda lëtt, a legény mëg kocsmárosé vátozott. Mëgyën oda a boszorkány, kérdëzi tüllök:

– Nem láttak êre mënnyi ëgy gyerëkët mëg ëgy lyánt?

Aszongya a legény, má mint a kocsmáros:

– Láttunk bizom mink, még fiatalunk vótunk!

– Ú! akkor am mán nagyon régënn vót! – monta a boszorkány, oszt a hogy gyött, úgy mënt.

A fiatalok mëntek tovább, a hun lëhetëtt, szaladtak is, csak bajok në lëgyék má! De a hogy hátrapillantottak, gyött a boszorkány mëgint.

Odafordú a legény a lyánho:

– Hallod-ë? én majd ëgy nagy kásahëgyé vátozok, të álly a hëgynek a túsó szélyire! de onnat mën në mocczanny!

Úgy is lëtt, a hogy a legény monta. Gyött a boszorkány. Mëglátta a kásahëgyet, csak nekiesëtt, oszt ëtte, hogy csakúgy dülledt bele a szëmi. De annyit tanát ënnyi a kásábú, – mer az egész hëgyet ússë birta vóna mëgënnyi – hogy fëlpükkedt tűlle.

A legény visszavátozott mingyá, oszt látták, hogy a boszorkány má mëddöglött, elindútak, mëntek vissza a boszorkány házába, Rózsikáho. Ott Rózsika mëg a legény, mer má régënn szerették egymást, ëgybekeltek, házastársak lëttek.

A kis lyány sora mëg ëggyig csak vót, a hogy, de ezután! Az új házaspárnak – akármére állott! mindënütt lába alatt vót. Kerűt-fordút, azok mindég szidták. Ecczër mëgsokallta, oszt hogy në szúrja tovább a báttya mëg az ángya szëmit, elmënt szógányi.

Úttya ëgy nagy városba vitt, a királyi udvarba, a hun libapásztor lëtt. Hétköznap őrzötte a libát, vasárnap mëg fëlvëtte a szép ruhájait, a kit gyióhajba összehajtogatva tartogatott.

A kiráfi látta, hogy minő szép, takaros ëgy lyány ez! mëttecczëtt neki. Odabe mëg is monta, hogy ő azt a lyánt elvëszi. De az apja hí! hú! így mëg amúgy! hogy akkéne még, hogy az ő fia ëgy rongyos libapásztorlyánt vëgyék el, ki is tagaggya mingyá!

A kiráfi mëgijedt, hallgatott az apja szavára. Kerestek neki ëgy gazdag királyánt, azt vëtették el vele. Csakhogy ő nem szerette! még ëgy asztalná së esëtt jó avval ënnyi! Útáta, mint a bűnit.

Nemsokára háború ütött ki, a kiráfinak el këllëtt mënnyi. A szëgény lyánnak is takaronnyi këllëtt az udvarbú.

De még a kiráfi odajárt, a feleségi mëghalt, özvegy embër lëtt. Mikor hazagyött, bizon nem azon vót, hogy a halottat sirassa, fëlkereste az ő kiszëmeltyit, a kis libapásztorlyánt, elvëtte azt. Mëgesküttek, boldogok lëttek, mint a szerelmes gellicze. Még most is ének, ha mëg nem haltak.

Besenyőtelek, Heves vármegye. Putyó Rago Jánostól. Lejegyzési idő: 1904. február.