15. A tüzes ökör.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy öreg embër, annak vót három fia. A letöregebb fiú kovács, a közepső szabó, a letkisebbik mëg vitéz vót.

Az apjok mán nagyon öreg mëg betegës embër vót, mondták is neki a fiai, hogy rendëzze má a vagyont, tëgyék tëstámentumot, hogy kinek mit hagy? De az apjok aszonta nekik:

– Jó mestërségtëk van minnyátoknak, abbú mëgélhëttëk!

De a gyerëkëk ezt nem hatták annyiba, bemëntek hozzá újfënt, hogy testámentomtételre birják, akkor az öreg aszonta nekik:

– No! jó! ha annyira erősködtök, ha annyira odavagytok azé a jussé, hát mondok ëgyet: ha mëgtëszitëk azt a kívánságomat, a mit én most a végrendëletëmbe írok, akkor ettétëk lëssz mindënëm!

A gyerëkëk nem tudták, hogy mi az a kívánság, mer az apjok nem mondta mëg nekik, de azé beleëgyeztek, hogy mëgtëszik, akarmit kiván.

Rögtön híttak hitës embërëkët, az apjok mëgírta a végrendëletët.

Nemsokára mëg is halt. Fëlbontyák a levelet, hát av vót benne, hogy csinátassanak neki vaskoporsót, vasmútërt hozzá, vastengëlyt, vaskerekekët, vasrudat, oszt fogjonak bele négy darab négyesztendős csikót, azokot vagdossák mëg az ostorral jó, azután haggyák őköt magokra, a mére azok viszik a testyit, csak vigyék! ők mëg üllyenek lóhátra, oszt tarcsák szëmmel. A hun mëgáll a négy csikó, oda temessék el, oszt mindën écczaka őrizze ott valaki közűllök!

Betőtötték mindën kivánságát. Mindënt úgy csinátak, a hogy a level mondta. Befogták a négy csikót, jó mëgvagdosták. Ők mëg lóra ültek, oszt mëntek a csikók után.

Mënt a négy csikó úgy, a hogy lëhetëtt. Előtte vót ëgy nagy erdő, beszaladt abba, de hogy a fák sűrűven vótak, a kerekek mëgakadtak, a lovak nem nem birták tovább húznyi.

Most a három testvér apja tetemit lëvëtte a kocsirú, oszt a hun a négy csikó elakadt, güdröt ástak, oda temették a koporsót.

A hogy elgyött az este, a letöregebb maradt kívël őrzenyi. A hogy ácsorog, bődörög a sír körű, úgy éfé előtt, odamënt ëgy tüzesökör. A legény nem gondolta, mé gyöhet az? külekënnyi kezdëtt vele. De az ökör erős vót ám! A legény allyig hogy birt vele! Mikor mëgölte, lëvágott a czombjábú ëgy darabot, azt, mire a testvérjei rëggel odaérkëztek, mëgsütte, az ökröt mëg elásta.

Kérdezték a testvérjei:

– Hun vëtted ezt a húst? de jó!

A legény elmonta, hogy nyulat fogott az erdőbe, azt sütte mëg.

Másnap a közepső legény maradt ott őrzenyi.

Éfé előtt akkor is mëggyött a tüzes ökör. Elkezdte az apja sírját kaparnyi, bizonyosann a koporsót akarta kivennyi, má egész güdröt ásott. A legény el akart szalannyi, de mégis erőt vëtt magán, elkezdëtt küzdenyi a tüzes ökörrel. Sokba telt, még lëteríthette. A czombjábú lëvágott ëgy darabot, a többit elásta. Azután tüzet gyútott, a húst mëgsütte, mëgtraktáta vele a testvérjeit, de ő is csak aszonta, hogy nyulat fogott, ez annak a húsa.

Harmagyik este a letfiatalabb testvér, a vitéz őrizte a sírt. Éfé előtt neki is mëggyött a tüzes ökör, oszt át ëgënyesenn a sírnak. Má a koporsót turkáta, mikor a legény harczba állott vele. Nagyon soká këllëtt küzdenyi, még a tüzes ökröt lëbirta. Lëvágott a czombjábú ő is ëgy darabot, a többi részit mëg elásta.

A hogy sütnyi akarja a czombhúst, akkor veszi magát eszre, hogy tüzi mëg nincs. Most mán honnat vëgyék tüzet? Fëlmászott ëgy nagy fára, onnat nézëtt szët: nincs-ë közelibe valami tűz? Hát vót! nem messzire oda. Ára vëtte az úttyát.

A mint mëgy, az erdőbe tanákozik az Éféllel. Kapta magát, mëgkötte ëgy nagy fáho, mert attú fét, hogy hamarébb lëssz éfé, mint a hogy ő tüzet szërëz! Azutánn mënt tovább. Mëgint tanákozott a Hajnallal, nem teketóriázott sokat, mëgkötte azt is.

A hogy mëgy, láttya, hogy tizënkét zsivány ül a tűz körű. Nem mert hozzájok mënnyi, ha elbújt ëgy bukorba. Nagyon jó lövő vót, nem hiába hogy vitéz vót. Fëlfogta a nyilát, kilőtte az ëgyik zsivány kezibű a puharat, a másikébú mëg a nyásson lévő szalonnát, de a nyíl ëgy zsivánt së tanát. A zsiványok csak néztek, de nem tudták, mérű gyön a lövés!

A vitéz most közelebb mënt. Mihent a zsiványok mëglátták, mingyá odaszótak neki:

– Te vagy az, vitéz! a ki lőtt? jó lövő vagy, jó lëszël të miközénk cimborának!

Aszonta rá a legény:

– Hej! barátaim! nem azé gyöttem én, ha azé, hogy aggyatok tüzet, mer a bátyájaimnak këll früstököt csinánom!

– Adunk tüzet, de elébb segí nekünk! – mondták a zsiványok. – Itt él nem messzi ëgy gróf, azt akarjuk kirablanyi. Má többször akartuk, de van ott a falonn ëgy kis fekete kutya, attú nem lëhet, azt kék lëlőnyi. Të ügyes lövő vagy, maj lëlövöd!

A vitéz ráállott. Elmentek a gróf palotája elé, a vitéz a fekete kutyát úgy lëlőtte, mëg së vakkant.

Az ajtón mëg fënt czifraüveg vót, azonn mëg ëgy lyuk. Aszongya a zsiványvezér:

– Ereggy be csak, vitéz! nézz szét! oszt ha mindënt mëgnézté, gyere vissza, azután oszt mink mënünk be!

A vitéz bemënt. Az első szobába aludt a gróf. Az asztalon vót bor mëg ëgy aranyóra. A borbú itt ëgy puhárral, az órát mëg a zsebibe tëtte. A másik szobába a grófné aludt. Ottan sütemént ëtt mëg elhozta az asszony jegykendőjit. A harmagyikba aludt a gróf lyánya. Hej! de szép lyán vót! A vitéz nagyon mëgszerette, mëg is csókolta mingyá, az újjárú mëg lëhúzott ëgy gyűrőt. Avval visszamënt a nyílásho, oszt intëtt a zsiványoknak.

Azok ëgyënkint bebújtak, de mihent a fejik odbe vót, a vitéz mindnek levagdosta, úgy, hogy a zsivánbú ëgy csëpp së maradt életbe. A testyikët ëgy halomba rakta, azután elmënt.

Az erdőbe vëtt a tűzbü, a Hajnalt mëg az Éfét eleresztëtte, azután az ökörhúst mëgsütte.

Másnap nagyon csudákozott a gróf: ki lëhetëtt az a bátor embër, a ki a zsiványokat mind mëgölte!? Hírű is tëtte, hogy a ki mëgölte, annak aggya a lyányát feleségű! De hogy nem jelëntkëzëtt senki, az udvarmester fëlhasználta az alkalmat, oszt. aszonta, hogy ő vót az, a ki a zsiványokat mëgölte.

Ez az embër csúnya, ricskës vót, de hogy ilyen bátor embër vót, a gróf aszonta:

– Hát má így hozzád adom a lyányom!

A gróflyány mëg csak rítt, szomorkodott, nem merte azt mondanyi az apjának, hogy: nem! Érizte ő, hogy ámába valaki mëgcsókolta, de hogy sënki së gyött érte, nem szóhatott. Az apja a lagzit ëgy esztendőre halasztotta el. De mikor az esztendő lëtelt, az udvarmestër mëgesküdött a lyánynyal, oszt lagzit csaptak.

De ezt mëghallotta ám a vitéz, elment a lagzira ő is. Az őrök beeresztëtték, mert vitéz vót.

Vocsora át épenn, a mikor mindënkinek këllëtt mondanyi valami mondókát. Mikor ő rá kerűt a sor, aszongya:

– Bizony! a zsiványokot nem az udvarmestër ölte mëg! ha én! Avval elészedte zsebibű az aranyórát, a jegykendőt mëg a lyány gyűrőjit. Mindënki ráösmert a magáéra. A szép grófkisasszony örömmel borút a vitéz nyakába.

A gróf az udvarmestërt mëgölette, a koronát mëg lëvëtte a fejirű, rátëtte a vitézére. A lyányát hozzáadta feleségnek, nagy lakodalmat csaptak, olyan boldogok lëttek, hogy még most is ének, ha mëg nem haltak.

Eger, Heves vármegye. Mészáros Ferenctől. Lejegyzés ideje: 1904. aug.