7. Csinos Ágrágyi.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá, abba a városba mëg lakott ëgy szëgény embër, annak vót három fia.

A kirá országába sëtéccség tanyázott, nem vót ott së nap, së hód, së csillag. Gyërtyáná vettek, gyërtyáná szántottak, mëg gyërtyáná arattak is. A nap tizënkétfejű, a hód kilencfejű, a csillag mëg hétfejű sárkányná vót. A kirának vót gyönyörű szép három lyánya, a nas sëtéccségtű nem mënt oda kérőbe sënki, má a kirá azt hitte, hogy otthon vesztek valamënnyien.

A szëgény embërnek a letkisebb fia, a Hamupipilyke, a sutba őllötte a hamut, ëcczër aszongya az apjának: »écsapám! mënnyék el a kiráho, mongya mën neki, hogy eléhozzuk mink hármann a napot, hódat, csillagot, ha a három lyányát hozzánk aggya feleségnek!« Az apja el is mënt mingyá. Elmonta a kirának, a mit Hamupipilyke mondott. A kirá szívesenn beleëgyezëtt.

Mëvviszi a szëgény embër a hírt, hogy »körű hát Bangyi a boglyán! állyá a sarkadra, a kirá odaggya mind a három lyányát, ha csakugyan úl lëssz, a hot të mondod!«

Hamupipilyke – akarom mondanyi: Csinos Ágrágyi – mer má így hítták, elmënt a kiráho, mëgkérdëzte, hogy van-ë kovácsa? A kirá aszonta, hogy van ëgy, de má an nem lát jó, de van neki háromszáz legénnyi. Aszongya arra Csinos Ágrágyi: »hát csinállyék mindën legény három-három pár kardot!« Azutánn azt kérdëzte: »hát lova van-ë?« Aszongya a kirá: »van három ménësëm, az ëgyik harmadfű, a másik nëgyedfű, a harmagyik mëg ötödfű!« »Vezessék be!« monta Csinos Ágrágyi. Bevezették.

Csinos Ágrágyi odamënt mindhë, farkáná fogva mëghúzta valamënnyit, de mind ëgy mákszëmig seggre rántotta. Aszongya Csinos Ágrágyi: »uram! ezëk nem jó lovak, ëgy së! máshonnat hozassék!« A kirá bosszús vót nagyonn, hogy három ménësbű nem tanákozik ëgy jó së. Akkor jutott eszibe, hogy van ő neki három lova, a kikre akkor néztek a bérësëk, ha eszikbe jutott. Azokho vezette be Csinos Ágrágyit. Próbáta oszt, de nem birt velëk. Akkor mëhhatta a kirának, hoz zabollyák, ezëk jók lësznek!

Mikor evvel mëvvót, kitróbáta a kardokot. De ëgy së vót jó belűlle, ëgy csapásra mind átvágta. Ha mëghatta, hogy az öreg kovács csinállyék hármat, hátha az mëgállya a helyit. Úgy is vót. Az öreg kovács csinát hármat, olyant, hogy hét országra hallacczott a pëngésik. »No! em mán jó lëssz!« – monta Csinos Ágrágyi.

Akkor a három lovat, a három kardot a három testvér elosztya magok közt, elindúnak.

Mënnek, mënnek, mëndëgének, má nagyon sokáig mëntek. A testvérjei is elkeztek zúgolódanyi, hogy ők má nagyonn éhënn vannak, kënyerezni kék, állyonak mëg! de Csinos Ágrágyi aszonta: »csak gyerünk, maj tudom én, hun kënyerezzünk!«

Nem sok idő telt má bele, hogy ëgy rézhídho értek. Ott Csinos Ágrágyi lëszál a lórú, aszonta, hogy: »no! ha akartok, hát itteng kënyerezhettëk!« Mëg is kënyereztek mind a hármann, azutánn a két legény elalutt, Csinos Ágrágyi mëg lëmënt a híd alá, a kargyát kiütötte a hidbú, oszt ott várakozott.

Ëcczër gyön a hatfejű sárkány, a lova lába mëbbotlott a hídonn a Csinos Ágrágyi kargyába. »Czo fël, të! főd igya a vérëdët, kutya ëgye testëdët! tán az a kutya Csinos Ágrágyi van itt?!« – dörmögte a sárkány. Kiugrott a híd aló Csinos Ágrágyi: »Ah hát! mi bajod vele!? Ölre gyössz-ë vagy kardra!?« »Gyerünk kardra!« – monta a sárkány.

Összemëntek, de nem soká vagdalódzottak, mër Ágrágyi úgy összeaprította, mint a kompért. A sárkány lovának ódalánn vót a csillag, mihent a gazdája fëlfordút, a csillag szát fël ëgënyest az égre.

Akkor fëlkőtötte a testvérjeit, oszt mëntek tovább. Amazok mëgint elkeztek këgyetlenű éhëznyi, de Csinos Ágrágyi tűresztelte őköt, hogy »nemsoká odaérüm má, a hun ëhetünk, csak në lëgyetëk má tűrhetetlenëk!«

Oda is értek nemsokára az ezüsthídho. Mëgkënyëreztek, a két testvér mëgint elalutt, Csinos Ágrágyi mëg lëmënt a híd alá, a kargyát kiütte a hídbú mëgint.

Gyön a kilenczfejű sárkán, a lova olyant bakott a kardba, hogy majd elesëtt. »Czo fël te! főd igya a vérëdët, kutya ëgye testëdët! tán az a kutya Csinos Ágrágyi van itt?« »Ah hát!« – kiátott neki – »mi bajod? ölre gyössz-ë vagy kardra!?« »Kardra!« – monta a sárkány.

Mëntek oszt kardra.

Csinos Ágrágyi nem nagyon játszott vele, mintha csak kótábú olvasta vóna, úl lëszëtte a sárkán fejét. Mikor az utóssót rugdosta, a lova ódalárú këgyesenn szát fël a hód az égre.

Akkor Csinos Ágrágyi fëlkőtötte a testvéreit, oszt mëntek továdabb mind a hármann.

A hogy mënnek, a két nagyobb újfënt panaszolkogyik, hogy ők ehënn vannak, má ők nem mënnek aggyig a szentnek së, még nem ësznek! de Csinos Ágrágyi jó odabeszét nekik, oszt elhallgattak.

Ëcczër elérnek az aranhídho. Mëgának, kënyëreznek, a két nagyobb testvér lëfekszik, Ágrágyi mëg lëmëgy a híd alá, a kargyát mëg kiütyi a hídonn.

Nem këllëtt neki soká várakoznyi, gyött a tizënkétfejű sárkán, olyan nagy dëbëlla testyi vót, mint ëgy kemëncze.

A lova beleütte a lábát a kardba. »Czo fël te! – kiátott oda neki – főd igya vérëdët, kutya ëgye testëdët! tán az a kutya Csinos Ágrágyi van itt!?«

Csinos Ágrágyi mëg csak kiugrott a híd aló, »ah hát! mi bajod velem!? ölre gyössz-ë vagy kardra?« – monta a sárkánnak. A sárkány kardot választott.

Vagdalódzottak ők fájinú, de nem birtak ëgymással, szakatt rúllok a víz patakba, de nem ért az sëmmit.

Aszongya a sárkány: »tudod-ë, mit? Csinos Ágrágyi! vátozzá të fakó kereké, én maj tüzes kereké vátozok, jó?«

De Csinos Ágrágyi nem ëgyezëtt bele. Aszonta: »nem jó lëssz az úgy, hé! të vátozz tüzesé, én is tüzesé, vagy të is fakójé mëg én is fakójé!« Mëgëgyeztek, mind a ketten tüzesé vátoztak.

Egymásnak mëntek, viaskottak. Má ëgy holló ott nézte ëgy fárú, hogy mëlyik esik má el, hogy a husábú ëhessék. De hasztalan várt, mert mém mos së tuttak ëgymással sëmmire së mënnyi.

Akkor Csinos Ágrágyi odaszól a hollónak: »hallod-ë, te holló! hozzá nekëm ëgy süveg vizet! mëgkapod a jutalmát!« A holló elszát, hozott is neki ëgy süveg vizet. Csinos Ágrágyi kapta magát ráöntötte a másik tüzes kerekre, a sárkány ëcczërre fëlfordút. No! lakmározhatott a holló kedvire!

A nap mëg, mint a hód, a ló ódalárú fëlszát, de Csinos Ágrágyi mëgkapta, mint a csillagot mëg a hódat, oszt a tarisznyájába tëtte.

A testvérjei mëg má mindënáronn szerettek vóna hazamennyi, hogyím a három sárkánnak má végi vót. De Csinos Ágrágyi nem engette. »Hallyátok-ë, a sárkányoknak él ám még a feleségik mëg az apjok mëg az annyok, mén nem mëhettëk haza! Várjatok még!«

A hogy mënnek az útonn, ehënn vótak má mind a hármann, látnak ëgy gyönyörű szép körtefát. Aszongya az ëgyik tesvér: »ëszëk én abbú!« De Csinos Ágrágyi aszonta neki: »maj mëllátom én, hogy ëhetël-ë?« avval a kargyát tövig belenyomta a körtefába. Dőt utánna av vér, mintha dézsábú gyött vóna. Ev vót a hatfejű sárkán feleségi, ki csak azé vátozott kőrtefáé, hogy ëgyënek belűlle! mind ëcscsëppig mëgmérgezte vóna őköt.

Árébb mënnek, akkor mëg ëgy kutat tanának. Az ëgyik nagyobb testvér ép innya akart, de Csinos Ágrágyi a kútágasba vágta a kargyát. Dőt a vér abbú is. Ez mëg a kilenc fejű sárkány feleségi vót, ez is mëgakarta őköt mérgeznyi.

Harmacczorra ëgy nagy pépsarat tanátak, de hosszú vót, az mëg a tizënkétfejű sárkán feleségi vót. Csinos Ágrágyi kihúzta a kargyát, oszt a mére mëntek hasította a sarat mindënütt. A kard nyomába csak úgy öklöndözött fël a vér.

Mikor má evvel is elbánt, Csinos Ágrágyi aszonta a báttyajinak, hogy: »no mosmá mëhettëk haza, netëk a nap, a hód mëg a csillag, vigyétek haza a kirának! mongyátok mëg neki, hogy tisztëlëm!« avval a tarisznyábú elészëtte a nagy fényësségëkët, odatta, oszt ki êre, ki ára, elindút.

Csinos Ágrágyi elmënt világot próbányi, oszt úttyába ëgy hêre beát kovácslegénnek.

Mëttutta ezt a sárkán feleségi, az öreg sárkányé, odamënt, aszongya: »no, Csinos Ágrágyi! hát itt vagy most!? gyere csak, hagy nyellyelek el!« oszt úgy kitátotta a száját, hogy ëgy ház is elfért vóna benne. De Csinos Ágrágyi épen ëgy véka szurkot mëg ëgy véka ólmot olvasztott. Aszongya a sárkán feleséginek: »várjon! mingyá mënëk, csak ezt hagy végzëm má el ë!« Mikor mindakettő jó fëlolvatt, beöntötte a sárkány feleséginek a torkába, am mëg ëcczërre kampësz lëtt tűlle.

Csinos Ágrágyi mos má ëgyet gondolt, azt, hogy mëgölyi az öreg sárkánt is, ha csak lëhet.

Elmënt nyúl képibe, hogy maj mënnézi az öregët, micsiná? hun lakik? mi egymás! de az mëgösmerte, ha el nem szalatt vóna, biztosann mëffogta vóna. Másnap Csinos Ágrágyi tarka macska képit vëtte fël, hogy így maj csak nem ösmerik mëg. De mëgösmerték mëg mëg is fogták.

Aszongya neki az öreg sárkány: »no! véged most kutya! három fiam, három mënyem mëg a feleségëm a të kezed által mút ki, most én járok végedre!« Csinos Ágrágyi könyörgőre fogta a dógot, hogy akarmit mëttësz, csak këgyelmezzën az életyinek. Az öreg sárkán nagy sokára ráatta magát, aszonta: »ha a kirá letfiatalabb lyányát, a kit magadnak szántá, elhozod, akkor mëkkegyelmezëk!« Csinos Ágrágyi még a gyövő hetet is mëgígírte most, úgy mëvvót ihedve.

El is mënt. Fëlült ëgy hajóra, azt telerakta sok szép portékával, a királyánt rácsalta, el is vitte. De a hajón kimutatta neki magát Csinos Ágrágyi: kiski ő? azután mëg fëlokosította, hogy tuggya më, »mibe van a sárkánnak az a nagy ereji?« A lyány mëgígírte.

Mikor odaértek, örűt a vén sárkány a fiatal pëcsënyének. Ágrágyinak mëg is këgyelmezëtt.

Ëgy nap a lyány aszongya a sárkánnak: »no! sárkány! ha mán ettédnek këll lënnëm, mondd má mëg: mibe van nekëd az a nagy erőd?« De a sárkány vonakodott, nem akarta mëmmondanyi. Utollyára oszt mégis mëmmonta.

Aszonta, hogy »van a tengër szögletyibe égy vaddisznó, ha azt mëllövik, mëg ha a fejirű azt az ëgy aranhajszálat lëszakíttyák, akkor végi mindën erőmnek!«

A lyány ezt mëmmonta Csinos Ágrágyinak, az mëg fogta magát, mënt, lëlőtte a vaddisznót, a tüdejibű, májábú ëtt, a lyány, mer vele szökött az is, lëszakajtotta a fejirű az aranhajszálat.

Mikor visszaértek, Csinos Ágrágyi az öreg sárkánt mëgölte, a lyánt hazavitte, mëgesküttek, a feleségi lëtt, még most is boldogann ének, ha mën nem haltak.

Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Éva öreg parasztasszonytól. Lejegyzés ideje: 1904. jan.