18. A szárnyas farkas.
Reading edition
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá mëg annak ëgy fia.
A fiú mindënáron mëg akart házasonnyi, de az apja mëg a rokonság sëhossë akarta engennyi. A fiú aggyig erőszakoskodott, még utánna hajították a gyeplőt, hogy »ereggy! csiná, a mit akarsz! oszt të lásd!« Kimértek neki ëgy rakás ezüstöt, aranyat mëg gyémántot.
– Itt van, fiam! oszt jó csinádd a dógodat!
Elindút. Mënt, mëndëgét hetedhét ország ellen, nagy sokára egy erdőbe ért, annak az erdőnek a közepibe tanát ëgy öreg remetét.
Az valahogy mëglátta a szép fényës, kardos kiráfit, sosë látott ő olyant! – lëtérgyepëlt előtte, oszt lëvëtte a kalapját. A kiráfi mëgszánta, adott neki ëgy marék aranyat.
Akkor az öreg remete aszongya neki:
– Az erdő véginn lëssz három út, mind a három ëgybű mëgy ki. A hun ëgy nagy fát taná, ott kezdőgyik. Mind a három útná ëgy-ëgy tábla van kiszögezve, az elsőre az van írva: Ki ez útonn halad, maga nem koplal, De a lova bizonynyal éhënn hal! a másogyikra mëg az: Ki ez útonn halad, a lova nem koplal, De maga éhënn hal! a közepsőn pegyig: Ki ez útra merész lépnyi, A szárnyas farkas száz darabra tépi!
Mikor ezt elmonta a remete, el akart ványi, hogy maj hazamëgyen. De a kiráfi csalta, hogy mënnyék még vele, isz úgy sincs sëmmi dóga!
– Jó van, no! oszt mënt a remete.
Mëntek, mëndëgétek, mingyá ott vótak, a hun a három út kezdődött. Főtt a feji a kiráfinak, hogy mëllyikënn indúllyék hát mán el? nem birta kitanányi.
Aszongya a remete:
– Letjobb lëssz, ha ezënn a közepső útonn ballagsz-ë!
A kiráfi azt választotta, a mit a remete mondott, a közepső utat. Azonn mëntek ëgyütt. Úttyok nagy erdőbe’ vitt, a hun ëgy napi járásra tanátak ëgy kutat. Épenn jókor, mer a kiráfi má maj mëghalt szomjann. A kutat ëgy katona őrzötte. Odaszó neki a kiráfi:
– Hallya-ë, barátom! aggyék ëgy ital vizet!
– Nem lëhet, – mongya a katona – mer ha a szárnyas farkas mëgtuggya, rögtön szétszaggat! de ha ad két márka aranyat, akkor adhatok!
A kiráfi kifizette rögtönn, lënyëlte a két kanna vizet, a mivel a katona kiszúrta a szëmit, oszt mëntek árébb.
Nemsokára tanátak mëgint ëgy kutat, azt is katona őrzötte. De ott së kapott së ócsóbban, së többet, még a harmagyikná së, pegyig annyi vót a víz, maj kicsapott a kútbú.
– Má iszën szörnyűség! – monta a kiráfi a remetének, három kútná nem tudok annyi vízet kapnyi, a kivel a szomjúságomot csillapítanám!
– Sosë szomorkoggyá! ha eggyig nem vót bajod, ezutánn mán csak nem lëssz, monta neki a remete. Ne ë három síp, ha bajod lëssz, fújjá bele! mindnek más mëg más szava van!
A hogy ezt kimonta a remete, eltűnt.
A kiráfi úgy maratt, mint az árva madár. Elindút magába.
Mëgy, mëndëgé, elér ëgy nagy kapuho, a ki be vót záródva. Mëgfújja az ëgyik sípot, hát csak nyílyik ki a kapu, előtte mëg ëgy szép út, annak a szélyinn ült ëgy borzasztó nyomorék embër. Kódús lëhetëtt.
– Hallya-ë, bácsi! – kérdëzte a kiráfi – minő út ez?
– Ez-ë? olyan út ez, hogy a ki ide begyön, innet má nem tud mëgszabadúnyi, mer ez az út el van átkozva. A ki idekerű, azt szétszaggattya a szárnyas farkas!
– Má mindëgy! – gondolta a kiráfi, oszt mënt.
Elérte a másik kaput is, a harmagyikot is, a sípszóra kinyít mindakettő, de az öreg kódús mindég ott ült az út szélyinn, az árokpartonn.
A hogy a kiráfi a harmagyik útra ért, az olyan këgyetlen hosszú vót, mint ëgyik végi a másikho, hét nap hét écczaka kellett neki mënnyi, még a véginn mëllátott ëgy palotát, a kinek a kapuja előtt ott tátogott a szárnyas farkas.
Fújta a nagy kék lángokat olyan messzire, mint ëgy pëtrënczëhordó rúd. Olyan forró vót, hogy a kiráfi kargya má félyig elolvadt tűlle. De a kiráfi hadázott tovább. A kard mindég jobban olvadt, utóllyára má csak a tusája maradt. Mit csinállyék má ő avval? Fël vót nála téve, hogy a szárnyas farkast mëgölyi akarhogy! Neki veselkëdëtt, ütte, vágta a szárnyas farkast, am mëg okádta a lángot, mint a kemëncze, ëcczër oszt mégis jó odaférhetëtt, fëlvágta a hasát.
A szárnyas farkas mingyá fëlfordút, a palota kapuja mëg mingyá kinyít magátú.
A kiráfi bemënt a palotába, ott szétnézëtt mindën helyënn. Ëcczër ëgy üvegajtóho ért, azonn kërësztű látta, hogy ëgy gyönyörűséges királyány fekszik az ágyba, az ágya előtt mëg lëlánczolva hortyog ëgy hétfejű sárkány.
Aszongya az ajtó előtt:
– Gingalló! Szent ajtó! Bűvös könv! Tárully fël!
Az ajtó mingyá kinyillott szép csëndësenn.
A kiráfi odamënt az ágyho, a lyánt kiemelte belűlle, a ki úgy alutt, mint a tej, mëg së szuszszant.
Vitte kifele csëndësenn, valahogy a sárkány fël në érëzzën! Mikor az udvaron vótak, fëlült a kiráfi a lovára, ölibe vëtte a lyánt, oszt akkor csak ki a kapunn, mint a villám. Szátak sebësenn.
Mikor a kiráfi kigyött a kapunn, az olyant csapódott utánna, hogy a palotának mëg a fundamentoma is mëgrëndűt, a sárkány mëg fëlébredt. Mingyá mëglátta, hogy ott valaki járt, mer a lyánnak csak hűtt helyi vót. Kereste ő mindënütt, de nem tanáta, kínjába az nap mindég ordított.
A kiráfi mëg a kirákisasszony nemsokára hazaértek, ëgyek lëttek, hetedhétországra való lagzit csaptak, a lagzisok közt vótam én is, még olyan jó tejbekását sëhun së ëttem, mint ott vót. A vőlegény mëg a menyasszony még most is ének, ha azóta mëg nem haltak.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsa, asztalosnétól. Lejegyzés ideje: 1903. dec.