45. A hizlalóra fogott két egytestvér.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy pár cseléd. Nagyon szëgényëk vótak, oszt még hozzá nagyon sok gyerëkik is vót.

Nagy szükségët láttak mindenbű, úgy, hogy má gondolkoznyi kezdtek, mit is csinállyonak? vagy kivégzik magokot vagy lëssz valahogy!

Az embër ëcczër kimënt az erdőre, ott lőtt ëgy nyulat mëg ëgy vadgalambot. Hazavitte.

Az útonn jutott az eszibe valami, el is monta a feleséginek mingyá.

– Hallod-ë, kedves feleségëm! mondanék én ëgyet, kettő lëssz belűlle! mit szósz hozzá? Én most mëllőttem ezt a nyulat mëg ezt a vadgalambot, në ëgyük mink ezt mëg! Készídd el fájinú, majd a környik nagy urajit mëhhíjjuk ebédre, oszt kiki csak ad majd érte ëgy kis ajándékot, letalább jutunk ëgy kis pézhë!

Az asszony szivesörömest beleëgyezëtt, válalta is, hogy olyan fájinú elkészítyi, hogy még a szájjokot is mëgnyallyák utánna!

Az embër behivogatta a vendégëkët, az asszony mëg a konyhánn sërtepërtét. De a hogy ott sürvítëtt,51) ide-oda szaladgát, a macska a tányirbú kilopta a vadgalambot, oszt elszalatt vele.

Kétségbeesëtt oszt az asszony. Azt hitte: mingyá mëhhal. Micsinállyék má most? honnat vëgyék ő elé ëgy másik vadgalambot? de maj mebbolondút azé a vadgalambé! Má hova fordúllyék? így is baj, úgy is baj! ús segített magánn, hogy lëvágta a fémellyit, azt készítëtte el, mint a hogy a vadgalambot szokás, azt tálalta fël az uraknak.

Azok mëgëtték, még az újjokot is mëgszopogatták, elkezdték dícsírnyi, hogy minő finom étel vót a! mi vót a? De az asszony nem merte mëmmondanyi, csak aszonta:

– Vadgalamb vót, nem tom, mi jó lëhetëtt rajta!?

A vendégëk nem soká marattak, elmëntek, de mindenki hagyott ott ëgy-két hatost, ki ëgy forintot, ki kettőt.

Örűt a szegény embër, hogy ilyen sëmmiség is mënnyi pézt hajtott nekik.

De mëgesëtt ëcczër, hogy az embernek viszkedëtt a feji, monta a feleséginek, hogy nézzék a fejibe!

Az mënt ëcczëribe, nézëtt benne szívesenn. Az embër mëg, a hogy az asszony motorkát a fejibe, hátradőt, úgy, hogy az asszony mellyihë ért. Nagyot sikított az asszony, az ura fili maj berekedt tűlle.

– Mi bajod nekëd, asszony!? – kérdëzte az embër.

– Ere gyött ëgy méh, attú ijettem mëg! monta az asszony, de maj kicsordút a könyű a szëmibű.

Az embër elhitte. De a hogy ëcczër mëgint hátradőt, az asszony újfënt eljajdította magát.

– Mi lelt tégëd, asszony!? má másocczor sikítasz, az a méh csak nincsen mindég körűlötted?

– Jaj! tudom is má én, mé sikítottam! izé… a… biztosann békát láttam! mëntëtte magát az asszony, nem akarta az urának mëmmondanyi sëhossë, mi a baja? De az firtatta, úgy hogy végre mëmmondta az asszony, hogy a mellyi fáj, mer lëvágta, hogy a macska a vadgalambbal elszaladt.

Szöget ütött ez az embër fejibe. Aszongya a feleséginek:

– Hallod-ë, hé! ha ilyen jó az embërhús, nekünk úgy is sok gyerekünk van, kettőt bellűlök hizlalóba fogunk, oszt mëgësszük!

Az asszony nem merte mondanyi, hogy »nem!«, beleëgyezëtt.

Be is csuktak kettőt mingyá a komrába, ëgy lyánt mëg ëgy fiút. Jótartották őköt, hússal, tejjel ëtették, az apjok mëg ma harmannap mëgszúrta az újját mind a két gyerëknek ëgy tővel, hogy jók-ë má? Mer ha az újj mingyá vért ereszt, akkor má lë lëhet vágnyi. De mén nem vót jó ëgyik së.

Aggyig-aggyig, hogy a lyány újja vért eresztëtt, jó lëtt. Az apjok aszongya odbe a feleséginek:

– No! a lyány má hónapra jó lëssz!

Ezt mëhhallotta a lyány, mëgihett nagyon. Nem akart az apja asztalára kerűnyi! A kis öcscsi mëg ő ëgy rossz nyakó bicskával52) kifurták a komra falát, oszt még az nap écczaka mëgszöktek.

Szalattak is, mint a Czobor ëbi, hogy utó në érje őköt valaki. Mikor má jó meszi vótak, lassabban… ballagnyi kezdtek.

Beértek ëgy erdőbe, ott mëntek, mëntek sokáig.

Ëcczër mán a kis fiú nagyon szomjan vót, látott ëgy nyomat, innya akart belűlle. De a nénnyi figyelmeztette, hogy az ökörnyom, në igyék belűlle, mer ököré vátozik! A kis fiú engedëtt. De mënné továdabb mëntek, a fiú anná szomjanabb lëtt. Türesztelte vóna lyány, de a gyerëknek má a szëmi is be vót esve. Egy fa töllőstövibe látott ëgy őznyomat, itt belülle, mingyá őzecskéjé vát.

Sopánkodott a lyány, hogy mëmmonta, igy mëg úgy, oszt ëhën vagyunk ë! de má arrú nem lëhetëtt tënnyi, utóllyára a lyány is belenyugodott.

De akkor ám má a lyány is olyan szomjan vót, majd elveszëtt! Látott ëgy lábnyomot, tündérnyom vót, itt belűlle, rögtön tündéré vátozott.

Igy mëntek ők tovább, még ëgy kirá uradalmába nem értek.

A lyányonn mán allyig vót ruha, a komrába mëg a sok csütlésbe-botlásba lëszakatt rúlla, azután mëg nagyonn szégyëllös vót, mit csinállyék? ő igy nem megy sënki elejbe, bebújt ëgy nagy kazal szalmába.

Ott sanyarkodott a kis őzecske testvérivel, még a kirá kutyája eszre nem vëtte. Egydarabig az hordott nekik kënyérhajat, mit, a mit odbe a konyhán kapott. De a szakács eszrevëtt valamit. Nem tutta a fejibe vënnyi, mé jár az a kutya kécczër az ënnyivalóé? Ëcczër mëgleste, hát látta, hogy ëgy szép lyánynak horgya, a ki a szalmalyukbú nyút ki a kezivel. Mingyá mëg is monta a kirának.

A kirá nem akarta hinnyi. Hogy lakna má olyan szép lyány a szalmalyukba? nëm lëhet a! Hát hogy mëgbizonyosoggyék, elmënt a kazalho, oszt mëgnézte.

Beszót a lyukonn:

– Ki van itt?

– Ëgy szerencsétlen, meztelen lyány! – monta odbe valaki.

– Hát akkor gyere ki!

– Nem mënëk, mer szégyëllëm magam! hozass ruhát, oszt kimënëk!

A kirá hozatott ruhát, begyugta a szalmalyukba, ott a lyány fölőtözött, oszt kigyött.

Eltátotta ám a kirá szëmit-száját, mikor mëllátta, ámába se látott ő olyan szépet! Mëg is kérte mingyá feleségű, de a lyány csak úgy mënt el hozzá, hogy ha a kis őzecskét, a ki ő neki testvéri, a kirá, még él, nem bántya. A kirá mëg is igérte.

Másnap oszt laktak olyan lagzit, hogy hetedhét országra szót a híri!

Járt az idő, telt az idő, a szép asszony terhës lëtt, nemsokára gyerëkët is született, szép aranyhajú gyerëkët. Úgy örűt neki a kirá, assë tutta, hova tëgye! A boldogságáho még csak az këllêtt, hogy ëgyebre në vágyalkozzék!

A kiráné mëssoványodott ëgy kicsit, a gyerëkágy mëvviselte, de má pëndűt, pëndűt, mint a palóczok Máriája.

Ëcczër a kirá vadásznyi mënt, a feleségi magába maratt. Az udvarba mëg vót ëgy öregasszony, a ki szerette vóna a lyányát a kirának, azt ëtte az íriccség, valahányszor a kiránét látta. Fël is tette magába, hogy hacsak lëhet, elvesztyi.

Szép napos idő vót, a kiráné kinézëtt az ablakonn, az az öregasszony mëg épen ára mënt. Odaszól a kiránéhó:

– Nem gyönne ki a kiráné a jó napos időre? ide a patakpartra ë! maj nézëk a fejibe!

A kiráné örűt, hogy minő szives ez az öregasszony, kimënt, lëültek a patakpartra. Az öregasszony nézëtt a fejibe.

Ëcczër csak zu! be a patakba a kiránét! olyat loccsant, hogy a víz még ki is csapott… De a kiráné nem halt ám mëg, mer hogyím tündér vót! arankacsa lëtt belűlle.

Az öregasszony mëg bevitte a maga lyányát kiránénak.

De az öregasszony lyánya hogy meddő vót, nem szoptathatta a kis gyerëkët! Este az őzecske szarva közé vëszi a kis gyerëkët, lëmëgy a patakho, oszt elkezgyi:

Akkor felúszott oda ëgy arankacsa, mërrázkódott, mingyá asszony lëtt belűlle. Lëvëtte az őzecske szarvárú a kis gyerëkët, mëszszoptatta. Mikor evvel végezëtt, a gyerëkët szépen visszahelyheztette az őzecske szarva közé, újra mërrázkódott, arankacsa lëtt, oszt mënt vissza a vízbe.

Ez így vót másnap is, harmannap is, de má harmacczorra mëllátta a kirá lovásza, hogy mit csiná az őzecske a patakpartonn. El is monta a kirának, a kitű épenn, akkor kérte az öregasszony lyánya az őzecske tüdejit mëg a szívit. Ámékodva hallgatta a kirá, a mit a lovász mondott.

– Mëgá! – monta neki – estére mëllessük, hogy úgy igaz-ë?

Estefele a kirá mëg a lovásza ëgy bukorba bújva várták, hogy mi törtínyik itt?

Ëcczër gyön az őzecske, szarva közt a kirá kis fia Miklós. Elmongya, hogy:

Az arankacsa is gyön, asszonyé vátozik, szoptattya a kis gyerëkët, oszt mongya az őzecskének, hogy má többet nem gyön vissza. Hallya ezt a kirá, odasompolyog, a tündér – vagymi? az ő feleségi haját ëgy páczára csavarja, oszt mëg akarja fognyi.

De az az asszony valahogy eszrevëtte, vátozott az az kigyóé, kacsáé, lángé, mindëné a világonn, de a kirá nem eresztëtte el. Mikor oszt a kirá kécczër ëgymásutánn elmonta neki, hogy: »Szivem szép szerelme! az lëgyé, a mi eggyig vótá!« visszavátozott asszonnnak.

A kis gyerëkët bevitték a szobába, az őzecske mëg mënt utánnok. Akkor mëffogták az öregasszony lyányát, az úcczát kiverették patkószöggel, lófarkára kötték őket, úgy szaggattatták széjjel.

A kiráné mëg az őzecske visszamëntek az erdőre, az őzecske az őznyombú, a kiráné a tündérnyombú itt, mingyá vissza is vátoztak, az ëgyik legényé, a másik rendës embëri asszonyé.

Akkor hazamëntek, a kirá mëg a kiráné még ëcczër mëgesküttek, olyan boldogok lëttek, hogy hetedhét országonn së vót párjok.

Mém most is élnek, ha mën nem haltak.

Besenyőtelek. Hevesvármegye, Dankó Anna, 40 éves szakácsnétól. Lejegyzési idő: 1904. február.