26. A faladár ló mëg az aranyhajú kirákisasszony.
Reading edition
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kiráné, annak vót ëgy lyánya.
A kirákisasszont mëgkérette a szomszéd kiráfi, az el is mënt hozzá. De hogy? hon nem? nem érkëzëtt magával vinnyi. A kirákisasszonnak úgy këllëtt elmënnyi utánna.
Mikor kászalódtak, az annya elkészítëtt neki mindënt, vót ëgy faladár33) lova, azt fëlnyergëltette, fëlszërszámoztatta, arra ráült a lyány. Azutánn az asszony mëvvágta az újját, abbú három vércsëppet ëgy kendőbe eresztëtt, ëgy aranyivópuharat tëtt még hozzá, odatta a lyányának. Rendëlt még hozzá ëgy gubërnátot34) is, avval útnak eresztëtte.
Mënt a kirákisasszony, mënt másodmagával, szomorú vót, hogy ott këllëtt hannyi az annyát. Má szomjann is vót, mikor épen jókor ëgy forrásra akattak az erdőbe.
Aszongya a gubërnátnak:
– Hallod-ë, gubernátom! merí nekëm ëgy puhár vizet!
– Nem merítek biz én! hónnë merítenék!
– Hát mé nem merítesz?
– Csak!
Szëgény királyánnak avval këllëtt beérnyi.
A kendőbe a vércsëppek hallották, a mit a gubërnát mondott, odaszótak a lyánho:
– Szëgény anyád ha tunná, hogy bánnak veled, mëghasanna a szívi.
De csak mëntek tovább. Elértek a másogyik forrásho is, de a gubernát mos së adott neki vizet.
– Hisz ott van a szájába,35) lëszáhatna a lórú, oszt meríhetne maga is!
A kirákisasszony nem szát lë, szomjann vót nagyon, oszt hallgatta a vércsëppek suttogását. Azok most is aszonták:
– Szëgény anyád, ha tunná, hogy bánnak veled, mëghasanna a szívi!
Harmagyikszor is, mikor a forrásho értek, kérte a királyány a gubërnátot, de az rá së fityítëtt. A vércsëppek elévëtték megint a magok szokásokat, sohajgattak a kendőbe.
Akkor kapta magát a kirákisasszony, lëugrott a lórú, merítëtt vizet magamagának. De a hogy hajlott vóna a vizé, a zsebibű kicsúszott a kendő, beleesëtt a vízbe, az mëg elsodrotta magával.
Szomorkodott azonn a kirákisasszony, a faladár ló mëg csóváta a fejit, de má nem lëhetëtt a kendőt visszahoznyi.
Mikor fël akart ülnyi a lóra, aszongya neki a gubërnát:
– Hallya-ë, kirákisasszony! vesse lë a ruháját, vëgye fël az enyímët, üllyék az én lovamra, oszt esküggyék mëg háromszor itt a szabad ég alatt, hogy errű nem szó sënkinek! Most má én lëszëk a kirákisasszony! – De sebësenn ám, mer hat a beteg, hét a halott!36) siessünk!
Szëgény lyány as së tutta, hova lëgyék, mikor ezt hallotta! Ellenkëzëtt vóna? Ki tuggya, mit csinát vóna vele az a ringyó gubërnát! még mëg is ölhette vóna! Mit vót neki mit tënnyi, lëvette a ruháját, lovat cserétek, a szabad ég alatt mëgesküdött háromszor, hogy azt nem mongya el senkinëk.
Rítt is az útonn, még mëntek, a mënnyit győzött.
Mikor odaértek, a gubernát lëszát a lórú, bemutatta magát mint kirákisasszonnak, a királyányra mëg aszonta, hoj jó lëssz libapásztornak, nagyon engedelmes, szilíd kis lyány!
Igy hát ő lëtt a kiráfi feleségi, a királyány mëg libapásztor.
Ott hajkászta a libát a kirákisasszony ëgy tizënhét esztendős gyerëkkel. Gënge lábát a talló úgy összeszurkáta, csupa seb vót. A képit mëg úgy fëlsütte a nap, hogy allyig lëhetëtt ráösmernyi.
Mikor este hazahajtott, a faladár ló mindég mëgcsóváta a fejit, oszt ő is aszonta:
– Szëgény anyád ha tunná, mëghasanna a szívi.
Mëgtutta ezt a gubërnát, hogy a faladár ló minő szavakkal ingësztelyi37) a lyánt, lëvágatta. De a libapásztorlyány mëkkerítëtte a fejit, oszt a kapura szögeztette. Valahányszor este gyött haza a libával, az mindig vigasztalta őtet, mer még akkor is tudott beszényi!
A faladár lovonn kívël csak ëgy vót, a ki a lyánt szerette, az ő libaőrző társa, a tizënhét esztendős gyerëk. No! az szerette úgy, hogy még alunnyi së tudott végette! Különösenn mikor otki a gyepënn vagy a tallón a szé összeboglyozta a haját, a kinek mindën szála tiszta arambú vót, oszt úgy féllëtt a naponn, hogy fájt a szívi, ha nem nézhette.
Ëcczër mán fël is tëtte magába a gyerëk, hogy ha boglyos lëssz, markol a hajábú, oszt eltëszi a lajbizsebibe, letalább mikor dóga nem lëssz, eléveszi, oszt azokot csókolgattya.
Úgy is tëtt. Mikor a lyány boglyos lëtt, odamënt hozzá, hogy maj markol a hajábú, de az elkezte:
Vidd el, szél, vidd a Misi kalapját, Hogy në báncsa a szëgény lyány haját!
Akkor csak a szél fëlkapta a Misi kalapját, vitte, vitte, azutánn lëvágta a tallóra, ott guringázott vele ëgy jó darabig, míg Misi mëffoghatta.
Azalatt a szëgény lyány mëgsimakodott, mëgfésűködött, bekötte a fejit.
De ez így mënt sokszor. Misi nem tudott a lyány hajára szërt tënnyi, mer a kalapját akkor mindég elvitte a szél. Hiába rimánkodott neki a fűzfák alatt, a libapásztorlyány mëssë hallgatta a beszéggyit.
Fëltëtte, hogy elárollya a kirának.
Mikor letközelebb hazamentek, av vót az első, hogy a kiráho mënnyék. Ott elmondott mindënt, hogy a lyánnak minő szép aranhaja van mëg hogy a faladár ló esténkint mikët beszé!
A kirá aszonta rája, hogy: – no maj mënnézük!
Másnap leste is őköt.
A lyány haját ringatta a szél, má boglyos vót, a gyerëk mëg incselkëdëtt vele mëg kapkodott a hajáho. Mikor a lyány má nem áhatta tovább, elévëtte a verset:
Vidd el, szél, vidd a Misi kalapját, Hogy ne báncsa a szëgény lyány haját!
Úgy hajtotta a szél a Misi kalapját, mint őszszel az ördögszekerit. A kirá maj mëppukatt nevettyibe, mikor látta, hogy a gyerëk lelkiszakattyábú szalad a kalap utánn.
Látta osztan azt is, mikor a lyány a szép aranyhaját mëffésűte, lësimította, oszt fénylëtt, hogy a nap is mëgláthatta benne magát. Este kihallgatta, mit beszél a faladár ló, oszt mebbizonyosodott valami felő.
A gubërnátot, má mint a feleségit, otthonn elévëtte jó, az kivallott mindënt: hogy veszítëtte el a faladár lovat? mit fogadtatott mëg a lyánnyal? elmonta végig mindën bűnit.
Őt lëfejezték, a libapásztorlyánbú mëg kiráné lëtt. Mëgesküttek, oszt nagyon boldogok lëttek.
Eggyig vót, mese vót, tán igaz së vót!
Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Borcsa, öreg parasztasszonytól. Lejegyzési idő: 1904. aug.