42. Az okos kis ló meg a gazdája.

No! mos hazudok ám még olyant, hogy öregapátok së hallotta hírit.

Hun vót, hun nem vót, a hun vót, ott vót, az ópërëncziás tengerënn innet vót, az üveghëgyekënn túnat vót, de még azonn is túl, a hun a kis kurtafarkú disznó túr, kidőt-bedőt kemënczének ëgy csëpp ódala së vót, a hun jó vót, ott rossz vót, a hun rossz vót, ott jó vót, mégis olyan kenyërek sültek benne, mint a kocsikerek. Én is ëttem belülle, de olyan jó vót, hogy elcsapta a hasam.

Hát – hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy pár embër. Mël lëttek vóna azok szépenn, sëmmi bajok së vót, tejik-vajok, húsok, zsirjok, csak a gyerëk hibázott. Má az is nagy baj pegyig a házná, ha gyerëk nincs.

Az asszony nagyon rëstëllte a dógot, hogy mit mondanak má ő rá a faluba, azé, ha még gyerëki nincs? isz’ nem vót ő së rosszéletű, së sëmmi! nem tëhet ő arrú!

Hallotta a hírit ëgy öregasszonnak, a ki a faluba lakott, hogy az tud mindënrű valamit mondanyi, elmënt ahho.

Az öreg asszon aszonta neki, hogy mé nem mënt má el hamarabb is, má azóta vóna gyerëki! no de nem baj ís së! »Vëgyëk elé ëgy füstös fazékat, oszt üllyék rajta ëgy hónapig! oszt má mikor ült rajta ëgy hónapot, akkor csak vágja a fődhö a fazëkat, oszt a hán darabra esik, annyi gyerëki lëssz. Tuggya-ë, lelkem! de így csinállya! Isten ággya mëg!«

Hazamënt az asszony. Az utonn má előre gondolkozott rajta, hogy hun is lëhet neki ëgy rossz füstös fazëka, a kire ráüllyék? má annyira törte az ódalát a gyerëk. Szétnézëtt a pitarba, a kemencze szájáná vótak lëborongatva a fazëkak, azok közt vót ëgy módtalan füstös, kormos rossz fazék, kihúzta onnat, oszt sebësenn maga alá kerítëtte. Ott ülte ëgy hónapig, mint az ülős tyúk a tojássát.

Mikor az ëgy hónap lëtelt, fëlkëlt a fazékrú, a fődhö vágta úgy, hogy pokolba hallacczott a puhanása. Mëgolvasta azutánn, hogy hán darabba eshetëtt, hát épenn kilenczvenkilencz vót.

Akkor tehërbe esëtt, hát ép időre fekütt lë a gyerëkágyba, születëtt kilenczvenkilencz gyerëket. Fiúgyerëk vót az, az istenatta, mind, mécs csak ëgy lyány së vót benne.

Nem panaszolkodhatott má së az embër, së az asszony, vót má gyerëk hasig, csak olyan lëgyék, a ki tartsa.

Tartották is a szülék a gyerëkëkët olyan nevendék, suhadër korokig, azután aszonták nekik: »mos má, kedves gyerëkejink! mënnyetëk, a mére láttok, nem győzne bennetëkët kënyérrel az érsik së. Osztann jóba foglallyátok magatokot!«

El is indút a kilenczvenkilencz gyerëk, ëgy helyënn beátak kondásnak, valahanyann vótak. Ëgy esztendeig szógátak, az esztendő véginn, mindëgyik kapott ëgy-ëgy malaczot. Azt hazavitték. Vót má a szëgény pár embërnek ëcczërre kilenczvenkilencz malaccza.

Másik esztendőbe csordásnak átak el a gyerëkëk, ott mëg kilenczvenkilencz bornyút adott nekik a gazda. Azt is hazavitték. Vót má az öregeknek kilenczvenkilencz bornyúja is.

Harmagyik esztendőbe csikósbojtárnak átak el, onnat mëg kilenczvenkilencz csikót vittek haza. Olyan ëstállót këlletëtt má annak csinányi, mint széles ev világ.

Mikor má vót mindënik, malacczok, bornyújok mëg csikójok, má nagyok is vótak, összebeszétek, hogy mos má elmënnek lyánnézőbe. De csak olyan házho mënnek, előre fëltëtték magokba, a hun kilenczvenkilencz lyány van.

Fëlülnek a lóra, a letkisebb, a ki letfiatalabb vót köztök, lethátrúrú mënt ëgy rossz gereblyénn, még az ódalbordáját is mël lëhetëtt vóna olvasnyi, ha mëg szé fújt, karóho këllëtt kötöznyi, hogy a szé el në vigye. Azonn mënt a letkisebb.

Mëntek má sokáig, má vót köztök olyan is, a ki beleúnt a sok őgyelgésbe. »Olyan házat keresünk mink, a hun kilenczvenkilencz lyány van. Hát hun van a? Nincs az sëhun a világonn!« De allyig mëntek árébb ëgy faluval, betértek ëgy házho.

Kivël a kapu előtt a letkisebb fiúnak aszongya a lova: »hallod-ë, kedves gazdám! én nem mënëk be, kívël maradok, itteng lófőé48) vátozok. Ha maj dörömbölök, hát gyere ki sebësenn!«

»Jó van«. A fiú beleëgyezëtt.

Odabe a házba nagyott nézëtt a sok legény: kilenczvenkilencz lyánt tanátak. Hát vót olyan ház! De a letkisebb, ëgy kis aranhajú lyány, még bőcsős vót. A nagyobb legényëk mind beszégettek, ki a padkánn, ki al lóczánn, a letkisebb legénnek mëg a bőcsőhö kelletëtt mënnyi ringáznyi.

A hogy ott ringáz, ringáz, ëcczër csak hallya, hogy dörömböl otki a kis ló. Sietve otthaggya a bőcsőt, szalad ki a kapuho.

»Mi baj, kedves lovacskám?«

»Fogd a bátyájaid kalapját, oszt tëdd a lyányok fejibe. De hamar, mer ha késël, nagy baj lëssz!«

Mënt a legény sebësenn, mindënt út tëtt, a hogy a kis lova mëpparancsolta. A sok kalapot mind a lyányok fejibe rakta, mer hogyím má akkor aluttak minnyájann.

A lyányok annya mëg valami bördöngős asszon vót, a hun a kalapot látta, mindnek elvágta a nyakát ëgy nagy késsel, azt hitte, hogy azok a legényëk!

A letkisebb mëcs csak ringázta a kis lyánt.

A hogy ringáz, a hogy ringáz, mëgint hallya, hogy dörömböl otki a kis ló.

Kimegy. »Mi baj van, kedves lovacskám!?«

»Rángasd fël a bátyájaidot, üllyönek lóra, tísis, mënnyün’ hamar, mer nagy baj lëssz!«

Fël is rángatta a legény mind, ëgyet úgy mërrázott, hogy majd elharapta a nyelvit. Fëlkászalóttak sebësenn, oszt útnak indútak.

Mëntek sebësenn, mint a madár. Valahogy a határho érnek, a bördöngős asszony akkor láttya, hogy nem a legényëkët ölte mëg, ha a maga lyányait, fëlugrott ëgy piszkafára, oszt utánnok. De ép a határ szélyinn tutta őköt utóérnyi, azon túnann mëg má nem vót hatalma, csak a kis ló farkábú tudott ësz szá szőrt kiszakajtanyi. De kiabát úgy, hogy ők azt hitték, hogy a hátokná biztosann az ég zëng mëg a jégesső húll.

De ők rá së néztek, mëntek tovább.

Mikor ëgy kërësztútho értek, mëgát a kis ló, odaszót a gazdájának: »hallod-ë, kedves gazdám! hagy mënnyënek ők ára, a mére akarnak, gyerünk mink magunkba!«

Úgy is vót, mëntek magokba. A kis ló újfënt mëgát: »de, kis gazdám! akarmit láccz, akarmit hallasz, te në láss, në hally sëmmit, mer nagy baj lëssz!« A legény mëgigérte, hos së nem lát, së nem hall. – Aggyig!

Allyig mëntek árébb, mëllátott az útonn ëgy arany káposztaharasztot. Aszongya a lónak: »ennye! de szép káposztaharaszt ë! vëgyük fël!«

»Ládd-ë, kedves gazdám! montam, hos së në láss, së në hally, së në szó’! mos má az is baj, ha fëlvëszük, az is, ha fël nem vëszük, hát inkább csak vëgyük fël!«

Fëlvëtték, avval mëntek tovább.

Az útonn látott a legény újfënt valamit, csakúgy ragyogott a napba. Arankacsatollyú vót.

»Ennye, de szép arantollyú, vëgyük fël!«

A kis ló haragosann rázta mëm magát. »Montam má, hos së në láss, së në hally, së në szó, sëmmit! má az is baj, ha itt hagyuk, hát vëgyük fël! de a szádra vigyázz, mer maj mëlládd, hogy vesztëdre szósz!«

A tollyút is fëlvëtték, oszt ballagtak tovább.

A legénnek is hiába szót olyan makacsann a kis ló, mer mëgint mëgállította. »Jaj! de szép aranpatkó van ott ëgy nyomba, kis lovam! vëgyük mán fël!«

No má a kis ló, maj hogy lë nem vette a hátárú a legént, úgy haragudott.

»Ládd-ë, gazdám! hát hiába rógyikálok én nekëd, të csak maraccz a régibe. No! a mit főzöl, të ëszëd mëg!«

Avval fëlvëtték az aranpatkót is. A hogy mëntek, a kis ló csak úgy dújt-fújt, mérgibe mindég a rögös hêre mënt, hogy rázós lëgyék az út a gazdájának. Honnë! ha még rá së hallgat!

Mëntek, mëntek, mëndëgétek, hëgyënn-vőgyönn, árkonn-berkënn kërësztű, beértek ëgy királyi udvarba.

A legény a lovat mëkkötte odaki valahun, ő mëg beállított a kiráho, a kinek gyönyörű szép lyánya vót.

Elészëgyi a tarisznyábú a legény, a mikët tanát, mutattya a kirának, hogy mënnyié vënné mëg tűlle? Valahogy a kirá mëllátta, majd elmënt a szëmi fényességi attú, a kit látott, olyan fényës vót az arankáposztaharaszt, az arankacsatollyú, mëg az aranpatkó.

Akkor aszongya a legénnek: »no! hallod-ë, ha eléhozod nekëm azt a káposztafejet, a kirű ez a haraszt való, ettéd lëssz a lyányom, de ha nem hozod elé, mëghalsz!«

Nagy szöget ütött ez a legén fejibe. Mënt is ki mingyán a lóho. Al látta, hogy a gazdája lëcsüngesztyi a fejit, gondolta magába: »eb biztosan szomorkogyik valamié!« Azután fënnszóval kérdëzte tűlle: »mi baj, kedves gazdám!«

»Hej-haj! nagy a baj! ha te azonn segítenyi tunná!«

»Hátha! hagy hallom csak!«

»Azt parancsolta a kirá, hogy ha azt a káposztafejet el nem hozom, a kirű az a haraszt való, végem! de ha elhozom, a lyányát nekem aggya!«

»No! an nem baj, maj csinállyunk valamit! Ülly fël csak a hátamra, elmënjün az öreg bördöngős asszon házáho, mer ott van a káposztafej! te oda elász mindënësnek, a többi oszt a të dógod!«

Fëlült a legény, a ló mëg mënt, mint a gondolat. Ëgy përcz alatt a bördöngős asszony háza elé értek.

Bemëgy a legény, az asszony épenn a misére készűt. Soká nem érkëzëtt a legénvel beszégetynyi, fëlfogatta, a legény mëg szivesenn elát sëmmi béré is.

Mikor a bördöngős asszony elmënt a templomba, a legénnek első dóga vót, hogy az arankáposztafejet mëkkerësse. Mëg is tanáta. Kivël vót a kerbe, ott durzatt, olyan vót, mint valami nagy fejel. Kihúzta tövöstű a fődbű, hóna alá csapta, fëlugrott a lóra, oszt mëntek.

Má ép a határná jártak, az öreg bördöngős asszony is hazamënt a misérű. Mingyá eszrevëtte, hogy oda van az arankáposztafő. Rá ëgy piszkafára mingyá, oszt utánnok. De most is épen csak a határ legszélyinn tutta őköt beérnyi, ëgyebet nem tehetëtt nekik, mint hogy a kis ló farkábú mëgint kirántott ëgy szőrszálat. De kiabát mëgint úgy, mint mikor a szögi kutyák a kert végibe ösmerkënnek.

Elvitték az arankáposztafejet hiba nékű. El is fogatta a kirá. De aszonta a legénnek, hogy keríjje mëg még az arankacsát is, a kibű a tollyú való, mer a lyányát igazán csak akkor adhattya neki!

Vakarta a fejit a legén, a hun nem viszketëtt is, most is csak a kis ló vót a mëncségi, ëgënyest mënt be hozzá.

»De szomorgasz, gazdám! mi lelt?«

»Baj van, kis lovam! baj!«

»Ugyan mi baj lëhet má an no!?«

»Hát biz an nagy. Az arankacsáé këll még elmënnyi, aggyig nem lëssz enyim a lyány!«

»Ű! ecs csak sifli!« monta a kis ló. »Beász mëgint az asszonho, mint mindënësnek, oszt maj tudod má të a többit!«

Allyig ült fël a legén a lóra, má ott is vótak a bördöngős asszon házáná. Mëg is kinákozott mingyá, am mëg fëlfogatta. De hogy a házná mindég esik dolog, a bördöngős asszony is fëlmënt a pallásra, ott akatt valami dóga, a legénnek mëg mëhhatta, hogy söpörje fël a szérűt.

Tutta ám az is, hogy micsiná! A hogy merítenyi akart a kútbú, mingyá mëllátta az arankacsát. Belemerítëtte a vëdërbe, kihúzta, a kelebibe csapta, a vízzel mëg a sëpréssel nem sokat gondolt, eleresztëtte a kútostort, oszt kapott a lovára.

Mëntek, mint a villám, a legény allyig tudott lélegzetët vënnyi a nas sebësségbe.

A kis ló épenn a határdombot akarta átugranyi, mikor a bördöngős asszony utóérte őköt. De ott má nem vót neki sëmmi hatalma së, csak ësz szá szőrt tudott kiszakajtanyi a kis ló farkábú. Csinát is olyan përpatvart, azt hitted vóna, hogy hetyivásár van, a hun két egri kofa veszekëgyik ëgymással.

A legény mëg a kis ló csak mënt. »Hagy ordíjjék a vén asszon, ús së tud ëgyebet!«

Mëgviszik az arankacsát, a kirá mingyá szita alá tëtte, oszt aszonta a legénnek: »hát mém mos së athatom oda a lyányom!«

»Hát mé!?« monta a legény.

»Hát csak azé, hogy még az a ló nem lëssz itt, a kirű ez a patkó való, aggyig a lyánt nem athatom nekëd!«

Gondolt is a legén magába olyanokot, hogy nem jó lëtt vóna kimondanyi!

Má – gondolta – jó lëssz mëppihennyi, má este van, hónap rëggel majd elmënnyünk! De még aznap értekëzëtt a kis lóval, hogy lëssz-ë abbú valami, hogy ők az arancsődört mëkkerítyik?

A kis ló fëlbiztatta, hogy në féllyék, maj lëssz valahogy!

El is mëntek másnap rëggel. Bejárták má ők Toronyát-Boronyát, még ëcczër a jeges tengërhë értek. Annak az innekső szélyinn mëgátak.

A kis ló átnézëtt a másik partra, oszt ëgy nagyot nyerítëtt. Az arancsődör mëhhallotta, elkezdëtt dombolnyi nagyonn. A kis ló nyerítëtt még ëgyet, arra az arancsődör vette magát a vízbe, oszt úszott feléjëk.

A legénnek mëg azalatt ëgy kantárt adott a kis ló, avval, hogy ha a csődör ideér, csak vágja a fejihe, az mingyá olyan szilid lëssz, mint a bárány.

Gyött is a csődör, a szűgyi olyan jegekët tolt maga előtt, mint ëgy ház. Mikor kiért a partra, a legény csak a fejihë vágta a kantárt, a csődör mingyá mëszszëlídűt. Akkor ëgymásho kötte őköt, oszt vitte.

Mos má mindëgy vót, akarminő messzi vótak, mos má mëvvan a csődör, ő is mëppihen, mëg a lyány is az övé lëssz.

Úgy is vót. Hazakerűtek. A kirá hozzáatta a lyányát. Lagzit tëttek, olyat, hogy hét országra szót, vót ott mindën a világonn, tán még tejbekása is.

Eggyig vót, mese vót, tánn igaz së vót.

Besenyőtelek, Heves vármegye. Szalay János 32 éves parasztembertől. Katona volt. Irni, olvasni tud. A feljegyzés ideje: 1903. november vége.